Ciklikusságot ebben a lelki világhódításban az iszlám mutat. Néhány évszázadonként újra meg újra megpróbálja kiterjeszteni hatalmi szféráját s megvetni lábát a kereszténység területén. Gondoljunk a córdobai kalifátusra, a török birodalom XV. századtól induló hódító hadjárataira (aminek következtében Magyarország is három részre szakadt). S most – újabb néhány évszázad elmúltával – itt a legújabb hódítási törekvés.
Az ígéret földje mindig Európa. A közelmúlt történetében – a munkaerő hiányára hivatkozva – a fejlett nyugat-európai államok örömmel fogadták a bevándorlókat az iszlám államokból (is). Megszületett az ideológiája is a gazdaság kikényszerítette lépésnek: a multikulturalizmus, amelynek jótékony, kölcsönösen gazdagító hatásáról könyvtárnyi ódákat sikerült zengeni. A végeredmény – tisztelet a milliomodrésznyi kivételnek – az integráció csődje lett. A multikulti – ahogy sokan ezt a jelenséget jelölik – megbukott. A más vallású, más kulturális hagyományokkal rendelkező országokból bevándoroltak nem akarnak integrálódni, ám megkövetelik, hogy az új környezet alkalmazkodjon hozzájuk – egyelőre – legalább annyiban, hogy jogilag, kulturálisan megtűrik a bevándorlók saját törvényeinek (lásd saría) alkalmazását az általuk lakott gettószerű területeken. Mecseteket építenek Európában, miközben államaikban keresztényüldözés folyik. Tanulságos a svájciak elutasító népszavazása a mecsetépítésről. (Csak zárójelben: ha Magyarországon szavaztak volna, és ez lett volna az eredmény, fél Európa üvöltött volna ellenünk.)
Ami ma folyik, az nem más, mint különböző kultúrák összeütközése, és nem találkozása. A migrációnak egyelőre nem gazdasági oka van, s a menekültkérdés is csupán álca. Ebben a kegyetlen játszmában a migránsok szerencsétlen áldozatok. Az iszlám terjeszkedéséről van szó, amit minden eszközzel, ha kell, az Iszlám Állam háborús tevékenységével segítenek elő, milliókat kényszerítve arra, hogy elhagyva szülőföldjüket Európa felé vegyék az irányt, ezzel járulva hozzá földrészünk eliszlámosításához. Ez ellen tiltakozik – ha jól értem szavaikat – Kertész Imre és Konrád György, s ebbéli aggodalmukban én is csatlakozom hozzájuk.
Mi sem bizonyítja jobban feltételezésünk igazságát és félelmünk jogosságát, mint az Öböl menti gazdag országok gyakorlata. Nem fogadják be az övékével azonos vallást gyakorló menekülteket, de – mint Szaúd-Arábia kijelentette – segítik Németországot a kérdés megoldásában azzal, hogy anyagilag hozzájárulnak 200 mecset felépítéséhez. Ennél kevés őszintébb és cinikusabb kijelentés van. Milyen gazdasági erők hathatnak a háttérben, ha Nyugat-Európában mindezek után és ellenére is támogatják a migránsok befogadását?! Mi az az egy tál lencse, amelyért eladják Európa jövőjét?
A kialakult helyzetben Magyarországnak ugyancsak kijutott a rosszból. Nem elég, hogy egymás után két népszavazáson is kétharmados többségre tett szert a kormánypárt (ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy Európa liberális-szocialista fele, hazai elvtársaival együtt folyamatosan támadja hazánkat), bevezette – az eredményesnek bizonyuló – unortodox gazdaságpolitikát, amelynek lépéseit kezdetben hangosan bírálták, majd egyre több országban kezdték utánozni, most a migránskérdés kezelésében követett magyar eljárás szolgál botránykőként.
Nem volna baj, ha végre belátnák itthon és határainkon kívül nagyhangú, felelőtlenül is felelős politikusok, hogy Magyarország az egyetlen európai uniós tagállam, amelyik komolyan veszi Schengent, amelyik azért épít kerítést, hogy Schengenen belül ne legyen szükség kerítésre sem a szó konkrét, sem átvitt értelmében. Ez utóbbi az elmúlt napokban – a korábbi nagyhangú, többnyire Magyarország-ellenes politikai kinyilatkoztatások ellenére – jelentősen sérült. Lásd a német visszavonulást, Ausztria megnyilvánulásait, a dán–német határ eseményeit, a dán–svéd konfliktust, Szerbiát, a magabiztosan nyilatkozó horvát miniszterelnököt és az egy nap alatt összeomló horvát támogatási rendszert, az államilag támogatott embercsempészetet Szerbia és Horvátország részéről és még lehetne sorolni.
Miközben Magyarország csupán annyit követel, hogy a bevándorlók a legális határellenőrzési pontokon lépjenek be országunkba. Én is hadd idézzem az események kapcsán sokat hivatkozott Bibliát: „Bizony, bizony mondom néktek: A ki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj az és rabló” (János evangéliuma 10. rész 1.; Károli Gáspár fordításában).
A kialakult súlyos helyzetet több politikus és párt is igyekszik – populista módon – a maga javára fordítani. Nem csak Magyarországon fordul elő, hogy volt miniszterelnök migránsokat fogad be házába, finn ismerőseimtől tudom, hogy a jelenlegi finn miniszterelnök is hasonlóképpen tett. (Miközben Finnország most már a határellenőrzés bevezetését fontolgatja.) A pártpolitikai érdekek is előbbre valók – főleg, ha azok révén támadni lehet a kormányt –, mint a nemzeti érdekek, a nemzeti egység kialakítása. Számos esetben megnyilvánult ez a Magyarországot (is) érintő kérdésekben tartott európai parlamenti szavazásokon. Legutóbb a kvótarendszerről rendezett voksoláskor. A magyar szocialista képviselők – európai párttársaik zömével együtt – megszavazták a kvótarendszert, amit a magyar kormány elutasít. Ám a román és a szlovák szocialista képviselők ez alkalommal a nemzeti érdeket szem előtt tartva felrúgták a pártfegyelmet és a kvótarendszer ellen nyomták meg a gombot.
A kvótarendszer amúgy nem más, mint meghívólevél. Negyvenezerről indulva most már másfél százezer a tét, majd – mivel milliók várakoznak arra, hogy bejöhessenek Európába – ez a szám hamarosan több százezerre fog emelkedni. A határ a csillagos ég. Ebből a csapdából nagyon nehéz lesz kikecmeregni. Legjobb lett volna nem beleesni. Csakhogy a hamis liberális politika nagy úr. Az nagyon érdekelne, hogy a magyarországi független(nek álcázott) és ellenzéki sajtó képviselőinek kormány- és Orbán Viktor-ellenes megnyilatkozásaiban mennyi a pártpolitika és mennyi a szilárd meggyőződés.
Csak remélni tudom, hogy az Európa-pártiaknak mielőbb megjön a józan ítélőképességük, s lesz annyi erejük, hogy Európa megmentése érdekében hatékonyan cselekedjenek – leküzdve az európai intézmények magatehetetlen, ám fontoskodásban felülmúlhatatlan impotenciáját.
A megszállás mikéntjéről Török Bálint és Fráter György tudna érdekes párhuzammal szolgálni.
A szerző Prima Primissima díjas egyetemi tanár