Már hosszú hetek óta tele a nemzetközi és a hazai sajtó a szexuális zaklatásról szóló történetekkel, amelyeket olvasva általában két kérdés merül fel az emberben: miért csak most, miért ilyen későn? Hogy fordulhatott elő ennyi eset? Egy pillanatig sem szeretnék az áldozathibáztatás gyanújába keveredni, sőt! Pusztán okfeltáró kérdésként vetem fel, hogy lehet, hogy ennyire nem tudjuk, nem tudják magukat sokan „megvédeni”, ezeket az eseteket kivédeni?
Azt hiszem, Follinus Anna vallomása döbbentett rá leginkább a jelenség mibenlétére, arra, hogy az esetek közös jellemzői gyakran a határok egymásba mosása, észrevétlen átlépése, amelyek a legtöbb esetben már azelőtt megtörténnek, hogy a konkrétan szexuális vagy szexualitásra utaló „zaklatáshelyzet” előállna. Az a probléma, hogy amikor jó esetben az áldozat elmenekül, és jó esetben legalább nemet tud mondani (ha tud), addigra már fél lábbal benne van a megalázottság állapotában, egy olyan helyzetben, amelynek rossz emlékét még sokáig őrizni fogja.
A médiában visszhangzó esetek szinte kivétel nélkül a művészvilágban történtek. Ennek egyik oka persze az a szenzációhajhászás is lehet, amely az ismert emberekről szóló események közlésének vágyában gyökeredzik; másik oka azonban talán a művészetben is kereshető, pontosabban a művészettel kapcsolatos félreértelmezésekben.
Feltételezem, hogy más szakmákban is temérdek ilyen helyzet áll elő; mindenhol jelen van, nem csupán a szereposztó díványokon, hanem a térelválasztó virágállványok mögött is, titkon, kacsokként, aljas kúszónövényekként illetéktelen helyeken tapogatva, kizsákmányolt, rabolt, csalt erotikát szívogatva; Kőmíves Kelemennék unokái után is fütyülnek, szólogatnak be faragatlan kőművesek, pékek lisztes keze porzik fiúk és lányok kerek tomporán, újságkihordók dugják blúzok mögé az aktuális lapszámot és így tovább.
Talán épp ezért olyan rettenetes, mert mindenhol jelenlévő. Az Egy mondat a zsarnokságról verssorait lehetne átírni, tetszőlegesen behelyettesítve a zsarnokság helyére a molesztálás, a visszaélés vagy a nemi erőszak szavakat. Ha azonban igaz az, hogy művészethez kötődő szakmák esetében még gyakrabban fordul elő az ordas kéjlopás (erre vonatkozóan nehéz lenne pontos felmérést végezni), egy gondolatkísérletet megér a feltételezés, előfordul ugyanis, hogy a „furcsa”, „kissé bohém” művészekkel kissé megengedőbbek vagyunk erkölcs terén. (Egyáltalán nem megvédeni szeretném a zaklatókat, célom sokkal inkább egy hamis vélekedés, egy sztereotípia lerombolása.)
Épp ez a rossz, évszázadok óta fennálló gondolkodásbeli berögződés eredményezhette a filozófiatörténetben is az olyan diskurzusok megszületését, mint például Bernard Williams és Thomas Nagel morális szerencséről való vélekedése, amelyben egy cselekedetet, ellentétben a kanti morállal, részben vagy egészében annak eredménye felől ítélhetünk meg, s amelyben a morál nem válik a szerencsétől független területté, s amelyben Gauguin azon döntése, hogy sorsára hagyta családját, hogy nagy művésszé válhasson, racionálisan igazolttá válhat.
Az előbb észrevétlenül zajló, ám illetéktelen térbe benyomakodó határátlépésről beszéltem. A művészet egyik sajátja a határátlépés, nem véletlen, hogy Nietzsche a határokat megtartó, a határok közé visszavezető Apollón és az én határait elveszejtő, a határokon túlra lépni segítő Dionüszosz „párbeszédében” látta meg a tragédia, tulajdonképpen a művészet születését. Szinte ellentmondásként tűnhet fel, hogy az ógörög kultúrában Apollón egyszerre a rend, az álom és a költészet istene, az istenség egyszerre repít a képzelet világába, amely felett szükségképpen rendelkeznie kell, ha a költészet felé képes kapukat nyitni, s egyszerre őrzi a szigorú rendet és az én határait, mi több, identitásképző erejű isten. Miért kell ezeknek a területeknek egy istenség kezében összpontosulniuk? Éppen az egészséges határok, a hétköznapok, a „világ” rendjének megtartása miatt, hogy aki a képzelet ereje által a határokon túlra lát, azután mégis visszatérhessen a különlegesből, az őrületből, a révületből elméje, pszichéje, józan ítélőképessége keretei közé.
Ebben az értelemben, amikor a művészek eltávolodnak a művészet istenétől, amikor nem tartják tiszteletben Apollón szabályait, akkor történhet az meg, hogy nemcsak képzeletben, de életükben is elhagyják a határokat; ha időről időre nem engedelmeskednek Apollón rendtartó erejének, előfordulhat, hogy pszichéjük már nem érzi a határokat, a józan ész, a tiszta erkölcs, az etika, az emberségesség határait.
A határok megérintéséről van tehát szó, legyenek bár a test körvonalai vagy a személyiség féltve őrzött titkai. Follinus Anna esete ezért érzékletes, mert jól láttatja, hogy a bizalom határain belülre vagy a művészet tudattágító terébe kerülve hogyan válhatnak mintegy járulékosan más határok is szabadon átjárhatóvá, olyanok, amelyeknek őrzői csak magunk vagyunk, s amelyeken ha átlépünk, nemcsak valamilyen szempontból ránk bízott embertársunk felett nem őrködünk felelősségteljesen, hanem saját magunkat sem őrizzük tovább.
Mert lehet, hogy az áldozat önként és dalolva sétál bele egy őt lelkileg megnyomorító helyzetbe, kapcsolatba, mert mást lát bele, mást remél, naiv, esetleg régről hozott sérelmeket, hiányokat kompenzál. Ilyenkor a másik félnek kell, ha például mester/tanítvány kapcsolatról van szó, annak megfelelően gondozni a tanítvány tehetségét, bizalmával, rajongásával nem szabad visszaélnie. Mennél kiszolgáltatottabb, (szerelembe)esendőbb a másik, annál nagyobb a felelősség, visszaélés esetén annál nagyobb a bűn. Nem véletlen, hogy Dante azokat a bűnösöket helyezte a pokol legmélyebb bugyraiba, akik az emberek lelkét árulták el.
Társadalmunkban ez ideáig épp ezeket az eseteket hagytuk szó nélkül, a kellemetlen kérdéseket, ajánlatokat, a tisztességtelen csábításokat, a naiv lelkek megrablását, a remények összetörőit. Gyakran csak a testi sértésekre figyelünk, csak azt büntetjük, a többi okozott kár feldolgozása meg az áldozat pénzén fizetett pszichológusra és az áldozatra marad.