A Momentum Mozgalom (rövidítve MoMo) felbukkanásakor a pillanat uralása jutott az eszembe. Már megint kiötlöttek valakik valamit a lehúzott redőnyök mögött, a gomolygó cigarettafüstben. Most épp úgy uralják a pillanatot (a momentumot), hogy maguk előtt tolnak néhány „romlatlan” fiatalt, akik első körben csupán olimpiát nem akarnak, második körben viszont nyugdíjba küldenék az egész jelenlegi politikai elitet. Leginkább persze annak potens, kormányzó részét.
Árulkodó mozzanat, hogy az olimpiaellenes népszavazási aláírásgyűjtéssel egy időben bontott zászlót az Idős Demokraták Szövetsége is. Ők már névválasztásukban is leplezetlenül Fidesz-ellenesek: az egykori Fiatal Demokraták Szövetségét karikíroznák. Sokat látott ember mind kevésbé hisz ilyen fatális véletlenekben. Most a spin doctorok azt eszelték ki, hogy a kormánypártot megpróbálják jobb híján generációs harapófogóba fogni. Egy neo-KISZ (még a harmincöt éves korhatár is megvan!) és egy ellenzéki nyugdíjaspárt. Átkaroló hadművelet.
A megtépázott baloldalon mindez legalább annyi nyugtalanságot kelthet, mint a masszívabb kormányzati térfélen. Statisztikailag a fiatalok szavazatai éppúgy ügyesen elirányíthatók, mint az idősebbeké. Az internetes fórumokon máris előálltak olyan teóriákkal, hogy a semmiből előbukkanó, 2018-ban már választási sorompóba állni kívánó alakulatok mögött nem is formális ellenzéki erők, hanem rejtőzködő liberális érdekek, sőt renegát fideszes szereplők állnak. A spontán szerveződésben a jelek szerint kevesen hisznek.
A demokrácia persze úgy szép, ha mozgalmas és folytonos megújulásra képes: bizonyára ennek tulajdonítható, hogy a MoMo (amelynek névválasztásától a MoMa elnöke, Bokros Lajos bizonyára ideges némiképp) olyan viharos turnét bonyolított le a balliberális és álkonzervatív médiumokban, hogy effélét legutóbb Kuncze Gábornak a nulláról való szervezett politikai felépítése idején tapasztalhattunk. Az új ifjúsági vezér (a nevét e helyütt nem népszerűsíteném, mert úgyis a helyi értéke az érdekes) paneleket szajkózik, „programja” és annak ismertetése erős közéleti tájékozatlanságról, olykor bántó tudatlanságról tanúskodik. Időnként egy ifjú hölgy is megjelenik az oldalán, hogy a legutóbbi pártgründolási kísérlet, az LMP társelnöki modellje is megidéztessék.
A nemzedékek egymás sarkát tapodják, a politikai fiatalítás létkérdés – mégis valahogy kedvetlen vagyok, hogy így sül ez a közérdekű lehetőség. Legfőképp azért, mert nem látom azt a lendületet, amely például a Fideszben a lánchídi csata idején, a Batthyány-szobornál vagy a Hősök terén megvolt; ez az olimpiaellenes debütálás pedig egyenesen kiábrándító. Ráadásul nem is titkolják: az olimpiarendezés megtorpedózása csupán ürügy számukra, amolyan politikai ugródeszka – nekik a főhatalom kellene. („Mi is szeretünk olimpiát nézni” – szól az egyik árulkodó mondat. Sportolásról, netán bárminemű alkotásról nem esik szó, csak csupa passzív dologról: leginkább a meglévő pénzek újraelosztásáról.) Persze nem is veszik komolyan ezt az egészet: a MoMo másfél éves története alatt nem is csinált semmit.
Erre az aláírásgyűjtésre meg hirtelen lett pénz és hatszáz aktivista. Az imázson sokat rontott, hogy Szigetvári Viktor rögtön felajánlotta a segítségét. Épp elég a zavarkeltés meg az a pár ezer elrabolható szavazat. A mozgalmárok a politika árváiként definiálják magukat, de ott vannak soraikban a jómódú szabad demokrata elit gyermekei is: lehetnének akár az SZDSZ árvái is.
A kormányra jutott SZDSZ első politikai tette a budapesti világkiállítás megtorpedózása volt – az „elárvult” fiúk most az olimpiával másolnák az apákat. Csak ne legyen semmi, csak ne változzék semmi. Költsük el, ami van, uraljuk a múló pillanatot, aztán tűnjünk el nyom nélkül a világból, akár az SZDSZ. Ha ez a szemlélet jutna megint uralomra, akkor a valamit akarók lennének újfent a politika árvái.