Orbán Viktor az év elején azt mondta, hogy 2017 a lázadás éve lesz. Ezt elfogadva ma már az is látszik, hogy nemcsak a lázadás, hanem a küzdelem éve is lesz ez az esztendő. Küzdelem, mégpedig a globalista elit és a nemzetek szuverenitását védő erők között. Ez a XXI. század meghatározó törésvonala.
2016 még egyértelműen a szuverenitáspártiak áttörését hozta, hiszen júniusban megtörtént a brexit, vagyis a britek az EU-ból való kilépés mellett voksoltak, és novemberben a patrióta Donald Trump nyerte a választásokat. Igaz, hogy Norbert Hofer, az osztrák néppárti elnökjelölt végül elbukott a zöldpárti jelölttel, Van der Bellennel szemben, ám annyira csekély volt a különbség a két jelölt között, hogy ez is inkább sikernek tűnt, mint vereségnek.
2017 első fele azonban újabb fordulatot hozott: Hollandiában a szuverenista, migrációellenes és nemzeti radikális Geert Wilders vezette Szabadságpárt jelentős vereséget szenvedett a jelenleg is kormányzó Néppárttól.
Emellett a francia elnökválasztás hajrájához érkezve a balról középre húzó, de leginkább globalista és kozmopolita nézeteket hangoztató, a központosított unióban hívő Emmanuel Macron beérte a korábban magasan vezető nemzeti radikális Marine Le Pent, a Nemzeti Front vezetőjét, akinek a második fordulóban való esetleges győzelmére kevesen fogadnának az igen erős baloldali hagyományokkal rendelkező Franciaországban.
És mindehhez hozzá kell tennünk Németországot, ahol az AfD, a migrációellenes és nemzeti radikális Alternatíva Németországért nevű párt visszaesett a legutóbbi tartományi választásokon, és elnöke visszalép az őszi választásoktól.
Eközben a két globalista, a csúcsföderális Európai Unióban hívő hagyományos középpárt, a CDU–CSU pártszövetség és a Szociáldemokrata Párt, élén Angela Merkellel és az Európai Parlamentből hazajött Martin Schulz-cal uralja a politikai mezőnyt, és szinte biztos, hogy a szeptember 24-i országos választáson kettőjük közül kerül ki a győztes.
Megjegyzem, a Merkel és Schulz közötti választás nem igazán jelent alternatívát a globalizmus versus nemzeti szuverenitás törésvonalán, hiszen mindketten ugyanazon az oldalon állnak, legfeljebb Merkel – taktikai okokból és jól felfogott érdekből – némileg visszafogta a nevéhez fűződő, migránsimádó Willkommenskulturját és a migránsok szabályozottabb befogadását hangoztatja az utóbbi időben.
Ám talán a fenti változásoknál is jelentősebb, két fontos fordulat következett be az Egyesült Államokban, méghozzá nem a nemzeti szuverenitás híveinek kedvező irányban.
Az időben első: Donald Trump elnök a napokban menesztette eddigi legfontosabb főtanácsadóját, Steve Bannont a Nemzetbiztonsági Tanácsból.
Azt a Steve Bannont, aki a Breitbart volt főszerkesztőjeként végig segítette az elnök kampányát és lényegében Trump fő ideológusának (volt?) tekinthető. Ő az, aki leginkább támadta a globális pénzügyi és gazdasági elit uralmát, az amerikai patriotizmust hirdette és a lecsúszó fehér amerikai középosztály érdekében lépett fel. Még aggasztóbb az a hír, amely szerint Trump fontolgatja Bannon főtanácsadói posztról való menesztését is.
Az időben második: az amerikai hadsereg Donald Trump utasítására április 7-én hajnalban rakétatámadást intézett a szíriai Homsz egyik katonai légibázisa ellen, megtorlásul a keddi, feltételezett vegyifegyver-támadásért, amelynek elkövetésével az Aszad-rezsimet vádolják.
Trump ezzel éles fordulatot hajtott végre külpolitikájában, hiszen az elmúlt években Barack Obamát is azzal vádolta, hogy fölöslegesen avatkozik be a szíriai konfliktusba, ami nem hozhat semmi jót az Egyesült Államoknak.
Mindez azért függ össze ismételten Steve Bannon személyével, mert a – jelenleg még – főtanácsadó kifejezetten azon az állásponton volt, hogy Amerikának tartózkodnia kell a külföldi katonai szerepvállalástól és helyette – az America first! szellemében – a gazdasági érdekeit kell előtérbe helyeznie. Ezzel szemben veje, Jared Kushner mindig is a beavatkozás híve volt a közel-keleti térségben (Izrael érdekében), úgy látszik tehát, hogy a két főtanácsadó küzdelméből utóbbi került ki győztesen.
Donald Trump szíriai beavatkozását nyugodtan felfoghatjuk úgy, hogy az elnök alávetette magát a demokrata és republikánus elit hagyományos oroszellenességének, amely a globalista pénzügyi körök geopolitikai terveinek, az egypólusú világrend megteremtése koncepciójának is tökéletesen megfelel.
E fejleményekre már csak azért is kötelességem reagálni, mert a Trump gigászi küzdelme című, április 3-án megjelent cikkemben a következőket írtam: „Azt javaslom, erősen figyeljünk a konzervatív és patrióta Steve Bannonra, Trump jobbkezére, elnöki főtanácsadóra, ugyanis ő az egyik leginkább elszánt, legtudatosabb és eszmeileg felvértezett harcostársa Trumpnak a globális elittel szembeni küzdelemben. Amíg ő jelen van, addig nincs nagy baj, de ha távozásra kényszerülne, akkor komolyan aggódni kezdhetünk.”
Steve Bannon még „jelen van”, de már nem mernék fogadni arra, hogy egy hónap múlva is jelen lesz a Fehér Házban. Most mondjam azt, hogy figyeljünk Gorka Sebestyénre, mert amíg ő ott van Trump közelében, addig nem lehet baj?
Mi történt tehát Donald Trumppal?
Nem állítom azt, hogy máris totális vereséget szenvedett és végleg beadta a derekát a globalista uralkodó köröknek és az őket kiszolgáló washingtoni politikai elitnek. Valószínűbbnek tartom, hogy igyekszik valamilyen, számára is elfogadható kompromisszumot kötni: a kül- és katonapolitikában visszatér a hagyományosnak mondható, birodalmi típusú fellépéshez, amelyben az Egyesült Államok nem pusztán „first”, azaz első az egyenlők között, hanem egyben a világot uraló, országok felett álló világcsendőr, aki igazságot oszt az egyes térségekben háborúzó felek között – természetesen a geopolitikai érdekeinek megfelelően.
Cserébe a gazdasági, kereskedelmi kérdésekben ragaszkodni fog majd az általa választott, protekcionista, nemzeti érdekvédő, a totális szabadkereskedelmet korlátozó elképzeléseihez. Ennek megfelelően – egyelőre – nem fog lemondani a védővámokról, a Kínával szembeni hatékonyabb gazdasági érdekérvényesítésről, a szabadkereskedelmi megállapodások beszüntetéséről, az általa – talán indokoltan, talán nem – feleslegesnek tartott klímavédelmi egyezmények visszavonásáról és így tovább.
Vagyis, népiesen szólva, a cipész inkább visszamegy a kaptafájához, ahhoz, amihez igazán ért – a bizniszhez, és ott próbálja megőrizni a beiktatási beszédében még ragyogóan sugárzó új szellemiségét.
Valószínűnek tartom, hogy Trump személyisége sok magyarázattal szolgál minderre: ugyanis Trump olyan ember, aki nem szeret és nem tud veszíteni, és nem szeretne idő előtt, megszégyenülten távozni a Fehér Házból. Viszont az látszik, hogy valóban nem eléggé felkészült arra, hogy a globalista-birodalmi elit minden hájjal megkent, minden hatalommal és eszközzel felvértezett ellentámadását minden vonalon kivédje; a globális elit nem ad időt neki, hogy lélegzethez jusson és még azelőtt megtanulja a kormányzás művészetét, mielőtt kicsinálják.
Nyilván ott kénytelen engedni, ahol nem érzi igazán otthon magát: külpolitika, hadügy, biztonságpolitika, titkosszolgálat, globális uralmi tervek, geopolitika. Ő azonban nem engedi meg magának, hogy veszítsen, helyette inkább az ügy élére áll: hiú természetének az felel meg a legjobban, ha úgy tesz, mintha mindig is a legelszántabb oroszellenesség jellemezte volna és a legnagyobb híve a birodalmi jellegű rendcsinálásnak a világ minden táján.
Mintha ezt a váltást ő akarná, ő akarna globalista lenni, nem pedig rákényszerítik e szerepet.
Egyszóval innentől kezdve szerintem cum grano salis (némi fenntartással) és realistán kezeljük Trump elnök urat. Ne ájuljunk el tőle és ne tartsuk megváltónak sem – ezt javaslom. És csak óvatosan számítsunk rá, ha lépünk valamilyen keményet itthon valamilyen területen – például Soros György ellen. Ne legyünk naivak, Trump nem a mi súlycsoportunk, ezért nem belőlünk indul ki, nem velünk foglalkozik, hanem a saját és Amerika érdekeivel. Persze ezzel mi is így vagyunk, ne csodálkozzunk tehát.
Jobb, ha csak magunkra számítunk. Az a legtöbb esetben bejön.
A szerző politológus