Ahhoz képest, hogy tavaly ősszel voltak napok, amikor tízezer migráns kelt át illegálisan déli határainkon, ez a szám mára napi pár százra vagy akár száz alattira csökkent – persze ezzel együtt is 2016-ban eddig összesen majdnem 18 ezer illegális határátlépést és 25 ezer menedékkérelmet regisztráltak hazánkban.
Az öröm azonban korai, a meccs természetesen egyáltalán nem lefutott. A rizikófaktorokat még számba venni is nehéz. Egyrészről a törökországi puccskísérlet nyomán bekövetkezett politikai purparlé és vita Brüsszellel és más vezető tagállamokkal egyik percről a másikra afelé lökheti Ankarát, hogy felmondja az említett megállapodást. Ez, illetve az ettől való félelem persze rávilágít Erdoganék zsarolási potenciáljára, arra, hogy ha akarják, képesek szignifikánsan lassítani a menekültek mozgását.
És persze arra is, hogy egy rosszabb pillanatukban azt is meg tudják tenni, hogy a területükön tartózkodó két és fél-hárommillió menekültet útnak indítják Európa felé. Ha rázúdítanák ezt a tömeget a Balkánra, kérdés, hogy a határokat eddig egészen jól őrző országok (Bulgária, Macedónia) képesek lennének-e megbirkózni egy nem tíz- vagy százezres, hanem milliós tömeggel.
Ott van természetesen továbbra is az Iszlám Állam, amely dacára az Aszad-ellenes erők amerikai támogatással történő előrenyomulásának, az Aszad-párti oroszok beavatkozásának Szíriában és a kurdok területfoglalásainak Irakban, még mindig jelentős területeket tart ellenőrzése alatt, valamint csápjai ott vannak Líbiában is. Abban a Líbiában, ahol függetlenül a washingtoni (légi)támogatással bíró „egységkormánytól”, az állam továbbra is szétesőben van, nyílt utat kínálva így az afrikai kontinens belsejéből érkező migránsoknak az olasz partok felé. Emellett a csodálatos „arab tavasz” összeomlott, erről felesleges is beszélni.
Apropó, mesebeli Afrika! A híres-neves ENSZ – tudják, a szervezet, amely még soha egyetlen komoly nemzetközi konfliktust nem oldott meg, pedig erre jött létre – előrejelzései szerint a kontinens lakossága a jelenlegi 1,2 milliárdról 2050-re két és fél milliárdra fog nőni. Az EU-é jelenleg ötszázmillió úgy, hogy bevándorlók nélkül csökkent volna az elmúlt évtizedben és vélhetően csökkenni is fog. A politikai, gazdasági, katonai és legfőképpen klimatikus problémáktól sújtott Afrika egész egyszerűen a szűkös erőforrások miatt már most sem tud ennyi embert eltartani – 2050-re csak rosszabb lehet a helyzet.
Hozzáteszem, hogy a Nigériából, Eritreából, Szomáliából vagy Marokkóból (!) érkezők már most is előkelő helyet foglalnak el az Eurostat menedékkérelmezői toplistáján. A megoldáshoz persze Európa nagyhatalmainak le kellene számolniuk a gyarmatbirodalmi múltjukból fakadó, önkéntesen sulykolt bűntudatkultusszal, és – például Kína helyett – pozíciókat kellene foglalniuk Afrikában.
Ott vannak Ázsia egyes régiói, Afganisztán vagy Pakisztán, Mianmar, Banglades, Nepál és Srí Lanka. Előbbiből már most is özönlenek a migránsok, utóbbiakból még csak szállingóznak Európa felé. Azonban ez optikai csalódás, mert az érintettek egy jó része most még az unióssal össze nem vethetően szigorúbb menekültpolitikát alkalmazó Ausztráliába vagy Japánba igyekszik. Még.
Szóval Orbán Balázs kollégám megfigyelésével élve azt mondhatjuk, hogy a világ instabil, fejlődő – politikailag inkorrekt kifejezésével élve: fejletlen – régióiból mozognak nagy, és fognak mozogni még nagyobb embertömegek a világ stabil régiói, Észak-Amerika, Ausztrália és Európa irányába. Csakhogy míg előbbiek roppant szigorú menekültpolitikát és csemegézésre alapuló bevándorláspolitikát folytatnak, az uniós vezetők az All are welcome! utópiájának talaján állnak.
Míg Ausztrália például effektíve kiszervezte a menedékkérelmezők kezelését és szűrését Nauruba és Pápua Új-Guinea egyes szigeteire, az Egyesült Államok pedig irányítva és szűrve fogad csak be bevándorlókat, addig az unió a menedékjogot továbbra is egy univerzális alapvető emberi jogként fogja fel. Ez a gyakorlatban annyit jelent: bárki, aki azt állítja magáról, hogy üldözik és élete veszélyben van, annak joga van megválasztani, mikor és hova akar menni, hogy ott a tagállami állampolgárokéhoz mérhető körülmények között élhessen. Pedig a menedékjog nem egy globális szociális ellátáshoz való jog.
A menedékjog arról szól, hogy az, akit nem köztörvényes bűncselekmények, hanem politikai, vallási, világnézeti stb. okokból üldöznek, vagy élete veszélyben van származási országában, az ideiglenes nemzetközi védelemben részesüljön – és most figyeljünk! – ott, ahol vándorlása során legelőször élete már biztonságban van. Ez az úgynevezett első menedék országának elve. Természetesen ez a menedékjog ott is addig jár, míg az üldözésre okot adó körülmények az illető származási országában meg nem szűntek – mert akkor menekültstátusuk elenyészik.
A genfi egyezménynek ez volt az eredeti értelme és tartalma, amelyet azóta az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága az emberi jogi fundamentalista szervezetekkel karöltve alaposan khm… kiterjesztően próbál értelmezni. S ez a sok évtizedes kiterjesztő értelmezés persze átszivárog az uniós jogba és bírósági jogalkalmazásba is. Amikor 1951-ben elfogadták a genfi menekültügyi konvenciót, igencsak mások voltak a történelmi körülmények. Ebből fakadóan azt igazából akkor arra szabták, hogy a kommunista térségből érkező, jellemzően individuális, politikai okokból üldözött menekülteket a vasfüggöny melletti nyugat-európai államok ideiglenesen (értsd: amíg a kommunizmus tart) befogadják. Hozzáteszem, hogy nagyobb menekülthullámok – például ’56 – esetén sem az történt, ami ma. Akkor a százezres létszámban Ausztriába menekülő magyarok ott békében kivárták, hogy hol és hogyan kaphatnak menekültstátust – nem gyújtották fel táboraikat, nem borogattak kerítést és nem estek neki a helyi rendőröknek!
Azóta nagyot fordult a világ – „sósabbak itt a könnyek, a fájdalmak is mások” –, de egyesek ragaszkodnak a menedékjog általuk vallott, az egyezmény szövegének kiforgatásán alapuló fogalmához. Pedig abban szó sincs „menedékkérelmezőről”, csak menekültről; az „üldöztetéstől való megalapozott félelem” egyoldalúan szubjektív felfogásáról; vagy arról, hogy a „visszaküldés tilalmának elve” arról szólna: senkit semmilyen körülmények között nem lehet kiutasítani onnan, ahol ő lecövekel.
Az első menedék országának elvét magában rejtve azt mondja ugyanis a szöveg igazából, hogy azon ország területének határára nem lehet visszaküldeni a menekültet, ahol élete veszélyben lenne. Nem azt, hogy oda nem, ahol nincs európai színvonalú szociális háló. Ezek alapján egy szír menekültnek természetesen jár menedékjog. Például Törökországban vagy Libanonban. Ha onnan továbbáll, nem menedékkérő, hanem valóban gazdasági bevándorló. Persze ehhez tisztába kellene tenni: a politika már csak olyan, hogy olykor antidemokratikus rezsimekkel kell egyezkedni a megoldás érdekében.
A menedékjog tehát nem valami csemegepult, ahonnan válogatni lehet, hanem átmeneti védelem a konfliktus sújtotta származási országhoz legközelebb eső, már biztonságos országban. Összevetve azonban fentieket, az Európai Unió döntéshozóinak nagyon gyorsan át kell gondolniuk, hogy jogszabályaikon és gyakorlatukon nem kellene-e módosítani. Nemcsak a jelenlegi helyzet, hanem inkább amiatt, mert belátható időn belül az említett instabil, fejletlen térségből tíz- és százmilliók fognak megindulni a mesés Európa felé, akiket nem lehet majd kezelni a menekültügyi szabályozás jelenlegi keretrendszerében.
Szükséges visszatérni tehát ahhoz a szellemiséghez, amelyet a genfi egyezmény egyik szövegezője és az ENSZ első menekültügyi főbiztosa, Gerrit Jan van Heuven Goedhart vallott még az ötvenes években: „A menekültstátus egy nappal sem járhat tovább, ha az már nem szükséges.”
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója