A történelem nem múlt el. Sőt nem is múlt.
(Umberto Eco)
A „minden út Rómába vezet” mondás sokféleképp értelmezhető, de a legnanói nem. Pár napos hír: az olasz Északi Liga (Lega Nord) a legnanói csata 841. évfordulóján Lombardia és Veneto autonómiájáról népszavazást hirdetett. A referendumot október 22-én tartják, amely, ha egyelőre nem is az elszakadást, de a legfejlettebb országrész széles körű gazdasági és kulturális önrendelkezését célozza. Nem ez az első kísérlet, amelyik megkérdőjelezi az egységes Itáliát. Erősen hasonlít a skót, az ír és a katalán törekvésre, ráadásul történelmileg legalább annyira megalapozott. Olaszország – akár a saját tartományi kormányokkal rendelkező Német Szövetségi Köztársaság – nyelvétől eltekintve sosem volt egységes. Nagyon más Szicília, Közép-Itália, vagyis a Mezzogiorno, Calabria, Toscana, Milánó és a velencei régió. Számos oka van annak, hogy Roberto Maroni, Lombardia tartományi elnöke és Luca Zaia, Veneto vezetője az autonómiát kitartóan követeli. Pártjuk, az Északi Liga nem csak a nehézkes és pazarló, szinte évente változó összetételű római kormánnyal elégedetlen. Híveiknek, az ottani lakosság jelentős többségének a brüsszeli–strasbourgi bürokrácia ellen is súlyos kifogásaik vannak.
A legnanóni csatára hivatkozás több mint történelmi áthallás. Nagyon is valóságos párhuzam. A szubszidiaritást, vagyis a döntések lehető legalacsonyabb szinten tartását egy ideje meg sem említő Európai Unió csöppet sem kíváncsi a népakaratra. Jean Asselborn, Luxemburg szocialista külügyminisztere és az Európai Parlament balos-liberális képviselőcsoportjai a népszavazást nemes egyszerűséggel demagógnak titulálják. Többek közt ebből van elege a Lega Nordnak. Ha ősszel Olaszországban előre hozott parlamenti választások lesznek, a referendumot azzal egy időben tartják, hogy Rómának és Brüsszelnek is üzenjenek.
Meglepő, hogy az EU előzményét, az Európai Gazdasági Közösséget alapító, ma pedig „magállamnak” számító Itáliában is létezik erőteljes szeparatizmus? Nincs mit csodálkozni rajta. A németes szorgalommal és hatékonysággal termelő északolaszok ellenzik a zsigerelő központi elosztást, a dél maffiajellegű szerveződését, kényelmes életvitelét és a migránsok rákényszerítését a lakosságra. A küzdelem nem csak gazdasági indíttatású. Benne van az eltérő kulturális felfogás és nem utolsósorban az EU megítélése. Ezért hivatkozik a Lega Nord a legnanói csata évfordulójára, amely, 841 év ide vagy oda, nagyon is élő hagyomány. Nem merült feledésbe, hogy az északiak jó részét ezer esztendeje nevezik lombardoknak (korábban germán eredetű langobárdoknak, vagyis hosszú szakállúaknak).
A hivatkozott csata 1176. május 29-én zajlott, Milánótól északnyugatra, Barbarossa Frigyes császár és a Lombard Liga seregei között. Az ütközet Frigyes megsemmisítő vereségével járt. A Német-római Birodalom hosszú ideje próbálta Lombardiát bekebelezni, míg a döntő összecsapást elveszítette. Sajátos történelmi párhuzam: a csata nyomán az erőviszonyok eltolódása az észak-itáliai önkormányzatok megerősödését eredményezte. Másfelől Frigyes felhasználta az alkalmat, hogy leszámoljon az önálló Bajorország fejedelmével, Oroszlán Henrikkel. Azért állt rajta bosszút, mert a herceg megtagadta a részvételt a császár ötödik (!) itáliai hadjáratában, amivel jócskán hozzájárult a Lombard Liga döntő győzelméhez. Az ottani városok egymással is marakodtak, de volt, amiben egyetértettek: a törvényeiket semmibe vevő idegen befolyás elutasításában. A szövetség Cremonával és a Velencei Köztársasággal kiegészülve Frigyes hódító törekvését 1167-ben sikerrel akadályozta, de a végső csapást a császár Legnanónál szenvedte el. Vérszemet kapott a Német-római Birodalomban kivívott teljhatalma után, csakhogy ezúttal a nyelvükben, történelmükben, szokásaikban és kultúrájukban jócskán különböző itáliai városállamokkal került szembe.
