Ha bárkiben is kétség merült volna fel annak kapcsán, hogy Földünk nagy részét – s azon belül Európát is – egy fondorlatosan irányított hadművelet igazgatja, az Európai Unióban folyó eseményeket figyelve bizony könnyen megbizonyosodhat arról: e küzdelem valós. Bármilyen szinten kövesse is nyomon a történéseket – bizottsági, parlamenti szinten vagy az Európai Tanácsban –, azt tapasztalja, hogy a szavakban, gesztusokban, de már a szemek villanásában is szikrázó ellentétek csapnak össze, a vélemények összeegyeztethetetlenek. Akik pedig abban az illúzióban ringatják magukat, hogy csak a szokványos politikai viták velejárója mindez, azok nem veszik tudomásul, hogy a nagy tömegű csapatmozgások (illegálisan érkező migránsok tömegei) és erőszakos események (terrortámadások, merényletek) is részei e folyamatnak.
E küzdelmek jelentős része ugyanakkor bizonyos szavak meghódításáért, jelentésük kizárólagos birtokbavételéért is folyik. Az egymással szemben álló felek olykor késhegyig menő harcot folytatnak azért, hogy egy-egy szó lehetséges jelentését ők határozzák meg. Más terminusok esetében viszont még a látszatát is kerülni akarják annak, hogy azok rájuk is vonatkoztathatók.
Ilyen erősen vitatott kifejezés a szolidaritás is. Azon kifejezések egyike, amelyeket kellően agyonmagyaráztak már ahhoz, hogy jelentése teljesen kiüresedjen, s jószerével mindenki azt értse rajta, amit csak akar, illetve amit az érdeke diktál. S ehhez jön még a szándékosan csúsztató, torzító szóhasználat; ennek veszélyére hívta fel a figyelmet egy norvég professzor, Steinar Stjerno is, aki így ír: „A szolidaritást olykor homályos fogalomként használják, egyáltalán nem határozzák meg. Használata afféle kibúvót jelent a politikai retorikában, ama tény elrejtésére szolgál, hogy a szolidaritás jelensége hiányzik vagy hanyatlófélben van a valós világban.” Vagyis a szolidaritás kifejezést gyakran afféle malaclopóként használják, hogy a szó hangzatos csengésével fedjék el a rideg politikai vagy gazdasági érdekeket.
Ha azt firtatjuk, hogy a szolidaritás milyen jelentését tették dominánssá az idők folyamán, jelentése hányféle kisajátításon ment keresztül, akkor ma azt látjuk, hogy a baloldali liberális irányzatok foglalják le maguknak. Az általuk végrehajtott kisajátítás főleg abban nyilvánul meg, hogy a szóhoz kapcsolt jelentést elorozták a korábbi radikális, kommunista baloldaltól, hiszen a szolidaritást – az osztályszolidaritás formájában – e mozgalmak tették az osztályharc fontos eszközévé. A radikális baloldal viszont maga sem tett egyebet, mint hogy leválasztotta e kifejezést egy korábbi jelszóról, a „testvériségről”, és rögvest ki is sajátította magának. Ám ha még mélyebbre ásunk, kiderül, hogy e baloldaliként számontartott értelmezésnek van egy ennél tágabb értelmű, egyetemes végső forrása is, mégpedig a keresztény gondolatkör, ezen belül is egy részerény, a felebaráti szeretet. A megváltás műve, a jézusi áldozathozatal felfogható úgy, mint a szolidaritás lehetséges maximuma; a Megváltó élete odaadásával egyetemlegesen nyitja meg minden ember számára az üdvözülés lehetőségét.
A szolidaritás, alapszinten, az emberek közötti kölcsönös kötelesség- és segítségvállalást jelent. A fogalomban rejlő kettősség szemléltethető egy aktuális példán, az Európát átható migrációs válság példáján is. Az Európai Unió balliberális többséget képviselő testületei a visegrádi négyeket elmarasztalják, egyrészt amiatt, hogy nem hajlandóak elfogadni a migránsok kvóta szerinti, kötelező szétosztásának gyakorlatát. E szerint a V4-ek nem szolidárisak az EU többi tagállamával; e vonatkozásban elvileg egyenjogú felek viszonylatában hánytorgatják fel a szolidaritás hiányát. Másrészt a V4-ek szemére vetik azt is, hogy mivel a kötelező kvótákat elutasítják, nem szolidárisak az Európába igyekvő kiszolgáltatottak százezreivel; a szolidaritás hiányát itt viszont egymással egyenlőtlen viszonyban álló embercsoportokra vonatkoztatják.
Nézzük meg e kifogásokat némileg alaposabban! Az a vád, hogy a V4-ek kivonják magukat a közös segítségvállalás felelőssége alól, korántsem állja meg a helyét. A határvédelemben való közös részvétel a balkáni országokban, a kerítésépítés, amely által ezen országok nem csupán önmagukat, hanem az egész EU-t is védik vagy a legutóbb felajánlott anyagi és személyi segítség Olaszországnak épp a szolidaritás széles körű, olykor erőn felüli gyakorlatát mutatja. S az sem igaz, hogy a V4-ek a szükséget szenvedők tömegeitől elfordulnának: a helyreállítási munkálatokban való részvétel, a háborús övezetekben élő keresztények támogatása megannyi példa a V4-ek szolidaritására.
Az említett vádak egyik legtermékenyebb táptalajául ugyanakkor épp az szolgál, hogy a jelenlegi balliberális oldal előzetesen kisajátította magának a szolidaritás jelentéskörét. E beszűkített szóhasználattal viszont a szolidaritás egyetemességét ők maguk is megsértik. A szónak ugyanis nemcsak kifelé, a migránsok felé mutató vetülete van, hanem van egy befelé, az európai őshonos lakosság felé irányuló oldala is. A korlátlan bevándorlás gyakorlatát sürgetők szemernyi szolidaritást sem mutatnak saját hazájuk állampolgárainak aggodalmai, jogos igényei iránt. Nem szolidárisak a szülőkkel, akik a kíméletlen erőszakos cselekmények miatt gyermekeik jelen- és jövőbeni sorsára egyre nagyobb félelemmel gondolnak. Nem szolidárisak a védelemre szoruló idősekkel, azok hitével, akik azon kulturális Európában kívánnak élni és halni, ahol ők és elődeik éltek. A szolidaritás eleven kapocs a nemzedékek, az elhunytak, a jelenleg élők és a még meg sem születtek között.
Annak, hogy a jelenlegi liberális felfogás nem szolidáris a múlttal, egyik szembetűnő példája, hogy Martell Károly földi maradványai, aki 732-ben Poitiers-nél szétzúzta az Európába bezúduló muzulmán hadakat, Párizs azon külvárosában vannak elhantolva, a Saint-Denis-székesegyházban, ahol a muszlim lakosság létszáma meghaladja a 30 százalékot, s ahol a székesegyház körüli perzsavásárban manapság keresztény kegytárgyak helyett már hidzsábot árusítanak és államellenes iszlám irodalmat osztogatnak. A jövőt illetően a szolidaritás egysíkú képviselői gondolnak-e vajon arra, milyen Európát hagynak politikájukkal azokra, akik a XXI. század második felében fognak megszületni? A jelenkori torz szolidaritásértelmezést pedig mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy amikor 2015 nyarán az egyik svédországi IKEA-áruházban két svéd embert lemészárolt egy – a kiutasítása miatt bosszút álló – bevándorló, a neten egy tudósító, csak rajta szánakozva, így jajongott: „Ugyan mi mindenen mehetett keresztül e szerencsétlen, hogy ilyesmire vetemedett?” Korunk liberális politikusainak nem csupán kifelé, a bevándorlókkal kellene szolidárisnak lenniük, hanem befelé, saját népükkel is: azokkal, akik jogos elvárásokkal felelős pozíciókba választották őket.
E politikai irányítók azonban még magukkal a migránsokkal sem szolidárisak, tudatosan tévesztik meg e szerencsétlen tömegeket, amikor Európába invitálják őket, kiszakítják őket saját életvilágukból – hiszen legtöbbjükre nem a boldogság és boldogulás vár itt, hanem az, hogy segélyekből tengődjenek vagy netán bóvlikat árusítsanak a Rialto híd tövében, Velencében.
A vesébe látó nietzscheánus szemével pedig rá lehetne döbbenni arra is, hogy a szolidaritás fogalmát kisajátítók és annak gyakorlatát Kelet-Közép-Európára ráerőszakolni akarók között szép számmal akadnak olyanok is, akik tisztában vannak azzal, tervük őrült, mégis úgy vélik, ha ők már befuccsoltak vele, ne járjanak jobban mások sem. Az ő szolidaritásfelfogásuk sem kevésbé szelektív, mint az, amelyikkel szemben Merkel asszony ágált az EU legutóbbi csúcstalálkozóján.
A balliberális oldal kisajátító tevékenységét – olyan történelemformáló szavak jelentéskörének vonatkozásában is, mint a szolidaritás – épp ezért nem szabad korlátlanul érvényesülni hagyni. A szavak ugyanis olykor végzetes sorsokba nőnek át.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár