Egyre több eszmefuttatás jelenik meg a sajtóban, hogy gond van a nyugdíjrendszerrel. Arról is egyre több a riasztó hír, hogy kevés a gyerek, fogy a magyarság. A riogatás, bár joggal hívja fel a figyelmet a problémára, kontraproduktívvá is válhat. Itt az ideje, hogy néhány alapvető elvet leszögezzünk, s azt közéletünk vezérfonalává tegyük. Fontos, hogy ezen elveket a politikai vezetés mind jogi, mind gazdasági intézkedéseinél minden esetben mérlegelje. A riogatás helyett kiutat mutató perspektívát is fel kell mutatnunk a társadalomnak.
A szocializmusban a nyugdíjról az állam gondoskodott, s a szakszervezet biztosította az egészségügyi szolgáltatásokat. Ez volt az SZTK. Jött a rendszerváltozás, és már annak előszele elhozta a Társadalombiztosítási Főigazgatóság felállítását. Azaz, a nyugdíj- és egészségügy szolgáltatásai biztosítási alapokra helyeződtek. Mint az Nyugaton általános volt. Ezt a magyar lakosság hamar meg is tanulta. A második pillér visszaállítása ellen, ami szükségszerű volt, nemcsak nálunk, de a világ számos más részén is, éppen ezért tiltakozott. Mert nem értette a dolgok elvi alapját.
Csakhogy az egész világ megváltozott az elmúlt fél évszázadban. A technikai fejlődés alapján lehetségessé vált a születésszabályozás, s a jogi keretek is megteremtődtek erre. Döntés kérdése lett, hogy születik-e gyerek. Ugyanakkor alapvetően korlátossá váltak a termelés egyes tényezői. A világ gazdálkodásának alapjává a három tőke vált. Világos lett, hogy a munka-tőke-föld hármasának, vagyis a gazdálkodás tényezőinek mindegyike tőkeként kezelendő. A humán tőke a munkaerő, amelynek biztosítása folyamatos beruházást igényel a jövő generációba. A modern technika gyors haladásának következtében ráadásul az, aki a jelenlegi munkavállalók helyébe lép, egy más minőséget kellene, hogy képviseljen, a digitális kor ismeretanyagát. Ez ismét jelentős beruházásokat követel meg az oktatásban.
Ennek fényében kell gondolkodnunk a nyugdíjakról is. A társadalombiztosítási nyugdíj tehát nem állampolgári juttatás, de nem is biztosítási járadék. Az üzleti magánnyugdíj igen. A tb-járulék és a szociális hozzájárulás is a belénk fektetett tőke törlesztése, amelyet annak a generációnak kell fizetnünk, amelyik minket felnevelt. Ennek a szemléletnek az értelmében nem magunknak fizetjük a nyugdíjbiztosítást, hanem a szüleinknek fizetünk a nagy rendszereken keresztül törlesztést. A nyugdíjrendszer működőképességéhez ezért mindenképpen szükség van arra, hogy a középkorú generáció a gyermekek felnevelését is vállalja. A nyugdíjrendszer fedezetlen, ha csupán a pénzbefizetést teljesítjük. Hiszen nem jön létre az a munkavállalásra alkalmas társadalmi réteg, amely majd megtermeli annak idején a mi nyugdíjunk fizetését is lehetővé tevő jövedelmeket.
A nyugdíjrendszerbe kettős befizetést kell teljesítenünk, a járulékokat, s azt az összeget, amit a gyermekeink felnevelésére fordítunk. A gyermekekre minden polgárnak szüksége van – annak is, aki vállalja és felneveli, de annak is, akinek nincs, mert nem lehet, vagy nem vállalta. A költség, ami a gyermekes családokra hárul, jelentős. A gyermeket vállaló polgárok mindenképpen szerényebben élhetnek aktív korukban, mint azok, akik gyermekek nélkül élik le az életüket. Ez további, többféle igazságtalanság forrása.
Igazságtalan, mert a gyermekre mindenkinek szüksége van, de nem mindenki vesz arányosan részt a következő generáció felnevelésének költségeiben. Igazságtalan, mert valaki dönthet úgy hátrányos következmények nélkül, hogy nem vállal gyermeket, de nem dönthet súlyos hátrányok nélkül úgy, hogy több gyermeket vállalva, főállású anya legyen. Igazságtalan, mert biológiai adottságok miatt a nők mindenképpen munkaerőpiaci hátrányba kerülnek a gyermekvállalással. Az ilyen házaspár jövedelmi helyzete a gyermektelen párokhoz viszonyítva sokkal kedvezőtlenebb lesz, nem is beszélve arról, ha a gyermekét egyedül nevelő anyáról van szó. Igazságtalan, mert ily módon az érvényes jogi szabályok következtében a gyermeket vállalók időskori nyugdíja is rosszabb lesz, mint azoké, akik gyermekek nélkül élik le aktív életüket. Minél nagyobb szolgálatot tesz a társadalomnak, minél több gyermeket vállal, annál rosszabb!
Tehát mind aktív korukban, mind inaktívvá válva, a gyermekes polgárok kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek, mint a gyermektelenek. Ugyanakkor sokan vannak, akik szeretnének gyermeket, de nem találnak ehhez megfelelő társra, vagy szeretnének gyermeket, de nem lehet nekik. E két ok olyan jelentős társadalmi rétegeket érint, hogy azt teljesen igazságtalan és célszerűtlen lenne negatív ösztönzéssel sújtani. Azon azonban nem változtat a biológiai és társadalmi igazságtalanság ténye, hogy ha nincs gyerek, csökken a jövőbeni humán tőke.
