A szövetségi köztársaság 61,5 millió választásra jogosult polgára szempontjából a 19. német parlament megválasztását megelőző kampány meglehetősen unalmasan kezdődött, olyannyira, hogy számos, a német hitelképességet az első helyre, Svájc és Norvégia elé soroló ügynökség egyenesen non-eventről, tehát olyasvalamiről beszélt, amely eseményszámba sem vehető.
A lefutottság érzését Angela Merkel és Martin Schulz kancellárjelöltek vitája még inkább erősítette, mivel a tévévita inkább „duett”, mint „duell” volt. A nagykoalícióban együtt munkálkodó két párt vezetője inkább nézeteinek azonosságával vagy azok hasonlóságával, és nem annyira programjaik szembeállításával tűnt ki. Ebben nem kis szerepet játszott a polarizációt és konfliktusokat kerülő merkeli módszer, amely ilyen módon a programok polarizációjának lehetőségét inkább a kis pártoknak engedte át. Ám ahogy közeledett a választás napja, úgy növekedett a feszültség. A közvélemény-kutató intézetek ugyanis a nagy pártok veszteségéről, elsősorban az SPD várható történelmi mélypontjáról és a kis pártok, különösen az Alternatíva Németországnak (AfD) és a Német Szabaddemokrata Párt (FDP) szavazatainak növekedéséről adtak hírt.
A választási eredmények sok tekintetben visszaigazolták a közvélemény-kutató intézetek előrejelzéseit, ám a nagyságrendek és a bekövetkezett fordulatok a prognózisokkal szemben meglepetéssel is szolgáltak. A CDU/CSU ugyan továbbra is a legerősebb frakció és az első számú kormányalakító tényező maradt, azonban a másik nagykoalíciós partnerrel, az SPD-vel együtt példátlan veszteségeket szenvedett el.
Az október 24-én megalakuló új Bundestagban hat frakció és hét párt lesz, amire az ötvenes évek óta nem volt példa. A nagy vesztes a nagykoalíció, ám az azt alkotó két néppárt önmagában is. A nagykoalíció vesztesége 13,7 százalék, ennek részeként a CDU 33 százalékával és 8,5 százalékos szavazatveszteségével történetének második legrosszabb eredményét mondhatja magáénak. Az SPD ugyanakkor egymást követően immáron harmadszor szenvedett vereséget, a választásokon megszerzett 20,5 százalékával és 5,2 százalékos szavazatveszteségével történetének legrosszabb eredményét érte el.
A CSU-nak sincs oka az elégedettségre, mert a Bajorországban elért 38 százalékos eredményével a 2013. évi eredményeihez képest mintegy 12 százalékos veszteséget könyvelhet el, ami a bajor politikusokat a jövő évi tartományi választások perspektívájában joggal nyugtalansággal töltheti el, mivel az AfD előretörésével a párt abszolút többsége kerülhet veszélybe. A német néppártok integrációs erejének gyengülése ugyanakkor jól beleillik az európai pártrendszerek felbomlásának, különösen a szociáldemokraták több országban is megfigyelhető térvesztésének a folyamatába.
A néppárti integráció gyengülését különösen jól érzékelteti, hogy a német pártrendszerben 1976-ban a két nagy párt még a szavazók 91,2 százalékát, ám 2017-ben már csak 54 százalékát egyesíthette maga mögött. Nem véletlen, hogy a választási eredményeket kommentálva Horst Seehofer miniszterelnök Bajorország sajátosságait és a CDU-tól független saját választási programjuk, a „Bayernplan” fontosságát hangsúlyozta. Martin Schulz a választási vereség után bejelentette, hogy pártja ellenzékbe vonul és vállalja a vezető ellenzéki párt szerepét, mi több, a Merkel-féle „altatótabletta” stratégiája helyett a polarizáció politikáját fogja folytatni annak érdekében, hogy a nagykoalícióban elveszett profilját visszanyerje.
A nagykoalíció és különösen a CDU veszteségeinek okai között nem kerülhetjük meg a menekültpolitika szerepét. Fontos rámutatni arra, hogy a CDU azzal a feltételezéssel vágott bele a választási kampányba, hogy Merkel személyes felelősségének kérdése megkerülhető, mivel a menekültválság kérdése veszített jelentőségéből, jóllehet erre a kancellárjelöltök tévévitája is rácáfolt. Nem túlzás azt állítani, hogy a parlamenti választás utólagos kvázi népszavazás volt a merkeli menekültpolitikáról.
Ilyen módon aligha kétséges, hogy az AfD-nek a választásokon szerzett 12,6 százaléka (2013: 4,7 százalék) nem kis mértékben a merkeli menekültpolitikával szembeni protestszavazatoknak is köszönthető. Ezt azok az elemzések is bizonyítják, amelyek szerint az AfD megnövekedett választói táborát húsz százalékban az egykori CDU, tíz százalékban az SPD, mintegy hat százalékban pedig a baloldal egykori választói gyarapították. Az sem véletlen, hogy az AfD az új német tartományokban a szavazatok 22,5 százalékát, a régi tartományokban szerzett szavazatainak kétszeresét szerezte meg.
