Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke nagy vihart kavart a romániai belpolitikában, amikor kijelentette, az erdélyi magyarok nem fogják együtt ünnepelni a románokkal a gyulafehérvári nemzetgyűlés 100. évfordulóját. Vele ellentétben Klaus Johannis elnök ismét bizonyságot tett arról, hogy már csak a nevében német, szívében az asszimiláló, többségi nemzethez tartozik: bejelentette, hogy a szászok együtt ünneplik a románokkal Erdély csatlakozását a román államhoz.
Biztos jó buli lesz, már előre csorognak a könnyeim, hogy kimaradok belőle.
Annak idején, erdélyi magyar honfitársaimmal egy szász embert választottunk meg, aki Nagyszeben csodatévő polgármestereként a német megbízhatóság és alaposság reményével kecsegtetett a balkáni zűrzavarban. Azt reméltük, ez a kisebbségi ember lesz Románia legjobb elnöke, és ezáltal a sovinizmus kegyelemdöfést kap. Ráadásul a mi szavazatainkon múlt a győzelme.
Aztán kiderült, mégsem egy szászt, hanem egy románt választottunk meg.
Gyermekkoromban, az 1970-es években Brassóban, a hét szász város ‒ Siebenbürgen ‒ egyikében egy olyan utcában laktunk, amelyben pontosan száz ház volt. A panelnegyedekkel ellentétben ez az utca tükrözte a brassói etnikai arányokat, a lakosoknak mintegy fele román volt, harminc százaléka magyar, húsz százaléka szász. Jól megfértünk egymás mellett, a kölcsönös udvariasság jeléül mindig a másik nyelvén köszöntünk, ő meg a mi nyelvünkön köszönt vissza, mi gyerekek együtt játszottunk és úgy egyáltalán, együtt nyögtük a kommunizmust. Aztán a szászok eltünedeztek. Elköltöztek Németországba, mondták a szüleink és kerülték a témát, gyermeke előtt nem politizált az ember. Pár év után, amikor már tudták, hogy nem jár el a szájunk, megtudtuk tőlük: Ceausescu eladta őket, fejenként 13 ezer márkáért. Így fogalmaztak, és ez is volt a lényeg: eladták őket, mint a juhokat.
A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, majd a tatárjárás pusztításai után újabb telepesek érkeztek. De nagyszámú németföldi bevándorló érkezett a XVI. század végén és a XVII. század elején, az ellenreformáció idején is Erdélybe, hiszen itt szabadon gyakorolhatták a protestantizmust.
A szászok az Unio Trium Nationum tagjai voltak, a magyarok és a székelyek mellett számos privilégiumot élveztek, s bár a történelem nehézségei őket sem kímélték, de bátran kijelenthetjük, hogy ők szenvedtek a legkevesebbet Erdély népei közül, ellenben ők prosperáltak a legjobban. Építészeti és iparművészeti szempontból a szász örökség a legértékesebb Erdélyben, a szász városok ‒ kiemelten Brassó, Nagyszeben és Segesvár ‒ Európa ékszerei közé tartoznak.
Az Erdélyt bekebelező románok azonban nem tisztelték ezt a különleges örökséget, sem létrehozóikat. Beindult az asszimilácó, az elüldözés és a leépülés, amit aztán a II. világháború végkimenetele csak fölgyorsított, aztán a Ceausescu-rezsim föltette a pontot az i-re, kiárusította a szászokat és kezet tett ingatlanjaikra. Erdély legpatinásabb, legértékesebb épületeire. Ezek az ingatlanok ‒ akár egész települések ‒ aztán a balkanizáció martalékaivá váltak. A gyönyörű szász falvakat a betelepült cigányok putriteleppé lakták. Számos épületet lebontottak, hiszen kellett a hely a panelnegyedeknek.
De a le nem bontott műemlékek közül is rengeteg esett áldozatul a trehányságnak, legutóbb ‒ tavaly télen a szászveresmarti és a rádosi templomok tornya omlott le. Ugyan Brassó, Segesvár és Nagyszeben óvárosát szépen rendbe tették ‒ az utóbbit épp maga Klaus Johannis ‒, a többi jelentős egykori szász városban is beindult a restaurálási folyamat és az Erdély-bolond Károly hercegnek köszönhetően néhány szász falu is visszanyerte hajdani patinájának egy részét, de fölbecsülhetetlen értékek semmisültek meg a román uralomnak köszönhetően.
Ami maradt, turistaként meglátogathatják az építők Németországban élő utódai, nosztalgiájuk persze román zsebeket töm meg. Esetleg nosztalgiabefektetőként is visszatérhetnek, amennyiben az előbb említett zsebeket megtömik. Ahhoz, hogy az óvárosok maradványaihoz eljussanak, a nosztalgiaturistáknak elébb át kell vergődniük Európa legocsmányabb panelnegyedein, amelyeket azok gányoltak, akikkel ünnepelni fogják a „nagy egyesülést”.
A történelem kontextusában Klaus Johannis kijelentése szánalmas és gerinctelen, hajdan büszke, országépítő nemzetét megtagadó ‒ és mindenekfölött mélyen megalázó. Olyan ez, mint nótára fakadni és táncra kerekedni egy halotti toron – de úgy látszik, egy második mandátum reményében megéri.
Jó bulizást kívánunk neki, de amennyiben ismét az erdélyi magyarok szavazatán múlik majd a mandátuma, aligha lesz oka a vigasságra.