„Pokolé tábor, hol vitéznél több a ringyó /
s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors”.
(Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde)
1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon történelmünket évszázadokra meghatározó vereséget szenvedett a Magyar Királyság. Az oszmán-török sereget hatvanezer főre becsülik a történészek, amelynek fele volt a szó szoros értelmében vett katona, a másik fele rabló-, martalóc-, irreguláris csapatokból állt. Szeptember 12-én bevonult a védtelen Budára I. Szulejmán szultán, majd két nappal később – miután felgyújtatta a várat – hazaindult seregével.
2015 nyarán – 489 évvel Mohács után – ismét irreguláris csapatok vonultak hazánkon keresztül, elfoglalva az ország és a főváros egyik közlekedési fő ütőerét, a Keleti pályaudvart és környékét. A magyar kormány gyors és határozott döntése alapján 2015. szeptember 14-re elkészült a magyar–szerb határon az ideiglenes határzár, lezárva ezzel az ország biztonságát alapjaiban fenyegető áradat előtt az utat. Szeptember 16-án pedig lezajlott a „röszkei ütközet”, amelyben szerencsére „csak” húsz magyar rendőr sebesült meg. Talán erőltetettnek tűnik a majdnem ötszáz éves párhuzam, de azt hiszem, sok szempontból mégis figyelemre méltó. És persze érdemes megnézni, hogy Nyugat-Európa miként reagált ötszáz évvel ezelőtt a magyar király segítséget kérő leveleire… S miként reagált 2015-ben Európa nyugati fele a magyar kormány lépésére!
Ha Magyarország biztonsági helyzetét tágabb kitekintésben vesszük szemügyre, akkor azt kell látnunk, hogy sajnos a kockázati tényezők jelentősen megszaporodtak az elmúlt években.
Ukrajna: a 2012-es kijevi erőszakos elitoligarcha-váltás nyomán kialakult orosz–ukrán, NATO–orosz, Egyesült Államok–orosz konfliktusok sorozata mind az ukrajnai magyar kisebbség helyzetét, mind Magyarország biztonsági környezetét alapjaiban változtatta meg.
A Balkán iszlamizálódása: az utóbbi két évtizedben Jugoszlávia szétesését követően Európa szeme láttára hódít ismét teret az iszlám radikalizmus Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban és Albániában. A Közel-Keletről folyamatosan érkező jelentős anyagi támogatás eredményként a reiszlamizáció gyorsuló ütemben folyik. A térségben további veszélyforrás, hogy radikális iszlám harcosok szisztematikus betelepítése is zajlik házasságkötések révén, ami tovább erősíti a fenyegetést határainktól néhány száz kilométerre. Láttuk közben, hogy több nyugat-európai terrortámadásban is aktívan támogatták albán, koszovói muszlimok.
Befolyásolási akciók: napjainkban szinte slágertémává vált ennek a veszélyforrásnak a kérdése. A rendelkezésünkre álló nyílt információk elemzése alapján valóban megszaporodtak a titkosszolgálati szakemberek „keze nyomát” magukon hordozó műveletek. Azonban a kérdés vizsgálatát tovább bonyolítja, hogy az ilyen jellegű akciókat, műveleteket ma már nem csupán állami megrendelésre dolgozó, profi titkosszolgálatok, hanem multinacionális cégek, nemzetközi szervezetek megrendelésére irreguláris, titkosszolgálati múltú csoportok is végrehajtanak.
Illegális migráció: szilárd meggyőződésem, hogy az a folyamat, amely ezen a néven zajlik az utóbbi években Európában, egy jól felépített, összehangolt támadás földrészünk ellen, ahogy ezt Földi László már előttem megfogalmazta. Természetesen nem a nagy összeesküvés-elméletekre gondolok, hanem arra, hogy egy agresszív, hódító ideológia mentén – amely az iszlám vallás alaptézisei alapján definiálja önmagát – a szó legszorosabb értelmében több fronton is támadják Európát. Az elmúlt száz évben két szélsőséges, agresszív, messianisztikus jegyeket hordozó ideológia – a nácizmus és a fasizmus – pusztítását átélt, megszenvedett kontinensünk nyugati fele most a teljes bénultság állapotában szemléli a harmadik támadást. Saját törvényei betartatására képtelen, állampolgárai biztonságát már nem tudja garantálni, és az alapvető kérdéseknek nemhogy a megválaszolására, de a felvetésére sem vállalkozik.
Akkor tegyünk fel mi néhány kérdést innen Kelet-Közép-Európából.
Ha a menekülő embereknek az első biztonságos országban kell menedéket nyújtani, akkor hogyan juthatnak el Európa szívébe? Joga van-e eldönteni a menekültnek, hogy hol akar élni? Ennek fő szempontja lehet-e a jólét, a szociális ellátórendszer bőkezűsége? Miként lehet EU- és NATO-tag olyan ország, amelyet nem minősítünk biztonságosnak? Ez az ország – Görögország – meddig zsarolhatja szövetségeseit az adóssága vissza nem fizetésével? Ha a görögök megtehetik, akkor ez más országoknak is példa lehet? Az EU, Németország, Franciaország vezetői történelmi ismereteik alapján tudnak-e olyan államról, amelyik csak pénzzel tartósan meg tudta venni a biztonságát valódi erő birtoklása nélkül? Meddig lehet hazudni a saját választóiknak bűnügyi statisztikákról, no-go zónákról, sikeres integrációról? Megkérdezték-e az állampolgáraikat, akarják-e, hogy gyermekeik rosszabbul éljenek, mint a szüleik, akarják-e, hogy vagyonuk, lakókörnyezetük elértéktelenedjen, akarják-e, hogy lányaik, feleségük szexuális támadások potenciális célpontjává váljon, fel akarják-e adni kultúrájukat vagy akár étkezési szokásaikat?
