Az észak-atlanti civilizációban, különösen annak nyugati felén a huszonegyedik század elejére a nemzetek kisebbségbe szorultak az általuk létrehozott államokban. Nem a drasztikus népességfogyás vagy a bevándorlók szorították őket kisebbségbe, hanem az a folyamat, hogy a területükön élő népesség jelentős része elhagyta, elveszítette nemzeti identitását vagy megfosztatott attól. A folyamat nem látványosan ment végbe, nem erőszakos úton hajtották végre, hanem észrevétlenül veszett el, tűnt el, enyészett el az a személyiségjegy, amelyet nemzeti identitásnak nevezünk. Nem is a nemzeti karakter pusztult el, hanem a nemzetet megtestesítő állam iránti kötelességek helyébe kerültek az ellentételezés nélkül alapvetővé váló jogok. Az ezredfordulóig teljesen természetes volt, hogy a nemzetállamok politikai rendszerének csúcsán álló személyek nemcsak az állam, hanem a nemzet vezetői is voltak. Nemcsak Winston Churchill, Charles de Gaulle vagy Konrad Adenauer volt teljesen egyértelműen országának és nemzetének vezetője, hanem Helmut Kohl, Ronald Reagan, Margaret Thatcher, sőt Francois Mitterrand és Willy Brandt is.
Utólag visszatekintve, az utánuk következő politikusnemzedék bizonyult látványosan alkalmatlannak erre az államférfiúi szerepre. Ennek oka nemcsak a Clintonok, Obamák, Tony Blairek, Chiracok, Sarkozyk, Schröderek, Merkelek, Hollande-ok látványos alkalmatlanságában keresendő, hanem abban is, hogy ezekben az országokban megszűnt az államalkotó nemzet, olyan, az emberi jogokon alapuló állampolgárságra épített formalista jogrendszer vette át a helyét, amely csak használta a nemzet javait, de nem vállalt azzal közösséget, és nem kívánta annak túlélését. Az emberek a továbbiakban nem egy nemzet tagjaiként, az ahhoz kapcsolódó kötelességeket elfogadva élnek tovább a nemzetük államában, hanem az államot csak egy tőlük független szolgáltató rendszernek tekintik, és legfeljebb adófizetéssel hajlandók részt venni annak fenntartásában. Személyes áldozatot többé senki sem akart hozni nemhogy az államáért, hanem a nemzetéért sem. Az emberek azt mondják, az állam védje meg magát, meg persze minket, de mi abban nem veszünk részt.
Jelenleg úgy látszik, hogy a nemzetek Nyugaton úgy szűntek meg, hogy csak a lakosság kicsiny töredéke döbbent rá az országát és az őt érő veszteségre és az abból következő veszélyekre. Kevesen értik még, hogy országok nem létezhetnek nemzetek nélkül, mert ez az a szervező- és pszichikai erő, amely veszély esetén képessé teszi az embereket arra, hogy akár áldozatok árán is megvédjék a mindennapi életük rendjét.
A nemzet fogalma természetesen nem feltétlenül csak pozitív értékeket jelenít meg. Minden nemzet követett el történelmi bűnöket, sokszor szoros egységben a politikai elitjével, de a valóságban nincsenek csak pozitív dolgok, ezt az árat meg kellett fizetni azért, hogy a rend létrejöjjön és ne váltsa fel újra az a káosz, amit most éppen az olaszoknak, a németeknek, a franciáknak, az angoloknak alkalma van megtapasztalni. A nemzetek sokszor ártottak egymásnak és maguknak, de Európában, megszakításokkal ugyan, több évszázadnyi békét tudtak biztosítani az általuk alkotott államok és azok szövetségei. És nem az államok és az azokhoz lazán kötődő állampolgárok, hanem a nemzetek életereje szolgáltatta mindehhez a szükséges energiát.
Közép-Európában azonban ez a pusztulási folyamat még nem ment végbe, igazából még csak a közepén tart. A nemzetek itt még nem szorultak kisebbségbe a saját államaikban, sőt még képesek egymás nemzeti létéből is erőt meríteni. Antall József külpolitikai tehetségét dicséri és természetesen a közép-európai államok amúgy történelmi okokból sokszor túlzóan nacionalista elitjének józan eszét, hogy a visegrádi négyek együttműködése (amelyből Románia jellemző módon rögtön az elején kilépett) alapvetően azért kapott erőre az elmúlt években, mert felismerték, hogy az identitásnélküliség doktrínája akár egy generáció alatt ennek a régiónak az országait és nemzeteit is eltüntetheti a térképről. És ezért jelent meg és erősödött meg a hagyományosan inkább közép-európai kultúrájú Ausztriában is egy nemzeti, a visegrádi négyek felé orientálódó politikai irányzat.
A visegrádi négyek vezetői – gondoljuk csak meg, hogy például Robert Ficónak mekkora utat kellett ehhez bejárnia – megértették, hogy nem egy állami adminisztráció vezetői ők, hanem egy nemzeti identitással rendelkező embercsoport államának vezetői akkor is, ha mindegyik országban jelentős politikai támogatottsággal rendelkeznek azok az erők, amelyek a nemzet megszűnését kívánják, s ehhez hatalmas támogatást kapnak az Európai Uniótól, valamint a nemzetközi nagytőkétől.
Teljesen új helyzet az, hogy a nemzeteknek (pártként) választásokon kell elindulniuk és meg kell nyerniük azt a saját országukban, hogy a nemzeti szuverenitásukat megőrizzék, illetve a saját országuk államszervezeteit és erőforrásait szabadon a nemzetük érdekében használhassák. Mint ahogy az is, hogy a nemzetek egymással nem más nemzetek ellen kötnek szövetséget, hanem a nemzeteken kívül álló entitások ellen, illetve más nemzetekkel kell együttműködniük a saját országaikban működő ilyen organizációk ellen. A politizáló multinacionális vállalatok, a pénzrendszer tulajdonosi rétegei által finanszírozott, a nemzetállamok dezorganizációját lebonyolító „civil” és nemzeti politikai pártnak álcázott szervezetek szinte egyszerre jelentek meg a nemzetállamok, a nemzetek és az államok ellenségeként az iszlám terrorizmussal és az általános iszlám beözönléssel.
Ebből a szemszögből ajánlatos végiggondolni azt is, hogy miért volt érdemes Benjamin Netanjahut meghívni Budapestre, és neki miért volt érdemes ide eljönnie. Izrael ma a világ egyik legnemzetibb állama, amely születése óta háborúban áll és az önvédelmet, a túlélést sikerült a nemzeti ideológia hatékony részévé tennie. Izrael azonban az USA nagyon komoly támogatása és az Európai Unió pozitív hozzáállása nélkül nem sokáig maradhatna fenn. Izrael Obama elnöksége alatt megtapasztalhatta, hogy mire számíthat, ha egy kriptomuszlim elnöke van az USA-nak, illetve hogyan hanyatlik tíz év alatt egy évszázadnyit Nyugat-Európa, ha a magországait alkalmatlan senkik vezetik.
A liberálisok mint nemzetállamot gyűlölték meg Izraelt, és a nyugati zsidóságot ugyanúgy magára hagyták, mint ahogy a nők jogairól is elfeledkeztek azonnal, ahogy a „menekültek” kerültek a legfőbb megvédendők listájának elejére. Izrael még stratégiai szövetséges, de mint nemzetállam már ellenség. Netanjahu mint egy nemzet vezetője érkezett Budapestre, azért, hogy nemzetek vezetőivel találkozzon. Olyan nemzet vezetőjeként, amelynek számtalan tagja őrzi közép-európai identitásának meghatározó családi emlékeit és érti, hogy mekkora teljesítmény a közép-európai nemzetek szövetsége. Nyilvánvalóvá tette, hogy Izrael állam és a zsidó nemzet megmaradásának érdekében kész mindenkivel összefogni, és nem fogja megvédeni azokat a liberálisokat, akik csak akkor zsidók, ha Izrael védelmét akarják maguknak kikényszeríteni.
Izrael Közép-Európa felé történő egyre határozottabb orientációja szomorú indikátora a nyugat-európai helyzet súlyosságának.
Döbbenten kell megtapasztalnunk, hogy ma az európai nacionalisták, beleértve a cionistákat is, sokkal több közös értéket vallanak, mint amelyek elválasztották őket egymástól az elmúlt évszázadokban. Annak a megértése, hogy Közép-Európa nemzeteinek együtt kell a térségük stabilitását biztosítaniuk – mert erre Nyugat-Európa többé nem lesz képes, és Oroszországnak mégsem adhatjuk át ezt a szerepet –, teljesen új gondolkodásra és sosem volt összefogásra serkentheti azokat a nemzeteket, amelyek idáig mindig kiszolgáltatottak voltak a nagyhatalmi politikáknak.
A visegrádi négyek együttműködésének jövője alapvetően attól lehet majd sikeres, ha ezek a nemzetek ki tudnak alakítani egy közös közép-európai identitást. Mi már mind éltünk egy országban és később egy ideológiában is közösen, de sosem önként. Sokkal több energiát kell belefektetnünk abba, hogy ez a sorsközösség nyilvánvaló legyen számunkra, és abba, hogy az esetleg Horvátországgal és Szerbiával kibővülő közép-európai összefogást a nemzeti identitással rendelkező emberek mindenütt természetesnek és magától értetődőnek érezzék. Az ebből következő biztonságérzet elengedhetetlenül kell ahhoz, hogy a nemzetek létének értelme, szükségessége, szükségszerűsége és az ebből következő kötelezettségek mindenki számára elfogadhatók legyenek, és a nemzetek számíthassanak az emberekre.
Vissza kell állítanunk a nemzeteket a jogaikba, mert jelenleg a nemzetállamok alternatívája csupán egy, a nagyvárosokba és köréjük telepített multikulturális káosz, amely felett az államok lassan elveszítik az ellenőrzést.
A szerző szociológus