Legnanónál nemcsak papokkal, főnemesekkel és elszánt polgárokkal, hanem a helybeli parasztokkal is csatázott, ami azt jelenti, hogy törekvésével kierőszakolta az egész lombard társadalom ellenállását. A harcba a bresciai és a milánói lovasság is bekapcsolódott, végül sikerült elragadniuk Frigyes hadizászlaját, őt magát leverték a lováról. A küzdelem észszerű kompromisszummal végződött: a császár a konstanzi békében elfogadta a lombardok önállóságát, azok pedig a birodalom névleges fennhatóságát ismerték el.
Mintha ma is erről lenne szó.
A körülmények és a társadalmi viszonyok változnak, az emberek nem igazán. Vannak eszmények, amelyek túlélik az évszázadokat. Ilyen a szabadság, a függetlenség, a hagyományok megőrzése és a nemzeti művelődés fenntartása, illetve annak továbbfejlesztése. Jelentéktelen számú, ám annál hangosabb kisebbségek akarják egyfelől, hogy szokásaink és biológiai nemeink összeolvadjanak, másfelől, hogy az őshonos népességet agresszív, idegen szubkultúrák és vallási irányzatok veszélyeztessék. Az említett csoportocskák nem hajlandók tudomást venni a szerves történelmi fejlődés kívánalmáról. Nincs módszer és eszköz, amely a sodró időt egy szökkenéssel átugorhatná. Van azonban gazdasági és ideológiai természetű erőszak, nyomásgyakorlás, uszítás, hamis hírek terjesztése és sok más. Az Európai Unió középszerűnél gyöngébb vezetői egyiktől sem riadnak vissza.
Ez sem újdonság.
A római impérium óta a legtöbb pápa, császár, király, herceg és önjelölt népvezér arra vágyott, hogy a nációkat így vagy úgy egy akolba terelje. Mit sem számított Róma és a Német-római Császárság bukása. Az sem, hogy a földrész hozzáadott értéke és a versengő fejlődés a nemzeti sajátosságoknak köszönhető. A kulturális csere, a munkamegosztás és a határok légiesítése nem egyenlő az önfeladással. Az európai történelem Nagy-Britannia – az is szigetország – kivételével nem ismer államszövetséget, amely gyarmataitól eltekintve egy idő után ne próbált volna birodalommá alakulni. Az írek és a skótok függetlenségi törekvéseivel őfelsége országai egymástól távolodóban vannak, nem szólva a brexitről. Hasonló igyekezet tapasztalható Hollandiában és Franciaországban. Norvégia és Svájc nem EU-tag, noha fejlettségük és társadalmi békéjük alapján azok lehetnének. Itt valami másról van szó. Bizonyára arról, hogy pénzügyi előnyök ide vagy oda, cselekvési szabadságukhoz nagyon is ragaszkodnak. A lélek nem gazdasági kategória, főleg nem homályos irodák mélyén szűk körben kiagyalt, életidegen koncepciók terméke. Sokszínű, mint maga a teremtett, ember által belakott világ.
Jó lenne a történelmi perspektívát megőrizni. Még jobb lenne, ha a vágyott jövőt a toleranciájukkal nap mint nap hivalkodók, a népszavazást demagóg nyilatkozatokkal ellenzők, a szabadságot a felelőtlen anarchiával vagy a mindenre kiterjedő szabályozással azonosulók nem erőszakolnák. Ha koherens jövőképük nincs is, legalább hagyják dolgozni a józan többséget. A história mindenekelőtt ideológiák harca, de zsarolássá és közönséges hamisítássá ne fajuljon. Az olasz Északi Liga törekvése csupán az eszmei küzdelem egyik állomása, de lesznek újabbak, tán sikeresebbek is. A módszer nyílt és demokratikus – a többit pedig az idő döntse el.