A viták nagy része ma a migráció témája körül összpontosul, és arról szól, hogy képes-e egy nemzetállam ezt a problémát kezelni, vagy jobb, ha saját szuverenitásának csorbítása árán rábízza a feladat megoldását egy magasabb szintre, ez esetben az EU-intézményekre. Általában a baloldal és a liberálisok választanák a központosított megoldást, vagy ahogy hívják, az „európai megoldást”. Azonban e mögött a jelenség mögött további, elsősorban a gazdaság területén működő erők is meghúzódnak.
A kérdés ezért így bővíthető: elképzelhető-e az, hogy a nemzetállamok érdekei egybeesnek egy magasabb szint, mint például az EU vezetőinek, illetve intézményeinek az érdekeivel? Hiszen gyakran tapasztaljuk, hogy pénzügyi-gazdasági ügyek kapcsán is jelentős érdekellentétek kerülnek felszínre, például olyankor, amikor az EU vezetése nagy cégek érdekeit helyezi a nemzetállamok érdekei főlé. Ez pedig átvezet egy másik fontos vitatémához, a nemzetállamok gazdasági döntések terén fennálló nemzeti érdekeinek érvényesíthetőségéhez.
Ha visszatekintünk a rendszerváltást közvetlen megelőző időkre, akkor emlékeznünk kell az úgynevezett „washingtoni megállapodásra”. Ennek lényege az volt, hogy a rendszerváltó kelet-európai országokat a neoliberális útra kell terelni, ami a gyakorlatban a következő megoldásokat jelentette: az állam mielőbb és minél nagyobb mértékben vonuljon ki a gazdaságból, kínáljon teljes piaci és pénzügyi szabadságot a betelepülő külföldi cégeknek, bontsa le a szociális rendszereket, valamint biztosítsa az áruk és a tőke tökéletesen szabad – azaz nemzetállamok feletti – áramlásának szabadságát.
Ezt a megoldást „sokkterápiának” is nevezték, és képviselői szívesen hivatkoztak Reagan elnök híressé vált mondására, amely szerint „a kormányok nem tudják megoldani a problémáinkat, mivel ők maguk okozzák azokat”. Ezek az ajánlások nyilvánvalóan globális gazdasági érdekeket testesítenek meg: erős gazdaságú országok és azok nagy cégeinek érdekeit. Hiszen ha egy kevéssé fejlett ország lemond arról, hogy gazdaságát tudatosan fejlessze, akkor a jövőjét mások, például az üzleti világ profitorientált szereplői alakítják majd.
A profitorientált cég pedig, természetéből fakadóan, nem azért települ be egy országba, mert annak gazdasági-társadalmi fejlődéséért akar munkálkodni, hanem azért, mert profitot akar termelni. Ezt nagymértékben segíti, ha a lehető legnagyobb szabadságot kapja abban, hogy mit és hogyan termeljen egy országban, milyen munkakörülmények között, milyen feltételekkel alkalmazza a munkaerőt és mit kezdjen a megtermelt profittal. Természetesen fontos számára az is, hogy minél kevesebb adót kelljen fizetnie.
Kimondhatjuk tehát, hogy a globalizáció fontos szereplője, a globális cég – ahogyan a nevéből is kitűnik – maga is nemzetek felett tevékenykedik. Ezt testesíti meg a gyakorlatban a globális értékláncok megjelenése. A globális értéklánc lényege, hogy a cégek szakaszokra bontják a teljes tevékenységüket, és az egyes szakaszokat oda helyezik, ahol azok a legolcsóbban, de ugyanakkor jó minőségben és megbízhatóan végezhetők el. Az így létrejövő többletprofitot pedig a liberalizált pénzpiaci lehetőségeknek köszönhetően oda utalják, ahová kívánják.
