Tisztelt dékán úr!
Húsvéthétfőn ön nyílt levelet írt a miniszterelnöknek a CEU-ügy kapcsán, amely igen nagy sajtóvisszhangot váltott ki. Nem tudom, hogy írása kap-e választ a megszólítottól, de engedje meg, hogy papírra vessem saját észrevételeimet.
Mindenekelőtt tisztázni szeretném, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar kiváló volt dékánját tisztelem önben – kollégájaként. Nyolc év alatt jelentős technikai fejlesztést hajtott végre az ön irányítása alatt és a kormány támogatása mellett karunk. Az épület 2010 után kívülről megújult, szakkollégiu-mát most renoválják, és sikerült az egyetem magas minőségét, sokszínűségét és jó hírnevét is megőrizni. Ezek, ha nem is egy ember keze munkáját dicsérik, mindig a vezető érdemének tekinthető fejlemények.
Fent idézett levelének egyoldalú kritikáját ezért sem értem. Sem a leírtak stílusát, sem célját, sem részleteit. Ezek közül a stílus mindig személyes választás, ezért a miniszterelnök orra alá dörgölt alázathiány, a húsvét nevében követelt lelkiismeret-vizsgálat vagy a lesajnálása annak, hogy az ön szempontjait feltételezése szerint nem mondta el senki a kormányfőnek, nem tartozik rám, s nem tartozhat e válaszcikkbe sem. Bizonyára jól megfontolta, hogyan szól a kormányfőhöz.
A levelének célja már annál inkább idetartozik, már csak azért is, mert igen talányos számomra. A CEU megmentése aligha lehetett vágya. Bár ír „a CEU égisze alatt folytatott oktatás, kutatás értékeinek” megőrzéséről „az ott tanító oktatók és hallgatók érdekei mellett”, levelének megfogalmazásakor már közismert volt, hogy az elfogadott törvény nem érinti a magyar magánegyetemként működő Közép-európai Egyetemet (angolul CEU-t), s hogy Soros György elköteleződött az intézmény bármi áron való fenn- és Budapesten tartása mellett.
Az ön által megfogalmazottak ráadásul messze túlmutattak a valós fenyegetés híján is jóleső baráti szolidaritáson. Írása tartalma alapján három célt tudok kiolvasni soraiból. Ha jól értem, a törvényhozás minőségének javítását, az egyetemi autonómia védelmét, valamint a közgazdász- és jogászképzés állami finanszírozásának növelését szeretné elérni. Talán nem meglepő, ha azt állítom, egyik feltételezett álmához sem visznek közelebb az ön által leírtak.
A törvényhozás minőségéről egy állam- és jogtudományi kar inkább tanulmányt vagy kutatást készíthetne, amelynek megállapításait kellene – akár nagy publicitás mellett – tálalnia. Ismert, hogy az Országgyűlés elnöke is mindig elégedetlen e téren az általa vezetett Ház munkájával, tehát egészen biztosan volna mit vizsgálni és bírálni. Persze nem félmondatokkal, hanem a kiegyensúlyozott kutatómunka alaposságával.
Amennyiben levelének célja az egyetemi autonómia védelme, szintén nem megfelelő eszköz a generálkritika. Számomra nem világos, hogy az autonómia diffúz fogalma alatt pontosan mit ért. Ha a tudomány szabadságával azonosítja, indokolatlan a hiányát emlegetni. Komolyan ma Magyarországon senki nem állíthatja, hogy a tudomány képviselőinek munkájába – politikai indíttatásból – bárki tartalmilag beavatkozna.
Az én mindennapos oktatói tapasztalatom a teljes szabadság, és biztos vagyok benne, hogy bármilyen befolyásolási kísérlet azonnal nagy port verne fel, azaz közismertté válna. Ráadásul a tudás átadásához és újrateremtéséhez szükséges, ön által felemlegetett gondolatszabadságot a magyar jogállam kellően erős védelemben részesíti. Emlékeztetőül ideírom az alaptörvény X. cikk (3) bekezdésének második mondatát: „A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak.”
Amennyiben az egyetemi autonómián a pénzügyi függetlenséget érti, más a helyzet. Mivel Magyarországon, történelmi okok miatt, nem hatalmas vagyont felhalmozó és így gazdaságilag autonóm egyetemekkel van dolgunk, hanem államilag finanszírozott intézményekkel, álláspontom szerint indokolt, hogy az állami finanszírozó pénzügyi ellenőrzési jogokat követel majdnem 300 milliárd forint elköltése felett. Az alaptörvény idézett pontjának harmadik mondata így fogalmaz: „Az állami felsőoktatási intézmények gazdálkodási rendjét törvény keretei között a kormány határozza meg, gazdálkodásukat a kormány felügyeli.”
Természetesen ez az ellenőrzési jog nem járhat és nem is jár (közvetetten sem) a tudományos kérdésekbe, kutatási területekbe és eredményekbe való fenntartói beavatkozással. Talán érdemes azt is leszögezni, hogy a fenti állami ellenőrzés nem terjed ki a Közép-európai Egyetemre, mivel magánalapítású és -finanszírozású intézményről van szó. Így tehát a levelében védelmezett CEU a pénzügyi autonómia szempontjából „szabadabb”, mint az ön által képviselt ELTE és jogi kara.
Ha levelének célja – harmadikként – valóban a jogász- és közgazdászképzés finanszírozásának javítása volt, szintén kételkednem kell a sikerességében. Forrásszerzéshez elsősorban programokra volna szükség, amelyek kézzelfogható vagy mérhető eredményeket, többlet-értéket hoznak létre. Ha például új, korszerű képzésre tenne javaslatot, vagy a digitális világ joganyagának fejlesztését, esetleg az egyetem nemzetközi versenyben való erősítését ígérné, s ehhez kérne állami támogatást, akár sikerrel is járhatna.
Látható volt, hogy fontos és kevésbé fontos célok előtt is megnyílt az államkassza 2016 végén, miért ne lehetne több forrást szereznie az államfő, a kormányfő és a házelnök volt alma materének? Az, hogy a jogászképzés állami támogatása csökkent, más szakoké viszont nőtt, valóban vitatható lépés. Abban a helyzetben azonban, amikor az ország gazdasági-társadalmi rendszerének kellő számú jogásza, de kevés informatikusa, pedagógusa és ápolónője van, minimum érthető a választás. Szerintem éppen ez a jó kormányzás feladata.
A tartalmi elemzésen túl más szempontok is eszébe juthatnak a levele olvasójának. Elsősorban az, hogy a nyílt Facebook-poszttal nem a leírtak megváltoztatását tűzte céljául, hanem politikai vitát kívánt generálni. Ebben az esetben, az eddigi fenntartásaimmal ellentétben, mégiscsak összhangban van a cél és a választott eszköz. Engedje meg ugyanakkor, hogy kételkedjem ezen szándékában, hiszen dékánként különösen a sajtónyilvános politikai tartalmú rendezvényeket erősen korlátozta a karon (egyébként vitatható, de logikus és következetes érvekkel), azaz mindent megtett, hogy az egyetem ne keveredjen politikai vitákba közvetetten sem. Vélelmezem, hogy ennek oka az ELTE-n dolgozók sokszínű véleménye és a politikai adok-kapok egyetemi eszközökkel való kontrollálhatatlansága volt. Ha igen, gondolom, hogy abban egyetértünk, ez a helyzet mostanra sem változott meg.
A miniszterelnöknek írt levelében néhány felsőoktatás-politikai szakkérdést is érint, amelyek szintén érdemesek az alaposabb vizsgálatra. Engedje meg, hogy – kellő alázattal – erre is vállalkozzam, miközben tudom, hogy nyolc év dékáni tapasztalattal nem szállhatok versenybe sem. Levelében nehezményezi, hogy Magyarországon a főiskolákból egyetemek lettek. A „felminősítés” több esetben tűnhet érdemtelennek, de mégis felmerül a kérdés, hogy nem nemzetközi trendről van-e szó.Vajon az átcímkézés ténylegesen csökkenti-e a távolságot az alkalmazott képzések és a tudományos fellegvárak között?
Ha már az elnevezésről van szó, azt se feledjük el, hogy a CEU sem igazán egyetemes egyetem, hiszen alapképzést nem folytat, csak mesteri és doktori kurzusokat kínál, tudományterülete pedig inkább egy karnak, mint egy egész univerzitásnak tekinthető. Félreértés ne essék: ettől még helyes, hogy egyetemnek hívják, észrevételem csak azt bizonyítja, hogy ma már nem érdemes szűkmarkúan bánni ezzel a címmel.
Szintén szó esik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kiemelt szerepéről. Miközben igaz a felhánytorgatott forrásbőség, s az is, hogy az „új Ludovika” aligha tudományegyetem, azt se felejtsük el, hogy csak formailag van szó új intézményről. Rendőrtiszti és államigazgatási főiskola, valamint nemzetvédelmi egyetem korábban is létezett, a közszolgálati ezek integrációja. Ráadásul az új intézmény egyáltalán nem vádolható egyoldalú kormánypártisággal, az oktatói gárdája alapján semmiképpen sem.
Végül megemlíti az egyetemek 500-as sanghaji listáját s a magyar felsőoktatás lecsúszását. A tény fájdalmas, de nem hiszem, hogy a miniszterelnök felelősségi körébe tartozik. Nem lehet, hogy az ilyen kritikus visszajelzéseknek inkább önvizsgálatra kellene sarkallnia az egyetemi oktatókat és az egyetemi vezetőket? Szerintem rossz beidegződés, ha a saját hibáinkért is a politikai vezetőket vonjuk felelősségre.
A nemzeti felsőoktatás jövőjéért aggódni helyes és jogos. Egyetemi embernek az előremutató megoldásokon töprengeni egyenesen kötelező. A CEU körüli politikai vitából azonban a magyar egyetemi és tudományos szféra végóráit vizionálni alaptalan és felelőtlen következtetés, a nyilvánosságban elterjedt kifejezést használva „politikai termék”. A mindenkori miniszterelnököt kritizálni demokratikus országban természetes és szabad, de aki kioktatja, leszólja vagy áthárítja rá a felelősségét, méltatlanul jár el. Vajon tudja-e, aki így tesz, hogy milyen ügyet szolgál?
A szerző a Nézőpont-csoport vezetője, adjunktus, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar