Az államhatárokon átívelő tőkemozgások és védelmük modern kori előképét két egymással ellentétes történelmi folyamat hívta életre a második világháborút követő évtizedek során. Az első folyamatba illeszkedik az úgynevezett dekolonizáció és a nemzetközi kapcsolatok karakterének átformálódása. A gyarmati sorba taszított országok, régiók függetlenedése és önállósodása újdonságot a tőkemozgások szempontjából leginkább azért jelentett, mert az anyaországok vállalatai immáron ténylegesen államhatárokat léptek át ennek minden következményével és kockázatával együtt.
Így például a gyarmatok korában a Brit Kelet-Indiai Társaság még India területén is élvezte a brit jog- és intézményrendszer valamennyi előnyét, sőt vagyona brit vagyonnak számított, addig a dekolonizációt követően ez hirtelen megszűnt. Korábban a honos beruházások, vállalatok védelme érdekében akár katonai erővel is fel lehetett lépni, erre tucatszám akadt példa is, legutoljára 1956-ban a Szuezi-csatornát üzemeltető vállalat egyiptomi államosítása során. Az ilyen beavatkozások az ENSZ alapokmányának elveivel jogellenessé váltak.
Mindezzel egyidejűleg egy ellentétes hatású folyamat is megindult. Ennek alapját az az amerikai felfogás jelentette, miszerint a kereskedelem és a beruházások szabadsága és elősegítése egyfelől mindenkinek fejlődést hoz, másfelől pedig az ennek eredményeként megerősödő kölcsönös függőség elejét veszi egy újabb világháború kirobbanásának. Ez a felfogás egy hegemóniatörekvést is tükröz, amely már az 1900-as évek elején, a Panama-csatorna vért és verejtéket nem kímélő megépítésekor jól észlelhető volt.
Theodore Roosevelt elnök ugyanis a helyiek tiltakozása, a lehetetlen terepviszonyok és szintkülönbségek, valamint a pusztító járványok dacára azért tartott ki a csatorna befejezése mellett, mert így akarta jelezni a világnak, hogy a két óceán összekötésével és a kereskedelmi kapcsolatok lehetőségének megteremtésével Amerika felnőtt a nagyhatalmak közé. Egyúttal azt is jelezte, hogy Amerika hegemóniatörekvése nem katonai hódításokban, hanem a gazdasági kapcsolatokon keresztül tör elsőségre.
A második világháborút követő évtizedek pedig elhozták a történelem azon korszakát, amikor mindez a világ nyugati felében valósággá is válhatott: azontúl ugyanis, hogy a nyugati beruházók készen álltak a terjeszkedésre, a szovjet modell feltartóztatásában nélkülözhetetlenné váltak.
Ugyanakkor a tőkemozgások szabadságának tényleges elősegítése olyan garanciák megalkotását igényelte, amely a nemzetközi kapcsolatok átalakulása ellenében egyensúlyt kínál, és képes megóvni a külhoni üzleti működést az önkényes politikai intézkedésekkel szemben. Ezt a beruházásvédelmi szerződésekben biztosított védelmi klauzulák jelentik, amelyek a vállalatoknak adnak jogokat. Ezekben az egyezményekben javarészt a korábbi gyarmati kapcsolatokat emelték a nemzetközi jog keretei közé.
Mindebből jól látható, hogy a beruházásvédelem ideológiai gyökereinek egy része megegyezik a gyarmatosításéval: egyfelől az elmaradott országok gazdasági fejlődésének, piaci kultúrájának elősegítése, másfelől pedig a nyugati típusú államszerkezet és jogállami működési minta megvetése. Egyszóval terjesztése mindannak, amit egykoron a tőkeexportáló országok helyesnek véltek, és amilyennek látni szerették volna a világot. A védelem magját azonban közel sem a homályos értelmű szabályok, hanem a sajátos vitarendezési fórum kiépítése jelentette.
Az egyezmények megtartása felett ugyanis az üzleti életből kölcsönzött, ad hoc módon szerveződő, „privatizált” választott bíróságok őrködnek. A beruházó vállalatok pedig egyedülálló módon, blankettafelhatalmazást nyerve, közvetlenül fordulhatnak e fórumokhoz, ha úgy vélik, a működésüknek otthont nyújtó állam a jogaikat sérti. Az ekképpen megszerkesztett védelem azonban szunnyadó vulkánként egészen a 90-es évekig inaktív maradt.
Álmából a 90-es évek változásainak elsöprő szele ébresztette. Többek között a tervgazdasági modell összeroskadása, amely alternatíva nélkül hagyta a tőkemozgások szabadságát, és az információs technológia fejlődése, amely a világ legtávolabbi pontjainak kényelmes összekötésével kínál lehetőséget üzleti beruházások számára. A külföldi beruházások exponenciális növekedésének a „washingtoni konszenzus” néven elhíresült politikai törekvés ágyazott meg. Ez az amerikai ihletésű recept a tervgazdaságokon aratott győzelem megkoronázása.
A sok áldozatért és energiáért cserébe a világ valamennyi államától elköteleződést vár el a piaci dereguláció, a nemzetközi kereskedelem liberalizációja, valamint a tőkeberuházások védelme érdekében. Immáron tehát már csak a piac önszabályozását előnyben részesítő recept elfogadása mellett lehetett beruházáshoz jutni, ami viszont nélkülözhetetlen a tervgazdaságból felszabaduló, reményekkel teljes, ámde tőkeszegény országoknak. Így érvényesült ez a recept Afrikától Latin-Amerikáig, és így érvényesült a közép-európai országokban is.
A beruházó vállalatok célkeresztjébe valamennyi olyan állami szabályozás belekerül, amely csorbítja a nyereséghez fűződő várakozásaikat. A korábban megálmodott rendszer pedig szellemként szabadult ki bezárt palackjából, és választott bíróságai bámulatos jogértelmezéseken keresztül kezdték el méricskélni a közszolgáltatásokat, mint például a víz- és csatornaszolgáltatás, a környezetvédelmi, mint például a veszélyes anyagok forgalmazása, vagy éppen az emberi jogokat és a közérdeket védő állami szabályozásokat.
Mivel a jogviták tétje egy-egy állami szabályozás sorsa lett, így annak hatása jóval túlnyúlik a beruházók üzleti érdekein, és érzékenyen érintik a lakosság jogait. A jónak állított kormányzás és gazdaságszabályozás receptjét nyújtják át az államoknak, mindeközben pedig döntéseikkel az államok közérdekvédelmi törekvéseit csorbítják. Mindezzel az üzleti vitákra szakosodott, privát jellegű választott bírók a közpolitika alakításának egyre jelentősebb szeleteit szinte észrevétlenül csenik el a nemzeti szintről és emelik fel a nemzetközi döntéshozatal világába. Mércéjükké pedig nem az országok valódi fejlődése, hanem az üzleti beruházások nyereségvárakozása vált.
A 90-es évektől egyre több alkalommal a fejlett nyugati világhoz tartozó országok is a vádlottak padján találják magukat. Kanadával szemben például 37 alkalommal kezdeményeztek beruházásvédelmi jogvitát, eddig 150 millió dollárnyi kártérítésre kötelezték, és ezenkívül jelenleg is mintegy kétmilliárd dollár összegű kártérítési követelés fenyegeti. Hasonló cipőben jár Németország, és a legutóbbi időben már az Egyesült Államok is.
Az üzleti érdekek ezeken a csatornákon keresztül kerekedtek megálmodóik, sok esetben a közérdekvédelmi kérdések fölé. A védőpajzsnak szánt rendszerből tehát így vált fegyver, amely semmilyen országot és semmilyen régiót sem kímél. A Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz ezért nevezte el a 90-es éveket az emberiség legönzőbb évtizedének.
A történelem sok esetben ismétli önmagát. Így volt ez a legutóbbi gazdasági válság esetén is. A piac önműködésébe vetett hit és az üzleti érdekek elsődlegessége éppen úgy, mint száz esztendővel ezelőtt, ezúttal is megágyazott a washingtoni konszenzus bukásának. Némely országban, mint például Argentínában, már az új évezred hajnalán, míg szerte a világon a 2008-as gazdasági válság kirobbanásakor. Ez volt az a pillanat, amikor világosan látszódott, hogy a gazdasági globalizáció saját maga ellen egyesítette a világot.
Barack Obama elnöknek pedig éppen ez kínált lehetőséget ahhoz, hogy radikálisabb követelésekkel lépjen fel, és egyúttal esélyt ahhoz, hogy Franklin D. Roosevelt elnökhöz hasonló szemléletváltozást hozzon nemcsak az amerikai, hanem a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban is. Olyan változást, amely nem az országoktól várja közérdekvédelmi intézkedéseik feláldozását az üzleti működés oltárán, hanem ehelyett elsődlegesen a beruházóktól követeli meg, hogy „jó polgárokká” válva járuljanak hozzá egy-egy ország fejlődéséhez.
Személyes életútja dacára Obama elnök futni hagyta ezt a lehetőséget. Elnöksége e téren nem reformokra, hanem nyugodtságra törekedett: minden a megszokott kerékvágásban haladt tovább. A sors fintora, hogy éppen azzal a gazdasági programmal szemben szenvedett csúfos vereséget a Demokrata Párt, amelynek meghirdetésére Obama elnököt személyes életútja determinálta volna. A Trump-kormányzat által ígért szemléletváltozás tétje pedig nem kevesebb, mint hogy képes lehet-e a globalizálódó üzleti működés „jó polgárrá” válva fejlődést hozni, vagy továbbra is az önös érdekeket védő „business as usual” felfogás érvényesül.
A szerző jogász-közgazdász