Mindezen problémákat csak olyan módon lehetne mérsékelni, ha a nyugdíjrendszer kétcsatornás befizetésre épülne. Más szóval, ha a nyugdíj-jogosultságnál figyelembe vennék azokat a költségeket is kvázi járulékfizetésként, amelyek a gyermekneveléssel kapcsolatosak. Ha tehát egyfajta járulékfizetésnek tekintenénk a gyermekek felnevelését is.
Nyomatékkal hangsúlyozni kell: nemcsak a gyermekek vállalását, de felnevelését is. Mégpedig egy olyan oktatási szintre – ez ma minimálisan egy szakképzettség megszerzését jelenti –, amellyel az egyén eséllyel képezheti a XXI. század munkaerő-állományának részét.
Mire valaki a nyugdíjaskorhoz elérkezik, bizonyítható lesz, hogy eleget tett-e ennek a kötelezettségének. Statisztikailag követhető a gyermekek vállalása, képzettsége, s a középiskolás korig ingyenes oktatási rendszerekben a kellő képzettség megszerzése nem lehet igazán akadály. Még akkor se, ha a családok induló anyagi helyzete különböző is. Közmegegyezéssel megállapítható a családonként egy gyerekre statisztikailag fordítandó átlagos költség, tehát a virtuális járulék nagysága, így tehát megfogalmazható a kétcsatornás rendszer.
Felvetődik, hogy mi van, ha a felnövekvő generáció emigrál. Ez nagy probléma a nagy rendszerek szempontjából – még ha más szempontból van is pozitívuma. Ezen csak egy nemzetközi egyezmény segítene, vagy ha az unióban mindenütt hasonló elvet vezetnének be, amire kicsi az esély. Bár minden fejlett ország küzd az elöregedéssel. Az alapelv elfogadása mégis célszerű lenne, hiszen az ország lakóinak többsége mindenkor itthon keresi megélhetését.
A másik jogos probléma, hogy a gyermektelenek sérelmezhetik az alacsonyabb nyugdíjkilátást. Fel kell hívni a figyelmet, hogy bárki kiegészítő nyugdíjbiztosítást köthet. Igazságos alapját ennek az adja, hogy nem is költ a gyermekekre. Ezt az összeget félreteheti, és valójában félre is kell tennie, hogy ott legyen, ahol gyermekeket nevelő társai. Ezt széles körű szakmai, tudományos és publicisztikai tevékenységgel kell a társadalommal megértetni. Elérni, hogy felismerjék, ez nem igazságtalan, ellenkezőleg, a jelen igazságtalanságainak a kiküszöbölése. Hiszen, mint a bevezetőben vázoltam, most a gyermeket vállalók sokkal szerényebb életszínvonallal kénytelenek beérni. Ez a nyugdíjelem náluk ténylegesen előtakarékosság lenne, amit az államnak támogatnia célszerű. Természetesen a magasabb nyugdíjat elérni kívánók ettől függetlenül is köthetnek biztosítást, de az üzleti biztosítások nem szerves részei a társadalombiztosításnak.
Amit a politikai vezetésnek figyelembe kell vennie, az két fontos dolog. Az egyik: a rendszert kellő időben meg kell hirdetnie ahhoz, hogy a társadalom felkészülhessen az alkalmazására. Most kell bevezetni, hogy minimálisan húsz év múlva alkalmazható legyen. A másik: ezt követően nem szabad az elven változtatni. A folyamatos törvénymódosítások rontják a hatást, mert az emberekben jogbizonytalanságot ébresztenek, és bizonyosan nem segíti a hosszú távú döntések meghozatalát. Garantálni kell, hogy a rendszer politikai hullámzásoktól függetlenül érvényben marad. Ezt természetesen csak nemzeti konszenzussal lehet elérni, amin kitartóan munkálkodni kell. Ez óriási feladat. Megér minden ráfordítást a kommunikációban.
Kommunikálni kell továbbá, hogy a jelenlegi nyugdíjasokra e változások semmiféle hátrányos hatással nem lennének. A mindenkori nyugdíjak korrekciója az aktuális gazdasági helyzet függvénye, s ettől függetlenül megvalósítandó például az infláció követése. A javasolt változás egyértelműen a most még aktívak számára lenne fontos, hogy felkészülhessenek a hosszú távon várható helyzetekre. Nem a mai nyugdíjas korosztály témája. Legfeljebb annyiban, hogy feltehetően nekik sem közömbös gyermekeik, unokájuk sorsa.
Érdemes meggondolni, hogy a jelen rendszer szerinti befizetések alapján mindenképpen nagyon alacsony nyugdíjszint várható. Ez a jövő vezetésének is gondot fog okozni, de mindenekelőtt maguknak az embereknek. Egészen biztosan felerősödnek majd a mindenféle alapjáradékot szorgalmazó hangok, hiszen még az üzleti szféra is fel fogja fogni, hogy az alacsonyabb nyugdíjjövedelmek az értékesítést is visszafogják, tehát a profitképződést is akadályozzák.
Ez esetben pedig „betársulhatnak” a jogvédők lobbijába. De mennyivel célszerűbb lenne, ha éppen ez, vagyis a gyermekvállalás utáni nyugdíjhányad válna az úgynevezett alapjáradékká. Hiszen ez egyidejűleg magának a fenntartható társadalomnak a létrejöttét szolgálná. Egy ilyen rendszer visszahat a társadalomra, és ezáltal mérsékelheti a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságát problémássá tevő elöregedés folyamatát. Nem máról holnapra, de a több gyermek vállalása irányába hat majd. Annál hamarabb, minél gyorsabban megérti a társadalom egésze, hogy ez a törvényi szabályozás nem pártpolitikai akció, hanem nemzeti érdek. Nem helyes, nem szabad halogatni.
A szerző közgazdász, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság volt főigazgatója