Ezek a kérdések még hosszan sorolhatók. Szerencsére a józan ész talaján állva itt, Magyarországon döntő többségünk még tudja a válaszokat. Szerencsére szomszédaink, térségünk országainak nagy részében is tudják. Sőt, ami ennél is fontosabb lehet, hogy mindezen kihívások, fenyegetések mentén talán képesek vagyunk-leszünk félretenni évszázados ellentéteinket, és a közös értékek mentén új alapokra helyezni kapcsolatainkat. Erre a legjobb példa napjainkban a V4 országainak együttműködése, amelyet sikerült új, minőségileg magasabb szintre emelni. Ennek a politikai, diplomáciai sikernek a jelentőségét már ma is látjuk, de véleményem szerint az előttünk álló években sorsdöntő lehet számunkra ennek az összefogásnak a sikere.
Magyarország a magyar–szerb határon megépített kerítésrendszerrel olyan szimbolikus erejű lépést tett, amely katalizátorává vált az európai gondolkodás fokozatos megváltozásának. Olyan viták kezdődtek el, amelyek eredményeként egyre többen ismerik fel Európa szerencsésebbik felén is a kialakult helyzet tarthatatlanságát. Ez a folyamat zajlik napjainkban is, amelynek fontos állomása, fokmérője lesz az idén több nyugat-európai országban tartandó választások eredménye. Ezek mind az unió, mind hazánk jövőjét középtávon alapvetően befolyásolják majd.
A magyar kormány eddigi intézkedései alapvetően garantálják hazánk biztonságát, és ez olyan érték, amelyet nem lehet eléggé megbecsülnünk. A külföldi befektetőknek mára kiemelt szemponttá vált a biztonság, a beutazó turisták számának folyamatos emelkedése is ennek az értéknek a súlyát jelzi. Nekünk is a mindennapi életünk, családunk biztonsága a legfontosabb. A biztonsági kerítés további megerősítése, ami napjainkban kezdődött meg, mára már szinte szimbolikussá vált. Emellett legalább ilyen fontos biztonság szempontból a bevándorolni szándékozók regisztrálásának, ellenőrzésének további jogszabályi szigorítása is, hiszen a szabad mozgás joga és a biztonsági ellenőrzés lefolytatása az eddigi gyakorlat szerint egymást fogalmilag kizáró tényező volt.
Magyarország és Európa vonatkozásában a kockázati tényezők alapján reálisan azzal kell számolnunk, hogy ezek döntő részével évekig, rosszabb forgatókönyv esetén évtizedekig számolnunk kell. Így hazánk jövőjét alapvetően fogja meghatározni az, hogy miként leszünk képesek reagálni ezekre a veszélyekre. Az már most elmondható, hogy az elmúlt két év csatáit biztonsági, gazdasági és politikai színtéren egyaránt megnyertük. Ahhoz azonban, hogy ez a siker tartós legyen, szükség van mind a valódi, mind a virtuális biztonsági rendszerek további fejlesztésére, modernizálására is.
Az elmúlt napokban az unió vezetése újra napirendjére vette a kötelező kvóták kérdését mint az európai szolidaritás „fokmérőjét”. Ha a helyzet nem lenne véresen komoly, azt mondhatnánk, hogy komikus volt a görög uniós biztos dörgedelmeit hallgatni. Jellemző módon a kitoloncolások felgyorsításáról az óhajok megfogalmazásán túl semmilyen gyors, határozott jogszabályi módosítást sem kezdeményezett. Mindeközben Jean-Claude Juncker a napokban mutatta be az EU jövőjére vonatkozó alternatíváit úgynevezett fehér könyvében. A benne megfogalmazott alternatívák csak tovább nehezítik a jövőt illető tisztánlátást. Az viszont egyértelműen kimondható, hogy az unió különböző fejlettségű országainak jövőre vonatkozó elképzeléseit nehéz lesz összeegyeztetni.
Ha megkérdeznénk magunktól, hogy Federica Mogherinit, az EU külpolitikai főtárgyalóját mikor láttuk-hallottuk megnyilvánulni az uniót érintő alapvető kérdésekben, akkor komoly bajban lennénk. Az EU bürokratái még mindig nem hajlandók tudomásul venni, hogy szűkebb és tágabb környezetünk alapjaiban változott meg. Ebben az új helyzetben már nem lehet a régi, megszokott, lassú, ámde PC módon keresni a megoldást. A németek és a franciák el vannak foglalva a választási küzdelmeikkel, így összeurópai kérdésekben csak a régi sablonokat ismételgetik, és gondosan nem mondanak semmit.
Mindeközben a Földközi-tengeren keresztül özönlenek Olaszországba az illegális-irreguláris bevándorlók. Nyugat-Európa lakossága retteg a bűnözés ugrásszerű növekedésétől, riadtan szemléli a lassan mindennapossá váló terrortámadásokat. Ukrajna vezetése a kisebbségek jogainak szűkítésével igyekszik az ukrán többséget egyben tartani, miközben a kelet-ukrajnai térségben a fegyveres konfliktus is fel-fellángol.
Mindezek fényében Magyarországnak be kell rendezkednie a több területre kiterjedő biztonsági, védelmi rendszerek működtetésére. Közben pedig erősen fohászkodni, hogy Európa vezető politikusai belássák végre, halálos illúzió a migrációtól várni a kontinens problémáinak megoldását.
A szerző vezérőrnagy, biztonságpolitikai és titkosszolgálati szakértő