Mindszenty József bíboros, az utolsó magyar hercegprímás nem pusztán a huszadik századi katolicizmusnak, de az egész magyar történelemnek meghatározó alakja. Már életében kultusz és ellenkultusz alakult ki körülötte. Hírneve és példaadó hűsége a kereszténységhez világszerte ismert volt, a magyar kommunista diktatúra pedig legelszántabb ellenfelei között tartotta számon. A keresztény konzervativizmust képviselte megingathatatlanul, de markánsan elítélte a totalitárius eszméket és rendszereket: a szélsőjobboldaliakat éppúgy, mint a szélsőbaloldaliakat.
A százhuszonöt éve a Vas megyei Csehimindszenten született Mindszenty (eredetileg Pehm) József a szombathelyi egyházmegye teológusaként, majd fiatal papjaként elnyerte gróf Mikes János püspök bizalmát. Lelkipásztori pályájának fontos állomása volt Zalaegerszeg, ahol lapot szerkesztett, iskolát és kápolnát építtetett, s szeretetteljes szigorral vezette a rábízott katolikusokat – előbb plébánosként, utóbb esperesként és címzetes apátként. XII. Pius pápa 1944 márciusában nevezte ki veszprémi püspökké, 1945 szeptemberében pedig esztergomi érsekké, a magyar katolikus egyház vezetőjévé. A bíborosi méltóságot fél évvel később kapta meg.
Főpapként – akárcsak korának többi magyar katolikus érseke és püspöke – a nagypolitika színpadán találta magát. Fölemelte szavát a náci német megszállás és a nyilasdiktatúra ellen, ami miatt bebörtönözték. Esztergomi érsekként felhívta a közvélemény figyelmét a földreform végrehajtásának egyházellenes jellegére, a malenkij robotra hurcolt papok és szerzetesek helyzetére, a magyarságuk miatt üldözött felvidéki magyarok szenvedéseire, a magyarországi németek kitelepítésnek igazságtalanságára, a kollektív bűnösség sztálini elvének etikai tarthatatlanságára. Emiatt hamar elérte, hogy a hatalomba erőszakkal igyekvő kommunisták és a megszálló szovjet hatalom őt tekintette legnagyobb ellenfelének.
Rákosi Mátyás utasítására karácsony ünnepén, 1948. december 26-án letartóztatták, majd koncepciós perben életfogytiglanra ítélték. A börtönben többször brutálisan megverték, tudatmódosító szerekkel tömték, rendszeresen kínozták. Egy idő után házi őrizetbe került a szinte csontvázzá soványodott főpap, akit a világtól távol tartottak fogságban, amelyből csak az ötvenhatos forradalom idején szabadulhatott ki. Néhány nap szabadság után mintegy tizenöt esztendeig az Egyesült Államok budapesti, Szabadság téri nagykövetségének épületében kellett meghúznia magát. Közben a magyar titkosszolgálat szőtte a terveket a kicsalogatására, az elrablására vagy éppen a likvidálására. Hosszú és bonyolult diplomáciai tárgyalások után 1971-ben távozott az országból, s élete utolsó négy évében, Bécsben letelepedve, a szórványban élő nyugati magyarság lelki gondozója lett.
Mindszenty példát adott a rendíthetetlen hűségből. Hűségből a kereszténység iránt és hűségből a magyarság iránt. Mint egy Tildy Zoltán miniszterelnöknek 1946. január 2-án írott levelében megfogalmazta: „a nemzet érdekeit tartva szem előtt” írt a magyarságért aggódva és az igazságtalanságokat rögzítve a hazai és európai közjogi méltóságoknak. A hercegprímásnak az imént idézett néhány szavát nyugodtan tekinthetjük egész politikai hitvallása összefoglalásaként. Minden főpásztori, politikusi és magánemberi megnyilvánulásából világosan kiderül: meggyőződése volt, hogy tevékenységének a kereszténység és a magyarság érdekeit kell szolgálnia.
Az elmúlt évtizedekben sokan bálványozták, még többen bírálták Mindszentyt, rendíthetetlen, a katolikus teológiai és társadalmi tanítás, valamint a keresztény valláserkölcs fundamentumaira épülő ideológiai alapállását azonban nem vitathatta senki. Amint életrajzírója (s életművének hosszú évek óta alapos és szisztematikus kutatója), Balogh Margit megfogalmazta: Mindszenty József ugyan „tagadhatatlanul vitatott személyiség, de mindenki meghajlik erkölcsi példája előtt”.
A szerző történész