Kedves néphagyomány február elején azt lesni: kijön-e vagy sem a medve a barlangjából; előbb vagy később érkezik-e a tavasz. Ezt az évszázados rítust azonban újabban beelőzte egy urbánus néphagyomány: az országgyűlési képviselők vagyonnyilatkozatainak közzététele. Medveles a maga nemében ez is, vitriolba mártott tollakkal várnak a barlang előtt a média vadászmesterei, hogy vajon melyik közszereplőbe tudnak egy kiadósat beledöfni. Mára valóságos tömegsport lett az összehasonlító vagyonszemle, egymásra licitálnak az adatvadászok, s az a benyomásom, hogy az eredeti szándék (a demokratikus átláthatóság kívánalma) hovatovább a visszájára fordult, a legprimitívebb demagógia eszközévé vált.
Tisztában vagyok vele, hogy nem leszek népszerű, amikor kifejtem ama meggyőződésem, hogy az „üvegzseb” magasztos intézménye a posztmodern politikában az ilyen-olyan populisták játszótere lett – de hát mit tegyek, ha ez a véleményem? A kormánypárti és ellenzéki képviselők kitöltik a rubrikákat, hogy miféle jövedelmeik és vagyontárgyaik voltak az elmúlt évben, kiterjesztve ezeket a változásokat a házastársra is, a közzététel pillanatában pedig rászabadulnak e dokumentumokra az „elemzők”, akik kedvükre válogatnak a kendermagban.
A politikus három esetben tud rosszul járni: ha csökkent a vagyona; ha stagnált; illetve ha növekedett. Mindhárom verzió olyan médiahírré tupírozható, amiből a bevalló nem tud pozitívan kijönni. Ha gyarapodott a közszereplő, beélesül az irigységfaktor; ha nem történt változás az egzisztenciális helyzetében, akkor az illető, lám, végiglébecolta az adott esztendőt; ha csökken a mérleg, akkor meg az a gyanús. Mint most éppen a miniszterelnök esetében, aki odaajándékozta egy ingatlanát szülőfaluja futballakadémiájának, s ez azt a reakciót váltotta ki egy ellenzéki rádió hallgatójában, hogy induljon gyűjtés a kormányfő számára: el tudja tartani jövedelméből a még otthon maradt négy gyermekét.
Mint eltökélt demokrata, elszomorodom, amikor azt látom, hogy a demokratikus intézményrendszer módszeresen önmaga ellen dolgozik. Miközben a demokrácia gazdasági rendszere, a kapitalizmus a hatékonyságot és a profitot állítja léte középpontjába, a globalizációs tendencia e kategóriákban tagadhatatlan piaci előnyhöz juttatja a diktatúrákat. A korrupciót itt is, ott is anomáliának, bűnnek tekintik (demokráciában tisztségvesztéssel és szabadságvesztéssel, diktatúrában akár fővesztéssel sújtják), de a visszatartás, az elrettentés eszközéül csupán a demokrácia használja a nyilvános vagyonnyilatkozatot. Nem szabadulok a gondolattól, hogy ez puszta képmutatás: nem érinti a hatalomgyakorlás lényegét.
A demokratikus hatalom ugyanis bizalmi játszma, amely a választások által köttetik meg – ez a vagyongyarapodási összehasonlítósdi viszont eleve a hírbe hozás, a rosszindulatú előfeltevés eszköze. Mint ilyen, messzemenően képmutató, s mivel nem kapcsolódik hozzá büntetőjogi következmény, megítélésem szerint alapvetően fölösleges is. Csakis arra jó, hogy lejárassa a mindenkori politikai osztályt – elsősorban pedig azokat, akik kormányzati felelősséget viselnek.
Közpénzt eltulajdonítani persze a legfőbenjáróbb bűn egy demokráciában – ezekre az esetekre pedig bűnüldöző szerveket tartunk. A vagyonnyilatkozat adott esetben lehet önfeljelentés is, de nem válthatja ki a nyomozó hatóságok, az ügyészség és a bíróság szerepét. Ez a február eleji show tehát sokkal inkább a cirkusz része, amolyan medvetáncoltatás; de nevezhetnénk liberális túlkapásnak is. Az ösztönökre hat, nem az értelemre – noha tudjuk, hogy a politika nagyobbrészt érzelemvezérelt.
Csakhogy a már említett irigységfaktor (látván, hogy a politikusoknak lakásai, földjei, autói, sőt könyvei is vannak) eleve erodálja a politikai hivatásba vetett közbizalmat, függetlenül attól, a képviselő mit tesz vagy nem tesz. Az évente megújuló rítus óhatatlanul elmélyíti a gyanút a választóban, hogy a politikus született korrupt emberfajta. Ez a tapasztalat pedig a pártokat arra sarkallhatja, hogy minél „problémátlanabb” jelölteket szerepeltessenek a listáikon; vagyis a rendszert a kontraszelekció irányába löki, s én, a demokrata hitványabb hatalomgyakorlásban részesülök. Kinek az érdeke ez a tervezett romlás? Egy bizonyos: nem a magyar demokrácia barátainak.
Románia épp forrong a korrupcióellenes intézményrendszer visszanyesése miatt, Franciaországban pedig az elnökválasztásnak a feddhetetlenséggel kampányoló jobbközép esélyesét próbálják a korrupciós csodafegyverrel leteríteni. Nemzetközi átláthatósági szervezetek korrupciós indexeket gyártanak, álszent módon azokat az országokat hozva ki legtisztábbnak, ahol a korrupciós összegek „demokratikus költségként” voltak elszámolhatók. Az üvegzseb ellen épp az üvegzsebszervezetek háborodnak fel leginkább: a civil szféra elleni támadásnak állítják be, ha kiderül: ellenérdekelt külhoni hatalmak pénzelik őket. A világhatalmi harc a hackelés és a kiszivárogtatás nyilvánosságpárti módszereivel dúsult. Jól látható, hogy a demokráciának nem mindig az átláthatóság a leghatékonyabb fegyvere: van, amikor épp e magasztos elvek érvényesítésével lövi lábon magát.
A mostani vagyonnyilatkozati menet tipikusan magyar mellékzöngéje mégis a hazugságba, a rendőrterrorba belebukott exminiszterelnök strómanvádja volt a jelenlegi kormányfővel szemben. Ez a médiafolklórban régóta tartja magát, s kis pártok is kampányolgattak vele, de Gyurcsány volt az, aki konkrétan hétmilliárdos vagyonnal vádolta meg Orbánt, miután a DK elnöke egymilliárdos osztalékát felvette.
Miközben szemlátomást nincs ínyére, hogy a spontán és nem spontán privatizáció nyerteseinek kárára valóban alakulóban van egy nemzeti csúcsvállalkozói réteg, amely akár be is teljesítheti a vakvágányra terelt rendszerváltozást, Gyurcsány a képmutató rendszerhez illeszkedve felmentést ad magának az első állami forrásvidékű milliók-milliárdok keletkezéstörténetét illetően, ezt immár természeti adottságnak tekintve. S mindeközben felajzott újságíróhad lohol annak a nyomában, ki vett a képviselők közül új szántót, nősült újra vagy cserélte le a kocsiját.
Bevallom, nem tudom, mi volna a teendő a vagyonnyilatkozatokat illetően. Hasznuk (az átmeneti pártpolitikai muníciótól eltekintve) nem sok van; káruk temérdek. Ezt még azok is érzik, akik megélhetési mazsolázóként vetik rá magukat. Megszüntetni nyilván öngyilkosság volna, hiszen azt be lehetne állítani korrupcióbarát intézkedésként. Így viszont várjuk a medvét rituálisan előjönni a barlangból, még véletlenül sem élesre töltött fegyverrel, nehogy a jószágnak valami baja essék…