Németország Európa meghatározó jelentőségű hatalma volt, és napjainkban is annak tekinthető. A német politikusok döntései jelentős befolyással voltak és vannak kontinensünk történelmére. Mint ismeretes, hazánk 1914-ben egy politikai-katonai szövetség része volt, ily módon nem független politikai entitás, ennek következtében a Monarchia részeként kellett belépnie az első világháborúba.
A történetírók szerint alapvetően a berliniek – elsősorban Vilmos császár és az erőviszonyokat szövetségünk szemszögéből éppen kedvezőnek ítélő német vezérkari főnök, Helmuth von Moltke – álláspontja kerekedett felül. A Monarchia közös minisztertanácsában a csak nehezen meggyőzhető, „okvetetlenkedő” Tisza István miniszterelnök bontotta meg az egységet, aki a testület 1914. július 7-i ülésén hangot is adott félelmeinek. A néhány hónaposnak szánt háborúból négy év lett, s végül csúfos vereséget hozott a központi hatalmak és Magyarország számára.
A háborút hivatalosan lezáró, kíméletlen békeszerződések rendszere, amely számos, etnikailag vitatott területet elvett a vesztes hatalmaktól, magában rejtette egy későbbi hasonló konfliktus lehetőségét. Így térségünk a harmincas évekre, amikor a tengerentúlt már saját gazdasági bajai is nyomasztották, a náci Németország és a sztálini Szovjetunió ütközőzónája lett. A trianoni sebeket orvosolni kívánó területi revízióval is kecsegtető Hitler fokozatosan szövetségesévé tette a magyar vezetést. Az újabb, még szörnyűbb világégés kirobbanásában a németek ismét kulcsszerephez jutottak, bár Woodrow Wilson amerikai elnök például már 1919 őszén, egy országos előadókörútja során kijelentette: „egyetlen nemzedéken belül egy új világháború tör ki”, ha nem tesznek ez ellen semmit. Sajnos azonban Wilson utódai már nem éreztek ilyen komoly elhivatottságot a nemzetközi béke és az európai ügyek iránt, Amerika távolmaradása pedig a kezdetektől súlyosan gyengítette a Népszövetség működését.
Ugyanakkor a németek kétségkívül jutottak pozitív szerephez is Európa 20. századi történelmében, így például Konrad Adenauer kancellár közreműködése révén gyökeret vert az egységben és békében élő Európa gondolata, s 1957-ben megalakult az Európai Unió közvetlen elődje, az Európai Gazdasági Közösség (EGK). Ugyancsak jelentős segítséget adtak a németek a kilencvenes évek elején, amikor – különösen maga Helmut Kohl kancellár – támogatták Magyarország és a visegrádiak EU felé közeledését, és a német kormányfő magyar társával tartott közös sajtótájékoztatóján, 1994 tavaszán demonstratívan kiállt hazánk csatlakozási szándéka mellett. A német támogatás persze felfogható annak a hálának a jeleként is, amelyet német vezető körök a Németország újraegyesítésében játszott magyar szerep miatt őszintén éreztek.
Kohl utódai már kevésbé bizonyultak felelős politikusnak. Így a gazdaságilag nem túl sikeres szociáldemokrata Gerhard Schröder, aki visszavonulását követően a big business, vagyis a nagytőke jelszavával a Rotschildok és a Gazprom tanácsadójaként igyekezett átadni tudásából. Vagy éppen a jelenlegi kancellár, aki a német tapasztalatok nyomán 2010-ben még a multikulturalizmus bukásáról értekezett, mára viszont választói felhatalmazás nélkül egyenesen arra bátorítja afrikaiak és közel-keletiek millióit, hogy Európába jöjjenek. Éles kontrasztot képez Charles de Gaulle francia tábornok, államférfi, a Francia Köztársaság 18. elnökének szemléletmódja, aki a nagyobb nemzeti szuverenitás, azaz az Europe des patries (a nemzetek Európája) irányába igyekezett elmozdulni.
Miután pedig a német EP-képviselők megvonnák az uniós pénzügyi támogatást Magyarországtól és a migránskérdésben uniós szempontból különutasnak számító tagországoktól, a téma kapcsán érdemes röviden visszatérni a német politikai vezetők történelmi felelősségére. Ez a migrációs válságban kulcsszerepet játszó merkeli politika miatt is tanulságos lehet. Németország, és személyesen Merkel súlyos felelősséggel tartozik a migránsválság eszkalálódásáért. A kancellár, valószínűleg a második világháborús felelősség miatt is túlkompenzálva, emberi jogi mázzal önti le a bevándorlás kérdését, miközben a zsarolás eszköztárát is bevető politikustársai ujjal mutogatnak a probléma nagyságát kezdetektől fogva hangsúlyozó Magyarországra.
Egyesek az önsorsrontás, de egyben a hibás szociocentrikus szemlélet és a hosszú távú gondolkodás teljes hiánya klasszikus iskolapéldájának tekintik, hogy Horst Köhler, a későbbi államfő, aki német oldalról vezette a maastrichti egyezséghez vezető tárgyalásokat, a francia köztársasági elnökkel, Francois Mitterranddal történő gyors megállapodásért cserébe már 1985-ben lemondott arról, hogy egységes csomag várja a menekülteket az unióban. Ez automatikusan ahhoz vezetett, hogy minden Európába lépő harmadik országbeli állampolgár már az első migrációs hullámok megjelenésekor a gazdagabb államokba törekedett, a szociális egyenlőtlenségek következtében pedig eltérő egészségügyi, oktatási, szociális rendszer várja az érkezőket. Ezen nem segít a kvótarendszer, sőt a fentiek fényében kifejezetten igazságtalan megoldásnak tűnik.
Az elmúlt évszázad történelme arra inthet minket, magyarokat, hogy nem mindig lehet bízni német barátaink tisztánlátásában. Hiába hangsúlyozta a német kancellár a visegrádi négyek varsói találkozóján, hogy azokra az ügyekre kell összpontosítani, amelyek összekötik az Európai Unióban maradó 27 országot, ez inkább elkésett frázisként értékelhető, mintsem reális helyzetértékelésen alapuló előirányzatként.
Joachim Herrmann bajor belügyminiszter szerint a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye, a németországi jogrend fundamentuma értelmében alkotmánysértést követ el a Merkel vezette kormány azzal, hogy nem védi meg hatékonyan az állam határait. A Németországon végigsöprő erőszakhullámmal szembeni fellépés elmaradásával Angela Merkel bizonyította: kevéssé pozitív alakítója az eseményeknek, mint inkább sodródik velük, követni kényszerül azokat. Olyan helyzetre próbált reagálni megszólalásaival, amelyet jórészt ő maga idézett elő meggondolatlan bevándorlási politikájával. Beszédeiből fájóan hiányzik a személyes felelősség elismerése és egy kudarcba fulladt politikai törekvés beismerése.
A szembenézés elmaradása azonban a német történelemben nem egyedi jelenség, mindez jól mutatja, hogy a német politikusok felelőssége jóval túlmutat országuk határain.
A szerző alkotmányjogász