Magam is alaposan érintett vagyok a témában, műveim időnként szerepelnek a tananyagban, és gyakran hívnak rendhagyó irodalomórát tartani a Kárpát-medence iskoláiba. Ez fölöttébb hízelgő, mégis merőben más a véleményem, mint például Pálos Máténak, aki az Origón cikkezett a témáról (folyó év október 27-én), beszédes című írásában: Jókaival és Berzsenyivel csak kínozzuk a gyerekeinket.
Mielőtt az ósdi konzervativizmus vádja fölmerülne, megjegyezném, hogy annak az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi csoportosulásnak vagyok az egyik előretolt tisztje, mely műhely a kilencvenes évek második felében paradigmaváltást hajtott végre az erdélyi irodalomban, sűrű átkozódások közepette érvényesítvén a költői szabadságot, a szabadszájúságot és mindenféle modern és posztmodern irányzatot. Mindezt egy, az anyaországinál sokkal konzervatívabb közegben. A sikernek azonban volt alapja: sikerült egyensúlyt teremteni a régi és az új, a hagyomány és a modern között.
Mindezt azért mondom el, mert meredek dolgokkal fogok előrukkolni: én bizony a klasszikus oskolai szigor híve vagyok (mely szigor nem zárja ki az észszerűséget, a mai realitások fölmérését, a nyitottságot és a vagányságot), és nem az évente cserélődő módszertani kísérleteké, melyek eredményét jól látjuk: gyermekeink generációról generációra műveletlenebbek, és egyre csak nő a szakadék közöttük és közöttünk.
A nebulók nem értik Berzsenyi, Jókai nyelvét, A kőszívű ember fiai uncsi, az Egri csillagok vontatott (nosza, rövidítsük le meg írjuk át!) és így tovább. Különben is túlterheltek szegények, ráadásul hogyan is értené meg egy 15–19 éves szegény kisgyerek az Íliászt vagy az Aranyembert, vagy bármit a Piroska és a farkason kívül? Borzalmas!
Ugorjunk egyet az időben. Az 1450-es években vagyunk, Ferrarában. Itt tanul első nagy poétánk, Janus Pannonius, aki 13 éves korában érkezett Veronai Guarino iskolájába. Kollégái közül többen leendő, neves humanisták. Érdekes módon ezek a tizenéves kamaszok játszva megbirkóznak az egyáltalán nem könnyű latin és ógörög nyelvvel, sőt nem csak megbirkóznak, szeretik is. Elolvassák és kielemzik a klasszikusokat és a kortársakat, egyáltalán nem unják sem az Íliászt, sem Vergiliust, sem az elvont, metafizikus Ovidiust, ellenkezőleg: bálványozzák őket. Mi több, verselnek, bármely klasszikus versformában, kezdetben imitálnak, aztán egyéni hangjuk is kialakul. Mire érettségizőkorba érnek, vágják a literatúrát, filozófiát, esztétikát, művészettörténetet és -elméletet, de otthonosan mozognak a matematika és egyéb reáltudományok terén is. A töméntelen információt nem szervereken, hanem az agyukban tárolják, műveltségük lenyűgöző, ugyanakkor pragmatizmusuk és szintetizálóképességük is félelmetes. Janus Pannonius, Galeotto Marzio, Batista Guarino és még többen a kor nagyságai lesznek, de még a szerencsétlen Gryllus is el tud helyezkedni udvari firkászként egy grófi udvarban.
Ne hozzuk fel ellenérvként, hogy ez egy elit iskola volt. Nem, ez egy magániskola volt, ahová egy bunkó is bekerülhetett, ha az apjának volt lóvéja. De a leggyengébb akkori diákkal szemben sem lenne túl sok esélye egy mai nebulónak. Azzal se érveljünk, hogy abban a korban gyermekkínzással érték el mindezt a pedagógusok. Ajjaj. Veronai Guarino a legimádottabb tanítómesterek közé tartozott. Ugyan kellő szigorral fegyelmezte a diákokat, de mindent megtett azért, hogy szeressék is azt, amit tanulnak. Mint a kutatásokból kiderült, a pajzán versek, melyekből Janusunk tarsolyában is van néhány tucat, nem a pad alatt íródtak, hanem szakmai gyakorlatként. Azaz a XV. század közepén Guarino mester nem átallotta bevetni ezt a ravasz és izgalmas pedagógiai fogást, melyért manapság nagy valószínűséggel kiebrudalnák a tanárokat a tanügyből. Képzeljük el, micsoda hangulat lehetett egy-egy ilyen órán! Az iskolán kívüli szórakozás is megvolt, Guarino szemet hunyt a kocsmai és bordélykalandok fölött. Hiperszuper, modern módszertani teóriák nélkül a derék humanista egy elképesztően hatékony és haladó oktatásmodellt valósított meg. Bő fél évezreddel ezelőtt!
És aztán évszázadokon keresztül folyt a komoly oktatás Európa iskoláiban, szigorral, ésszel, persze néha elítélendő módszerekkel is, de ez az oktatás bizony eredményes volt: meggyőződésem, hogy sokkal több rakoncátlan nebulóból faragtak embert, mint manapság. Pedig a terheltség a többszöröse volt a mainak, és a pedagógia egyáltalán nem arról szólt, hogy alányúlnak a kölöknek és hímes tojásként bánnak a törékeny lelkecskéjével. És nem kérdezték meg tőle, hogy mit szeretne olvasni, klasszikusokat vagy kortársakat, hanem megszabták neki. S ha túl volt a kötelezőn, vagy befejezte az iskolát, közben-utána minden lehetősége megvolt azt olvasni és művelni, amit akart.
Kérdem én, miként lehet megérteni a kortárs irodalmat a klasszikus ismerete nélkül? Azt a kortárs magyar irodalmat, amelyben az utóbbi évtizedekben csak úgy dúl az intertextualitás és a nyelvi játszadozás? Hogyan lehet bejárni Esterházy Péter nyelvi labirintusát leggazdagabb szókincsű prózaírónk, Jókai ismerete nélkül?
Avagy alkalmazkodjunk mi, kortárs magyar írók? Redukáljuk le lexikális készletünket arra a kétezer szóra, amit a mai ifjúság – tisztelet a kivételnek – ismer? Butítsuk le a szövegeinket, mert úgysem értik meg irodalmi, történelmi, kultúrtörténeti, filozófiai allúzióinkat? Ki akarja ezt? Netán írjuk át a klasszikusokat mai nyelvre? Annak tudatában, hogy száz év múlva a mi gondosan cizellált mondatainkat is át fogják írni? Ki akarja ezt?
Egy anekdota szerint Rákosi behívatta Kodályt és javasolta egy új himnusz létrehozását. – Minek? – felelte Kodály. – Jó nekünk a régi is.
Mélyen egyetértek azzal, hogy a magyarirodalom-tankönyvek borzalmasak, és az oktatási módszerek is silányak – tisztelet a kivételt képező, rendhagyó tanároknak. De nem a klasszikusokkal van a probléma, hanem egyszerűen a tálalással. A realitásérzékkel. Az érdekeltté tevéssel. Azzal, hogy életünk gyors ütemben megtelt kétes értékű, de izgalmas kínálattal, és nem látjuk be, hogy ezt a konkurenciát csakis izgalommal tudjuk legyűrni. És nem igaz, hogy nem lehet, mint ahogyan az sem igaz, hogy kölkeink elméje nem tud megbirkózni bármivel. Ne becsüljük alá őket! Nem igaz, hogy nem lehet megkedveltetni velük a Bánk bánt, a kőszívű embert vagy akár a nehézkesnek tűnő Szigeti veszedelmet. Nem igaz, hogy nem lehet őket megtanítani a mindennapi élethez szükséges 1200 szónál többre, hogy egy nyelvet beszéljünk.
A pedagógia totális csődje az, ha nem tudjuk átadni gyermekeinknek a saját tudásunkat.
Úgyhogy én a klasszikusok mellett teszem le voksomat. Ez nem azt jelenti, hogy a kortárs magyar irodalmat ki kell zárni, dehogy. Mi akadályozza meg a tanárt abban, hogy időt szánjon arra, hogy pompás kortárs olvasmányokat ajánljon tanítványainak? Mi akadályozza meg a diákot abban, hogy Jókai kivesézése után elolvasson egy kortárs csemegét? Az írók által tartott rendhagyó irodalomórák egyre divatosabbak, dolgozzunk azon, hogy ez a mozgalom terjedjen, mert saját népszerűsítésünknek, leendő olvasóink megnyerésének és kinevelésének ez a legideálisabb módja. Ne csak akkor fáradjunk el egy oskolába, ha megfizetik, gondoljunk arra, hogy ez kultúrmisszió, ugyanakkor megtérülő befektetés is.
De semmiképpen ne az idő próbáját kiállt klasszikusokban keressük a hibát, és ne fogjuk rá zaklatott korunkra sem. Nincs lehetetlen, csupán gondolkodás, fantázia, munka és legfőképpen: akarat kérdése az egész. Csakis rajtunk, szülőkön, pedagógusokon, alkotókon múlik, hogy kölkeink kultúremberekké vagy konzumidiótákká cseperednek.
A szerző József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író