Hollande szerint a Brexit nyomán eljött az idő, hogy a növekedés érdekében több beruházás történjen, és haladást érjenek el az adópolitikák harmonizálásában, valamint a közös biztonság- és védelempolitikai együttműködés területén. Párizs abból indul ki, hogy gazdasági és pénzügyi junior szerepe ellenére a német–francia együttműködést a maga javára szimmetrikusabbá teheti. Ezzel együtt azonban a Brexit után kevés a valószínűsége annak, hogy a német–francia együttműködés egy integrációpolitikai ugráshoz vezet, mivel a két ország érdekei számos területen eltérnek egymástól. London kiválásával Berlin egy fontos szövetségest veszít el a szabadpiacokról, a bürokráciacsökkentésről és a deregulációról szóló európai vitákban. A gazdasági és pénzügyi tanácsban (Ecofin) az erőviszonyok azoknak az államoknak a javára tolódnak el, amelyek a német liberális ordnungspolitikkal szemben az állami beavatkozáson alapuló gazdaságpolitikát részesítik előnyben. Az európai kül- és biztonságpolitikában nő a Németországra gyakorolt nyomás, hogy vegye át a vezetést és tartsa össze az uniót, ám ebben sokan a német dominanciát látják, amely nem a probléma megoldása, hanem annak része.
Neobismarcki szerepben
A Brexit után Németország a kontinens központi szereplőjeként a XIX. századi Európa bismarcki szerepéhez hasonlítható helyzetbe kerül. Nagy-Britanniának mint hagyományos kívülállónak és a kontinentális viták ellensúlyának a kiválásával ez a szerep a jövőben még inkább Európa centrális államára hárul. Ennek megfelelően Berlinnek kell közvetítenie a gazdasági és pénzügyi kérdésekben az eurózóna északi és déli tagállamai, a szabadkereskedelmi és az inkább protekcionista felfogások, biztonsági kérdésekben pedig Kelet és Nyugat között. Ám nem csupán az álláspontok közvetítő kiegyensúlyozásáról van szó, hanem a kompromisszumokról is, amelyek rendszerint a német erőforrások megosztását jelenti egy mind nehezebben definiálható, egyre komplexebbé váló unió érdekében. Jan Techau, a Carnegie Europe igazgatója úgy nyilatkozott, hogy Németországnak szolgáló vezetővé kell válnia az unióban, és megnövekedett befolyása azért is elfogadható lehet, mert azt az uniós közjó érdekében fejti ki és ennek érdekében szükség esetén saját diplomáciai érdekeit is képes visszafogni.
Az új német Fehér könyv
A 2014. januári müncheni biztonságpolitikai konferencián vezető német politikusok kijelentették, hogy Berlinnek többet kell tennie és többé nem szabad kívül maradnia a nemzetközi konfliktusokon úgy, ahogy a 2011. évi líbiai konfliktus esetében történt. A meghirdetett politika tesztjével nem kellett sokat várni, mert a 2014 márciusában kirobbant ukrán–orosz konfliktus Berlin Oroszországgal létrehozandó modernizációs partnerségének elképzeléseit és a nemzetközi jog elveit alapjaiban kérdőjelezte meg. Ezt követően még inkább megszaporodtak Berlin olyan nemzetközi kötelezettségvállalásai, mint többek között a pesmergák kiképzése Észak-Irakban, Maliban a francia erők tehermentesítése, vagy az Égei-tengeren az embercsempészek elleni NATO-vezette fellépésben való részvétel.
A német biztonság- és védelempolitikai doktrína átalakulását a 2016 júliusában bemutatott legújabb német Fehér könyv is leírja. A 2006-ban megjelent utolsó Fehér könyv óta a biztonságpolitikai helyzet drámaian megváltozott, és ez Berlint lépéskényszerbe hozta. Az új Fehér könyv hangsúlyozza, hogy Németország megbízható szövetséges az Egyesült Államok oldalán, és mint ilyen, Nagy Britannia és Franciaország mellett késznek kell lennie arra, hogy aktívan részt vegyen a globális világrend alakításában, és nyíltan a katonai vezetés feladatait is magára vállalja. A katonai tényező felértékelődése a német stratégiai kultúrában egy tabu megtörésével ér fel. Ennek gyakorlati következménye, hogy Berlin a NATO varsói csúcsértekezlete után vállalta a NATO Litvániába telepített multinacionális zászlóaljának katonai vezetését.
Az új Fehér könyv világosan leszögezi, hogy a Bundeswehr költségvetésének immáron 25 éve tartó csökkenési időszaka véget ér, a csapaterő és a pénzügyi eszközök eddigi csökkentése a feladatok növekedésével többé nem tartható fenn. Németország támogatja a NATO-nak azt a célkitűzését, hogy a tagállamok 2024-ig GDP-jük két százalékát védelmi célokra fordítsák, ám a védelmi kiadások hányada 2015-ben a 3000 milliárd eurót meghaladó német GDP-nek csupán 1,2 százaléka volt, és ezért jogos a kérdés, hogy Berlin képes lehet-e nyolc éven belül a kétszázalékos normát teljesíteni. A Bundeswehr európai hadsereggé történő alakulása több fegyvert és több katonát követel, és ennek megfelelően a Bundeswehr létszámának
törvényileg meghatározott 185 ezres plafonjának az eltörlését. Ursula von der Leyen védelmi miniszter bejelentette, hogy a következő hét évben 14 500 katonával és 4400 civil alkalmazottal – elsősorban a kiberhadviselésben elengedhetetlen IT-szakemberekkel – töltik fel a Bundeswehrt.
Az új Fehér könyv bemutatójakor a német védelmi miniszter arra is utalt, hogy a Bundeswehr új stratégai elveknek megfelelő megújítása még nagyobb feladatot jelentene, a következő 15 évben mintegy 130 milliárd eurós ráfordítást.
Az új Fehér könyv újdonsága, hogy a hidegháború után először Oroszországot jelöli meg a NATO és az EU ellenségeként. Ám az a tény, hogy milyen nehéz a jelenlegi német nagykoalíciónak – legfőképp a szociáldemokrata koalíciós pártnak – az előre a múltba szellemében oroszellenes politikát folytatni, mi sem bizonyítja jobban, mint Frank-Walter Steinmeier külügyminiszternek a varsói NATO-csúcsot megelőző kelet-európai hadgyakorlatáról tett nyilatkozata. Steinmeier a kardcsörtetés nem kívánatos politikájáról beszélt és bírálta azokat, akik a Moszkvával történő dialógus helyett az elrettentésre helyezik a hangsúlyt. A varsói csúcson a NATO az 1967 évi Harmel-jelentés szelleméhez tért vissza és a dialógus és elrettentés elveinek egyidejű érvényességét fogalmazta meg.
A legmesszebbre mutató lépésnek látszanak Frank-Walter Steinmeier és francia kollégája, Jean-Marc Ayrault javaslatai, amelyek azonban sokak számára arra nem adnak választ, hogy a Brexit miként egyengetheti egy olyan reform irányában az utat, amely rövid időn belül kivezethet az elmúlt évek biztonság- és védelempolitikai apátiájából. Ha valami gyorsító körülményre lehet utalni, úgy a külső fenyegetés mellett a terrorizmus az, amely a tagállamok növekvő belső fenyegetettségéhez vezetett. Ezért figyelemre méltó, hogy a két külügyminiszter javaslatai a külső és belső biztonság, valamint a védelempolitika területeire egyaránt kiterjednek.
Az Európai védelmi unió
A két külügyminiszter, mint előttük mások is, az uniót egy független és globális szereplőként látná a legszívesebben, és ehhez többek között olyan projektek megvalósítását látnák szükségesnek, mint az unió stratégiai környezetének közös elemzése, egy állandó civil–katonai tervezési és vezetési képesség megteremtése, továbbá egy állandó tengerészeti egység felállítása. A külügyminiszterek szeretnék a közös biztonsági és védelmi politika műveleteinek közös finanszírozását megkönnyíteni és szerintük a tagállamok védelmi képességeit egy olyan európai szemeszter hangolhatná össze, amely félévente lehetővé tenné a tagállamok védelmi terveinek és prioritásainak kicserélését, a terrorizmus elleni harcban a fegyver- és robbanószer-kereskedelemben közös szabványainak kialakítását és középtávon a hírszerző szolgálatok együttműködésének javítását. Végül az Európai Tanács évente egyszer biztonsági tanácsként ülésezne, annak érdekében, hogy a belső és külső biztonság integrációjának ügye előrehaladjon.
Ha a Brexit utáni biztonság- és védelempolitikai agenda megvalósítása meghiúsul, úgy kérdésessé válik az unió kül- és biztonságpolitikai szerepe, elmarad az a lendület, amely annyira szükséges lenne az EU legitimációs válságának a meghaladására. Európa a korábbiaknál is sokkal kevésbé lenne képes arra, hogy megbirkózzon a külső fenyegetéssekkel és megvédje saját polgárait. Egy ilyen változás a német társadalmat és politikát sokkal inkább megváltoztatná, mint a franciát, a német biztonság- és védelempolitika akciórádiusza ugyanis tovább bővülne, a nagyobb tehermegosztás jegyében a katonai kiadások tovább növekednének és ez a német konszenzuspolitikát komoly teherpróba elé állítaná.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tanára