A gyerekek kérésére felolvasom, mit ír ott, és máris jönnek a kérdések. Ki ez a Miklós? Én találkoztam-e vele? Miért nem? Elmondom, hogy meghalt és hogyan. Megöltek egy költőt? – értetlenkedik a nagyobbik gyermek. És rögtön az újabb kérdés: Miért nem ment el innen, ha tudta, hogy ez vele is megtörténhet? Úgy, mint a migránsok – teszi hozzá. Tetszik neki ez a szó – sokat hallani manapság.
Erre a kérdésre vannak válaszok. Radnóti vagy a felesége naplóit olvasva megkerülhetetlen téma. De mit lehet erről mondani egy hatévesnek úgy, hogy elfogadható is legyen a válasz? Hiszen Radnóti tisztán látta, mi történik. Már a spanyol polgárháború eseményeire is érzékenyen rezonált, részt vett Párizsban a Spanyol Köztársaság melletti szolidaritás jegyében szervezett tömegtüntetésen, verset írt Hispánia véres folyóit vizionálva, megemlékezett a meggyilkolt költőtársról, Federico García Lorcáról – jól tudta, mi a tétje annak, ha Európában lesz még egy diktatúra. De nemcsak ő figyelt egy viszonylag távoli polgárháború alakulására, például József Attila is verset írt egy spanyol földműves sírkövére, és a magyar olvasó értette, miről beszélnek ők, hiszen az értelmiség ugyanígy követte az események beteljesedését. Pedig hol volt akkor még a világhálón kattintásnyira elérhető hírözön, vagy a látványos vágóképekkel jelentkező esti híradó?
Ma mintha e lehetőségek ellenére mégis sekélyesebb lenne a tudásunk a legtöbbet emlegetett mai polgárháborúról. Márciusban meggyilkolták Mohammad Basir al-Aani költőt Szíriában, de nálunk nemhogy verset nem írt erről azóta sem senki, a hírösszefoglalók szerkesztőinek sem jelentett releváns információt. Nem tudom, hogy nagy költő volt-e. Keveset tudok a kortárs szír irodalomról.
Csak az Adunis néven publikáló Ali Ahmad Szaid Eszber verseit olvastam, Tükör Orfeusznak című kötete 2014-ben jelent meg magyarul, amikor a költő elnyerte a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat. De ő már hatvan éve elhagyta Szíriát. Pedig ha igazán meg akarjuk érteni, mi történik ma körülöttünk, fontos volna figyelnünk a kortárs írókra. Például Szíriában is. A XX. századi magyar valóság sem érthető meg történelemkönyvekből vagy újságarchívumokból. (Mi derül ki például a hatvanas években megjelent bármely napilap híradásaiból?) Ha tényleg érteni is akarjuk, csak az irodalom marad. Hiszen mindegy, hogy mennyire szubjektív egy írás, vagy mennyi benne a fikció, a jó irodalomban felismerhető a világ működése, amelyben született, a társadalmi valóság és az egyszeri sorsok egyaránt.
Ha felismerjük a jelenlegi válság tétjét, és megoldást keresünk, akkor egyértelmű, hogy elengedhetetlen megismerni a valóságnak ezt a nagyobb szeletét is. Írókra, költőkre, műfordítókra van szükség. Mint azokban az időkben, amikor illegálisan birtokolt írógépeken (a fiaink talán majd képtelenségnek tartják a gondolatot, hogy volt olyan korszak, amikor az ember nem írhatott le bármit) bepötyögött írásokat csempésztek a bátrak Nyugatra, hogy hadd tudja meg a világ, mi történik itt. Ma nincs tele a sajtó ezeknek a veszélyes küldetéseknek az eredményeivel. Ma szinte mindenhol ugyanazt a híradást sugározza a Nyugat. Pedig talán azt is hasznos volna tudnunk, hogy például mit írt a tavaly elhunyt Hanna Mina, elolvashatnánk Samar Yazbek könyveit, és fel kellene kutatni azokat is, akiknek a neve nem jelenik meg pár kattintás után egy találati listán.
Érdekelnek azok is, akik a fióknak írnak, titkos naplókba jegyzik a gondolataikat, vagy még csak magukban mormolják a történeteket, amelyek bármikor megeshetnek. Ezek által sok mindent és sokakat megérthetnénk. Azokat is, akik eljöttek. Azokat is, akik maradnak.