Így számukra természetes az, hogy egy szegényebb országból az ottani olcsóbb munkaerőt és egyéb előnyöket, például az alacsonyabb energiaköltségeket vagy a kisebb adókat kihasználva a magasabb profitot elviszik, ami az adott ország szempontjából értékkivonást jelent. Ezzel viszont a nemzetállamnak kevesebb forrása marad feladatai ellátására. Ez azt igazolja, hogy a globális céghálózatok maguk is a nemzetállamok felett működnek, esetenként ki is játszva egymás ellen az egyes nemzetállamokat azzal, hogy versenyre kényszerítik őket: melyikük ad nagyobb támogatást a beruházáshoz, illetve kínál minden tekintetben kedvezőbb költségkörnyezetet a működéshez.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzetállami beavatkozás megmarad, csak átterelődik arra, hogy biztosítsa a cégek részlegeinek a legkedvezőbb működési feltételeket. Nem biztos azonban, hogy az ilyen állami beavatkozás jól képviseli a nemzeti érdeket. Tipikus példaként lehetne említeni, amikor a gazdasági válság során, illetve utána a nemzetállamok haladéktalanul megmentették a válságot kirobbantó bankokat, mégpedig úgy, hogy annak terheit a társadalomra, elsősorban a kisvállalkozókra és a lakosságra hárították.
Azoknak az országoknak azonban, amelyek ezt tették, a mai napig nem sikerült teljesen kijönniük a gazdasági válságból. Ha be is indult a gazdasági növekedés, az meg sem közelíti a válság előtti szintet. A munkanélküliség viszont magas, romlott az emberek egészségi állapota, életminősége.
De példa lehet a szabadkereskedelmi megállapodások azon eleme is, amely lehetővé teszi a nagyvállalatoknak, hogy ha egy nemzetállam akár az emberek egészsége vagy a környezet megóvása miatt nem engedélyezne egy cég számára jelentős profitot hozó tevékenységet, akkor a cég egy nemzetek feletti bíróságnál perelhesse be a nemzetállamot azzal, hogy az állam akadályozza az üzleti vállalkozás szabadságát.
A cégek nemzetek feletti működése kapcsán érdemes visszatérni a bevándorlásra, amely szintén cégérdekeket is szolgálhat. A nemzetek közötti jelentős munkaerő-áramlás hozzájárul a bérek leszorításához, az olcsó munkaerő biztosításához. De van egy további, hosszabb távú globális cél is. Az, hogy a globális, nemzetek felett átívelő céghálózatok működését jelentős mértékben könnyítené meg, ha az eltérő nemzeti kultúrák, nézetek, értékrendek, sőt esetleg még a nyelvek is összemosódnának.
Könnyebb lenne az egyformává vált embereket irányítani, az egyforma tömegtermékeket az egymáshoz közeledő ízlésű embereknek eladni. Ennek egyik eszköze lehet a tömeges migráció. Soros György maga is ebben hisz, erre törekszik, ezt a globális cégérdeket szolgálja ki. Ezért fordít jelentős összegeket arra, hogy ezt a folyamatot felgyorsítsa.
Ezzel a folyamattal szemben a legjobb védekezés az innovatív kormányzás. Ennek lényege a nemzeti érdekek maximális érvényesítése partneri hálózatban. Esetünkben a partneri hálózat a V4-országok közössége, amelyekkel együtt a globális folyamatok sodrában a gazdasági és politikai érdekek is megvédhetők. További, országon belüli megoldás a helyi kisvállalkozások erősítése, az innováció bátorítása, a lakosság képességeinek, tudásszintjének folyamatos és intenzív emelése, és ezzel a gazdaság erősítése, függőségének csökkentése.
Ami pedig a globális céghálózatokat illeti, ezek nemzetek feletti erejével szembemenni nem lehet, ezért partnerként kell megnyerni őket. Például esetünkben az a megoldás képzelhető el, hogy arra bírjuk rá őket, hogy minél több értelmes, nagy hozzáadott értéket teremtő munkahelyet hozzanak léte, amelyekben a felkészült szakemberek jó fizetésért értelmes munkát végezhetnek. A nemzeti érdek érvényesítéséhez ugyanis alapvető cél kell hogy legyen, hogy „keményen dolgozó nemzetből” egyre inkább „okosan, kreatívan dolgozó nemzetté” válhassunk.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár