Interjú jelent meg a minap az Index nevű véleményportálon Ralf Stegnerrel, a német szocialisták alelnökével. Szokott módon kemény, belemenős, igazi wachdog-interjú volt. Az éber őrkutya engedelmes palotapincsivé ment össze, és a német elvtárs egyszerűen tollba mondta a magyar elvtársnak, amit mindketten hallani akartak. Az alákérdezés non plus ultrája az volt, amikor szóba került az egész kamuinterjú célja és értelme: mikor büntetik meg végre a magyar kormányt, csináljanak már Berlinben valamit, odakint. Külföldön. A nagykutyák. Hogy a magyar ellenzék milyen színvonalon produkálja magát és önmagában, hazai pályán, mire képes, ilyenkor legalább világosan kiderül.
A nagykutyák igenis csinálnak valamit odakint. Napi hír, hogy az Európai Bizottság mindjárt három témakörben is beperli a magyar kormányt az Európai Bíróságon, tehát elvan a kormány ellenzék nélkül is, a fékek és ellensúlyok rendszere pedig meg nem rendelt importtermék. Ráadásul a kvótaper kimenetele után senkinek nem lehet kétsége az újabb jogi eljárások végeredménye felől. A párhuzamosan megindított és lezáruló kötelezettségszegési eljárások száma és hullámzása miatt nehéz egyenleget vonni, hogy 2010 óta hányszor döntött az Európai Bizottság, a Parlament, a Tanács és a Bíróság Magyarország ellen, ám a legismertebb esetek a fülünkben csengenek.
A házipálinka-főzés elkaszálásától kezdve a médiatörvényen át a vörös csillag legalizálásán keresztül a Tavares-jelentésig hosszú út vezetett a hetes cikkelyig. A kettős mérce és a képmutatás csimborasszója című verseny győztese talán az örökölt túlzottdeficit-eljárás fenntartása volt 2010 után is. Míg a spanyol kormány engedélyt kapott nagyobb deficitre, addig a frissen felállt Orbán-kormánynak megtiltották, hogy ilyen módon könnyíthessen mozgásterén. Több mint cinizmus volt, amikor José Manuel Barroso bizottsági elnök éppen a deficitre hivatkozva befagyasztotta egyes uniós alapok kifizetéseit Magyarországnak. Most pedig a menekültügyi szabályozás szörnyszülötte, a kvótákba zárt bevándorlók kötelező importja és az arra adott magyar válasz miatt olvadt le a brüsszeli biztosíték, de ez már túl nagy kiterjedésű meteor ahhoz, hogy be is csapódjon. Ennek a törésvonalnak a mentén szakad ketté ugyanis az Európai Unió.
Az álinterjú is ennek jegyében fogant, nagyhatalmi fenyegetést közvetítve.
Ezzel együtt kifejezetten káros az a szélsőséges hangsúlyeltolódás, ami az évek alatt a hazai közéletben lassan, de biztosan végbement. Ha már a politikai kultúra megszokott szabályai szerint – értsd ezalatt a parlamenti, többségi elvű, demokratikus, legitim című őskövület kifejezéseket – a hivatalos magyarországi ellenzék képtelen volt érdemi ellensúlyképzésre, a házi sajtó nemzetközi kapcsolataival megoldotta ezt is. Telefon Moszkvának. Frissítve: telefon Berlinnek. Jellemzően Brüsszelnek.
Tehát azt mondta tollba az ügyeletes főelvtárs a birodalmi központból, Berlinből Pannonia provincia lobbistájának mikrofonjába: „Ne higgye senki, hogy Lengyelország vagy Magyarország túl sokáig szélárnyékban maradhat.” Meg ezt: „Őszintén reménykedünk abban, hogy nem Orbán Viktor a magyar politika utolsó válasza az európai kérdésekre.” Ezután a német szocialista ösztönösen felmondta a sablonszöveget az „európai alapértékekről”. Fent bedobjuk a pénzérmét, és alul máris kivehetjük a konyhakész ideológiai natúrszeletet, hiszen ezzel van teletömve az Európai Parlament többségének a gyomra is.
Ideológia alapján kizárólag kollektív agymosás lehetséges, eredményes válságkezelés aligha. Másfél millió afrikai, közel-keleti és ázsiai bevándorló beözönlése, Olaszország és Görögország visszafordíthatatlan megszállása, Németország, Anglia, Franciaország és Ausztria iszlamizálódása után még mindig úgy véli Európa nyugati fele, elég csak némán eltátogni a bűvös szavakat, s egyszeriben minden probléma és migráns automatikusan felszívódik. Nincs összefüggés bevándorlás és terrorizmus között, kéri ki magának üvöltve Guy Verhofstadt belga fogtündér és a fél Európai Parlament, miközben emelődarukkal rakják tele betontömbökkel a karácsonyi vásárokhoz vezető utakat, betiltják a betlehemezést, és levésetnék a keresztet II. János Pál szobráról.
Németország egy olyan hely, ahol már megszűnt a sajtó és a szólás szabadsága. Központi, ideológiai irányítás van, ahol tilos a kormány menekültpolitikáját bírálni. Nem is bírálják. A magyar kormányt bírálják, nem a németet. A közösségi média sem szabad, mert keményen cenzúrázzák. Börtönt kaphat, aki szót emel a migránsok ellen. Nem is emelnek. Egyes szavak, szókapcsolatok és gondolatok is be vannak tiltva. Lassan csak kiderül, mik azok az agyonpapolt európai értékek. A lényeg most az, hogy hatalmi helyről jött fenyegetés. Két diktátum van, amelyek egészen nyilvánvalóan arról tanúskodnak, hogy erősödött a tagországi szuverenitás kölcsönös tisztelete.
Nincs több pénz, és Orbán távozzon.
Egyelőre ennyi. A birodalmi kancellária mára bezárt, de a helytartói iroda iktatta a félreérthetetlen üzenetet. De ha Orbán Viktor nem távozik, mert megnyeri a tavaszi választásokat harmadszorra is, ami több mint valószínű, akkor mi lesz? Mozgósít a Bundeswehr? Az európai politikai elit nagy szégyene, hogy retteg egyik tagországa szabad és demokratikus választási eredményétől.
Mennyivel egyszerűbb volt annak idején Bajnai Gordonnal! Elhiszem én. Egy karizma, személyiség és akarat nélküli, ide-oda tologatható öltönyös bábfigurával, aki maradéktalanul eleget tett az erőközpontok óhajainak, cserébe pedig vállalta, hogy elkerülhetetlen bukása után eltűnik a magyar politikából. Most Fekete-Győr András az új Bajnai, az új kreatúra. Vele játszatnák el ugyanazt a bűvészmutatványt. Látjuk, hogy nagy erők mozdultak meg érdekében, de választási győzelmet ugyan melyik szekrényből akaszt le neki Emmanuel Macron és Frans Timmermans? Mert az nem lesz. Az aktív francia kapcsolat egyébként is igen rossz történelmi emlékeket hív elő, elég itt a kisantant feltételen hívére, Philippe Berthelot magyargyűlölő diplomatára vonatkoztatni: „Végül is kik a magyarok? Magyarország elnemzetietlenített népekből állt össze. Az ország eredeti lakói az őslakosok, és nem a magyarok.” Berthelot és szövetségese, Edvard Benes az 1920-as években sikerrel vert vissza minden, főleg angol diplomáciai kísérletet, amely a kisantant fellazítását tűzte célul maga elé.
Úgy vélem, itt alapvetően gyengeségről van szó. Berlin és Brüsszel gyengeségéről. Hiszen tehetetlenségük, cselekvésképtelenségük már az önfelszámolás következő szakaszába lépett, a demokráciafóbia (demofóbia) és a nemzeti választások eredményeinek lesöprése olyan frusztrációt vált ki, amelyet az Európai Bizottság Budapestre és Varsóra vetíti ki. Kézenfekvő megoldás, hogy az önfelmentéshez bűnbakokat kell kreálni, amelyeket utána a sajtóban naponta le lehet győzni, meg lehet bélyegezni, és állandó zsarolással sakkban lehet tartani. Ám ez a módszer – mint említettem – a gyengék fegyvere, és nem fog kifizetődni. Amikor a pórázon tartott normalitás és a cellába zárt valóság nem bírja tovább, elszakad a cérna, és a kirekesztő politika véget ér, és a kezeletlen migrációs problémák elemi erővel sújtanak majd le az uniós döntéshozókra – de akkor már késő lesz.
A kirekesztés mostani szószólói egyben a szolidaritás legnagyobb propagálói. Mivel fogalmilag a kettő kioltja egymást, látszik, hogy a legfelsőbb szinteken csúszott szét az irányítás. Ez lett az eredménye, hogy a globalista szélsőliberálisok gyarmatosították szinte az összes legfontosabb uniós döntéshozó fórumot. Valóságot kizáró világlátásuknak megfelelően a 2015 óta felgyülemlett csődtömeget és nem a „menekülteket” zárják kvótákba és akarják mindenáron mások nyakába sózni, de arra azért odafigyelnek, hogy illuzionistáik beadják Kelet-Közép-Európának a mesét a szolidaritásról és az azt megtagadók bűnös mivoltáról. A kvótapolitika nem a megoldás, hanem maga a csőd, közben Szicíliában és a görög partokon a migrációs nyomás kezelhetetlen, egyedül a magyar határkerítés tölt be eredményes funkciót.
A német fél legalább a politikailag korrekt beszédmódra adhatott volna. Igaz, provinciális elmaradottságunkban már hozzászoktunk, hogy az unióban minden gondolat szűrve jelenhet csak meg, a történelmi emlékezet azonban nem szűrve türemkedik elő, hanem naturális módon. Például két dátum formájában, amelyek nem ismernek diplomáciai finomkodást, körülírást. 1939. szeptember 1. és 1944. március 19.
A küszöbönálló fegyelmezési, pénzmegvonási és büntetési kedvnek legalább ez a két tragikus dátum a nemzeti érzékenység jegyében határt szabhatna.