Ritkán kerül egy vidéki város országos érdeklődés középpontjába. Pedig ez történt 1947. augusztus 15-én, 16-án és 17-én. Kereken hetven éve ugyanis, hogy Mindszenty József meghirdette a magyar katolikusoknak a Mária-évet. Ennek megnyitását augusztus 15-re tették.
A gondolat a bíborostól eredt, aki Kanadában részt vett egy hasonló Mária-rendezvényen. A bíboros célja a lelki megújulás volt, a társadalom újraevangelizálása. A hívők megerősítése, és nyitás a vallás iránt közömbös rétegek felé. A püspökkari körlevél ugyanis az emberhez méltó élet megteremtését jelölte meg feladatul, amelyhez a lelki megújuláson át vezet az út. Ezzel világosan kifejezte, hogy az emberi életfeltételek az egyháznak is fontosak, nemcsak az akkor gőzhenger erejével előretörő kommunistáknak.
A több helyszínen megtartott rendezvénysorozat egyik nagyon fontos eseménye volt a csongrádi háromnapos rendezvény is, amelynek megnyitóját Pétery József megyés püspök tartotta. Az esemény fő szónoka azonban Mindszenty József volt. A Mária-napokra sok tízezer, egyes becslések szerint nyolcvanezer ember zarándokolt el. Óriási volt a bíboros látogatását övező érdeklődés. A Kiskunfélegyháza–Szentes vasútvonalon ingajáratban közlekedtek három napon át a szerelvények, hogy a közeli helyiségekből odaszállítsák a zarándokokat. A rendőrség összeírásra kötelezte a magánházaknál elszállásoltakat. Az akkoriban 26 ezres lélekszámú városban minden házra jutott egy-két vendég.
Ne feledjük, milyen politikai környezetben került sor erre a nagyszabású rendezvényre! A városnak akkor már kommunista polgármestere volt. A Viharsarok mindig is a baloldali eszmék jelentős bázisa volt. A Viharsarokban voltak korábban azok a latifundiumok, amelyeken a zsellérsorban tartott emberek tömegei vágytak jobb, emberibb életre. Sajnálatos módon a magyar nagybirtok, benne az egyházi birtokok is Európa legtovább fennmaradt nagybirtokrendszerét képviselték. Kevés főpapban fogalmazódott meg az a program, amit a szociális igazságosságra nyitott Prohászka Ottokár püspök sajátos birtokpolitikájával – az örökbérletbe adással – megvalósított. Mindszenty József azonban messzemenően a magáévá tette Prohászka Ottokár szociális gondolatait, és ez a szellemiség tükröződött csongrádi beszédében is.
Mivel a Mária-napokat néhány héttel a kékcédulásnak nevezett nemzetgyűlési választások előtt rendezték meg, a politikai pártok megyei listavezetői ekkor már kampánykörutakat szerveztek. Révai József, az MKP Csongrád vármegyei listájának első jelöltje pontosan arra a napra hirdette meg csongrádi nagygyűlését, amely napon maga Mindszenty József bíboros is prédikált volna. Az ütközés elkerülése érdekében az MKP megyei pártbizottsága végül visszavonulót fújt, úgy állítva be ezt a döntést a közvéleménynek, hogy ezzel lényegében „nemes gesztust” tett a pártra szavazó hívő embereknek.
A kiadott sajtókommüniké szerint „a pártnak az a felfogása, hogy nem szabad politikai gyűléssel zavarni a katolikus párttagok és pártonkívüliek ünnepi programját”. A lépés helyességét jól mutatta, hogy a későbbiekben, öt nappal Révai József választási gyűlése után, a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt is nagygyűlést tartott, amely tömegverekedésbe torkollott. (A Pfeiffer-párt a kisgazdapártból kivált formáció volt. Mellesleg az 1947-es választásokat Csongrádon ők nyerték meg, minden kékcédulás csalás ellenére. Ebben minden bizonnyal szerepük volt a Mária-napok mozgósító üzeneteinek is.)
Hogy a kommunisták milyen eszközöket vetettek be, jól mutatja, hogy röplapjukon, amelynek hátoldalán a Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi ének, ősi magyar himnuszunk kottája és szövege volt, a következő kommentárral propagálták a Mária-napokat: „A Magyar Kommunista Párt szeretettel adja emlékül ezt az ősi magyar vallásos éneket az 1947. augusztus 15–16–17-i Mária-napok résztvevőinek.”
Ezt az álszentséget! Az a kommunista párt mondta ezt, amelynek vezetése már teljes gőzzel dolgozott az egyházi iskolák államosításán, a hittanoktatás fakultatívvá tételén, és minden eszközt megragadott az egyház lejáratására, vezetőinek bántalmazására, majd rövidesen a vezetőinek gyalázatos perbevételével messzemenőkig megfélemlítette a hívőket.
Mindszenty tisztában volt a folyamatokkal. Már közvetlenül a szovjet hadsereg beözönlése után látta az akkori hatalom fellépését az egyház és az iskolái ellen. 1945 decemberében, római útja alkalmával találkozott XII. Piusz pápával, és tájékoztatta az atrocitásokról is. 1946–47-ben vezetésével energikus szervezkedésbe fogott a püspöki kar, szülői szövetséget hoztak létre annak érdekében, hogy megakadályozzák az állam durva beavatkozását. Természetesen a hatalom ezt is nagyon rossz néven vette, és mindenben akadályozta. Az egyházi körlevelek postai úton nem voltak terjeszthetők, mert egyszerűen nem jutottak el a címzettekhez. Így szinte konspiratív módon, kézbe adva kellett a főpásztor és a püspöki kar irányelveit eljuttatni a plébániákra.
Mindszenty tudta, miről beszél a Mária-napokon, amikor a család, a gyermek fontosságát hangsúlyozta az új nemzetépítésben. Beszédében így szólt: „A házasság, a család fölséges érték, ha van hűség és felbonthatatlanság. És ha nem nyúlunk az élethez. A katolikus szereti a gyermeket és nem gázol bele az élet medrébe és folyamágyába. Csongrádiak, komoly-e a Mária-tisztelet, a katolikus család és a házasság szentsége? A századvégen sziklaként állt itt a csongrádi pap, kezében látom a kubikusok kezét. 1947-ben az egyház kezében van-e a kubikus, a földmíves, a kisiparos, az iskolázott keze? Hány fele van a kezetek? Hány felől verik a kezetekkel az egyházat és hazát és patkolják a magyar jövőt?”
Mi tagadás, sok értelmes fiatalt lehetett az akkori hivatalos politika mellé állítani. Akik elhitték, hogy az egyház a haladás akadálya, s a világi nyomorúság konzerválója. Pedig már Prohászka Ottokár püspök is megmondta, Krisztus nem azért jött, hogy a szegénységet tartósítsa. Ahogyan 1956-ban, kiszabadulása után Mindszenty József azt nyilatkozta: „Nem szegülünk ellen a történelem által igazolt haladás irányával.” És csupán azt kérte, hogy a forradalom utáni kormány biztosítsa az egyház tevékenységének szükséges feltételeit. Nem követelte vissza a nagybirtokokat, nem állt a haladás útjába. Csak törvényességet, jogot és szabadságot, vallásszabadságot kívánt a magyar népnek. De ezt akkor is, mint korábban is, meghamisította a propagandagépezet.
A Népi Kollégiumok Országos Szövetségének sok jó szándékú tagja bánta meg – de nagyon – néhány évvel később, hogy a negyvenes években lelkesen demonstrált a kormányzat államosítási tervei mellett. Mindszenty József a katolikus Mária-tisztelet kapcsán Szent István magyarjait idézte fel. Nála a kereszténység és a hazaszeretet szorosan összefonódott. Így prédikált: „Városotok történetében azt olvastam, hogy ősi katolikus hitét mindenkor megtartotta. Volt idő, amikor az egyetlen templom a tatárok lóistállója volt. Lopva jelentek meg itt a török időkben vándorbarátok és »száraz papok«.
Ellésmonostor romjai bencések vértanúságáról beszélnek. A népet tizedelte, megette a pestis. De a hit töretlenül élt itt. Azok, akik ma Mária-napokat rendeznek, harminc nemzedéken keresztül lelkileg az egyházon át, a szentek egyességének hitén át összeérnek, eggyé lesznek Szent István csongrádi magyarjaival. Eszerint kilenc és fél évszázada a Tisza folyton azt csobogja, temetőitek világa néma szószékként azt hirdeti a ti vallástokkal: Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, Jézus Krisztusban és a Szentlélekben…”
Hogy ma mit csobognak a Körös-toroknál a habok, nem lehet tudni. Sokat változott a világ. De a Mária-napok beszédeinek tanítása ma is érvényes. És nem csak a csongrádi polgároknak.
A szerző professor emerita