Kolumbia. A szó hallatán kokain, gerillák és Pablo Escobar jut az ember eszébe. Puskaporos dzsungel, marihuánaültetvények, gépkarabélyos őrök és millió dolláros emberrablások. A béke a legnagyobb gerillaszervezettel csak tavaly köttetett meg.
A konfliktus még benne van a levegőben, még el-elsülhet egy-egy fegyver. Jobb vigyázni. Ez a kép él a nyugati médiában a Dél-Amerika tetején fekvő országról, Kolumbiáról.
Mindezek után ha valaki mégis e veszélyes országba merészkedik, valódi kultúrsokk éri. Pozitív értelemben. Takaros, Nagy-Britanniára emlékeztető téglaépületek, gigantikus méretű bevásárlóközpontok, emberekkel tömött bárok és éttermek egymás hegyén-hátán. Hetykén sétáló, jól ápolt kutyusok, gyermekmegőrző parkok, kültéri edzőgépek és még sorolhatnám a bogotái jólét reklámba illő részleteit.
Kolumbia fővárosának lakossága jól öltözött, elegáns civil, aki a buszon könyvet olvas, szabadidejében konditerembe jár és galériákat látogat. A magasan fekvő, hűvös éghajlatú Bogotában egy európai nagyvárosban érzi magát az ember.
Nehéz elképzelni, hogy még az elmúlt években is fegyveres konfliktusokról, kokainról és emberrablásokról szóltak a hírek.
Akkor mi az igazság a romantikus gerillasztorikról? A történetek igazak, bár mindenből gyököt kell vonni. Az ország leghírhedtebb kokainbárója, Pablo Escobar létezett, sőt Medellínben, az általa felépített városban sokan még mindig nosztalgiával gondolnak „uralkodásának” időszakára. Barátságos, vidám ember volt, mondják a helyiek, mégis mindenki félt tőle. Ha parancs jött, hogy ölni kell, akkor vagy teljesítetted, vagy meghaltál – beszélik Kolumbiában az Escobar-éráról.
Persze nem mindenhová ért el a drogbáró keze. A kokaintermelő régiókon és Medellínen kívül az élet akkor is a normális medrében folyt Kolumbiában. Az ötvenmillió fős lakosság nagy része csak a hírekből értesült arról, mi is történik a drogvilágban.
Nagyjából ugyanez a helyzet a gerillaháborúval is. Bár mára ezt nehéz elhinni, a fegyveres bűnszervezetek nem azért alakultak, mert néhány forróvérű fiatalnak öldökölni támadt kedve. Éppen ellenkezőleg: egyfajta forradalomként jelentek meg a dúsgazdag, saját érdekeit leső kormányzat ellen, kitörésként a mélyszegénységből. Magyarországon, ahol megszoktuk, hogy az igazi forradalomhoz nemzeti összefogás szükséges, ez furcsának tűnhet.
Pedig a latin-amerikai kontinensen az elmúlt évszázad során a gerillaharc volt a divat. Aki lázadni akart, az gerillának állt. Az efféle harc ebben a régióban könnyebb: az őserdők kiváló terepet biztosítanak a szervezeteknek búvóhelyként és az akciók terepeként is.
A legnagyobb gerillaszervezet, a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (FARC) és a kormány az elmúlt évtizedek során többször is kísérletet tett a békére, ám egyszer sem jártak sikerrel. Márpedig nem a gerillákon múlott. A legutóbbi békekísérletet követően a nyolcvanas években úgy tűnt, minden rendben folyik, „ismeretlen tettesek” szépen sorban eltették láb alól a politikussá civilizálódott gerillavezéreket. Érthető módon elveszett a bizalom, a harc pedig folytatódott.
Kolumbia jelenlegi elnöke, Juan Manuel Santos megdolgozott a békéért. Négy évig folytatott titkos tárgyalásokat a szervezet vezetőivel Havannában, míg megtalálták a közös nevezőt. A bűnszervezet egykori tagjai leteszik a fegyvert, csökkentik az illegális marihuánatermesztést, és beszüntetnek mindennemű erőszakos tevékenységet. Cserébe enyhe büntetésben részesülnek, a többség szabadlábon marad, és a szervezet politikai párttá alakul.
A tavaly ősszel nyilvánosságra hozott békéhez tapsolt a világ, Santos pedig azonnal megkapta a Nobel-békedíjat. A FARC idén letette a fegyvert, politikai párttá alakult, és már hivatalosan is kampányolhat.
A médiából úgy tűnt, az egész ország örömünnepet ül: a gyerekek már egyedül hazasétálhatnak iskola után, a férfiaknak nem kell attól tartaniuk, hogy foglyul ejtik és besorozzák őket a gerillák, a külföldieknek pedig nem kell félniük az emberrablástól.
A puskaporos hordó végre elfüstölt, a lyukassá lőtt ország végre fejlődésnek indulhat. A valóság azonban az, hogy a kolumbiaiak többségének nem hozott változást az életébe a béke. A nagyvárosokban eddig is nyugat-európai színvonalú élet folyt, a helyiek csak a hírekből ismerték a gerillák nevét.
A bűnszervezeteknek főként a vidéki régiókban, elsősorban keleten voltak bázisaik. Sokszor szinte szakszervezetként működtek: egész falvak dolgoztak nekik, mindenki tőlük függött. Ha a harcos odaveszett, a vezetés gondoskodott az özvegyről és a családról.
Csak egyet nem volt szabad: szembemenni a vezetőkkel. A szegénységben élő vidéki lakosság – egyfajta szociális alapon – a mai napig támogatja a gerillaszervezeteket. Tőlük remélik, hogy a nép hangját fogják képviselni a politikai életben, szemben a szemtelenül gazdag jelenlegi vezetéssel.
Talán érthető ezek után, hogy összeszorul az öklöm, amikor ismerőseim Kolumbia hallatán a kokaincsempészetről kezdenek viccelődni. Amikor a nyugati média fotósorozatot közöl a civil ruhába bújó csinos gerillalányokról, s mintha az egész ország gépkarabéllyal sétálna az utcákon.
Bár a nyugati média igyekszik izgalmas, szinte romantikusan veszélyes helyként bemutatni az országot, mi sem áll távolabb a valóságtól. A bűnözést a kolumbiaiak nagy része szégyenli, távol áll tőle, és legszívesebben eltüntetné az ország történelméből. A kevésbé szerencsésebbeknek pedig a valóságot jelenti, tragédiákkal és áldozatokkal.
Mindezek után nem csodálkozom azon, hogy egyik brazil barátom megkérdezte, be lehet-e lépni Magyarországra turistaként.
„Olvastam, hogy diktatúra alakult ki, és lezárták a határokat. Mit gondolsz, mennyire veszélyes most odamenni?”