Az AfD Szászországban az első, más keleti tartományokban a CDU-t követve a második helyét erősítette meg, maga mögé utasítva a Balodali Pártot (Die Linke). Jörg Meuthen, az AfD pártelnöke nem rejtette véka alá, hogy a párt szándéka a Bundestag ellenőrző szerepének helyreállítása és ennek részeként egy vizsgálóbizottság összehívása a merkeli menekültpolitika jogsértéseinek kivizsgálására, akkor is, ha más parlamenti párt támogatására nem számíthat. Az AfD súlyának növekedése nagy jelentőségű, mert szakaszhatárt, ha nem cezúrát jelent a német politikai kultúrában.
A 2013-ban zászlót bontott és eddig 13 tartományba bejutott jobboldali-populista párt ugyanis kívül áll a bonni és a berlini demokráciát meghatározó régi pártok konszenzuskultúráján, és bevallottan a bűntudat intézményesítésén alapuló uralkodó emlékezéskultúra megváltoztatására törekszik. Az AfD-nek továbbá bevándorlás-, iszlámellenes és Európa-kritikus pártként bevallott célja a „’68-asoknak” tulajdonított politikai rendszer átalakítása. Ezzel együtt az AfD még nem homogén párt. A közvetlen mandátumot szerzett Frauke Petry kivonulása a párt frakciójából jól mutatja, hogy ellentét van a hosszú távon az ellenzéki szerepre berendezkedő szárny és a 2021-ben a koalícióképességet szem előtt tartó érdekek között, nem beszélve a párton belül megtalálható nemzeti konzervatív, nemzeti radikális és nyomaiban még meglévő gazdasági liberális csoportok között.
A kép nem lehet teljes a baloldal és a zöldek mérsékelt és az FDP kiemelkedő eredményeinek említése nélkül. Négy év után 10,7 százalékos eredményével visszakerült a parlamentbe a hagyományosan a mérleg nyelveként működő szabaddemokrata párt (FDP 2013: 4,8 százalék). Ha szerényebb mértékben is, de a baloldal 9,2 százalékos eredményével 0,6 százalékkal, a Zöldek pedig 8,9 százalékos eredményével 0,5 százalékkal javított 2013-ban elért eredményén.
A választási aritmetika szabályai szerint Merkel előtt a nagykoalíciós opció felmondásával csak egyetlen koalíciós formáció lehetséges, nevezetesen az FDP-vel és a Zöldekkel alkotandó Jamaica-koalíció.
A kisebbségi kormányzás a stabilitási kultúrájáról ismert Németországban nem része a politikai kultúrának. Mindez azt jelenti, hogy a német politika történetében a tartományi választásokat követően először országosan is a hármas koalíciók időszaka következik el, amely egy bonyolultabb és sérülékenyebb politikai rendszer működtetését jelenti. A dolgok mai állása szerint nem tűnik egyszerűnek a Zöldek és az FDP álláspontjának egy koalíciós keretben történő összeegyeztetése. Az FDP a klímapolitikában a piacgazdaság elveinek érvényesítője, és Brüsszelből – nem kevésbé Párizsból –nézve euroszkeptikus pártnak számít, amely Macron francia elnök integrációs terveit is kritikusan értékeli.
A választások szembetűnő következménye, hogy Merkel parlamenten belüli mozgástere szűkebb lesz, mint a megelőző parlamenti ciklusban, és a kormányalakítás folyamata sokkal bonyolultabb, mint bármikor korábban a szövetségi köztársaság történetében. Ez bizonyára késleltethet számos döntést, köztük az Európa-politika várható kezdeményezéseit is.
A megelőző nagykoalíciós időszakban a CDU/CSU az SPD-vel a szavazatok 67,2 százalékát szerezte meg, és ezzel a parlamenti helyek 80 százalékát birtokolta. Emiatt ebben a ciklusban a számában megfogyatkozott ellenzék jogait külön kellett szabályozni annak érdekében, hogy egyáltalában képes legyen gyakorolni ellenőrző szerepét. A nagykoalíció munkáját jelentős többsége mellett az a körülmény is megkönnyítette, hogy a kormánynak egy olyan érzékeny területen, mint a menekültpolitika, nem volt tulajdonképpeni ellenzéke, ezért Merkel a menekültkérdést nem bocsátotta szavazásra a Bundestagban.
A pénzügyi válság és a brexit után és most a parlamenti választásokat követően Európa Németországra tekint. Vajon az új német kormány képes lesz-e arra, hogy az európai integráció váltóit a francia elnök javaslata nyomán az eurózóna föderációja, az unió „újraalapítása”, többek között a Berlin által felvállalandó közös költségvetés, közös pénzügyminiszter irányába állítsa át?
Közben az unión belüli konfliktusok sem záródtak le, és az új-régi kancellár belpolitikai mozgástere az Európa-politika területén is várhatóan korlátozottabbá válik. Bizonyára új kompromisszumokra van szükség új tartalmakkal, amelyek képesek az integrációt összetartani.
Németország csak így őrizheti meg felelős szerepét az unióban.
A szerző egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem