Bármennyire is távol tartjuk kerítésekkel a „váratlanul” egész Európára rázúduló migrációt, egy biztos: az Európa-vízió ennek súlya alatt repedezik. A több lehetséges válasz a migrációra, legyenek azok bármennyire is ellentétesek, a kimenetelt tekintve nem sokban különböznek.
Ez a diskurzus ugyanis már messze nem arról az Európáról szól, amelyet annak megálmodói – egy különleges projektként – elindítottak. Közgazdászként azzal is kezdhetném, hogy Európa valójában még nem jutott túl azon a globális pénzügyi válságon, amelyet rendkívüli költségekkel, rejtett és kevésbé rejtett számlákkal megpróbált leküzdeni, máris újabb és jóval összetettebb kihívás érte: a tömeges migráció.
A migrációnak van súlyos közgazdasági vonatkozása is, de ez alig kerül szóba a nagyérdemű előtt. A kérdések gazdasági összefüggéseinek ilyen-olyan eltussolásához sajnálatos módon már kezdünk hozzászokni: mennyibe kerültek a bankmentések, hol landoltak a kifizetetlen számlák, miért terheli főleg a dél-európai bankokat még mindig tetemes nem fizető hitel, ez milyen következményekkel jár majd a bankbetétesekre és az adófizetőkre nézve stb.
A migráció kapcsán már szinte nem is hiányzik a korábban oly keményen számon kért költségtudatosság. Ebben az összefüggésben újra nem a számok súlya a legnagyobb, hanem az, ami ezen túl még jobban a lelkünkre nehezedik: Európa iránytűi mintha nem jól működnének!
Az a közgazdasági mantra, amely mindenkibe beleivódott, mintha mégsem úgy működne, ahogy azt a gazdasági ideológia alkotói és kemény védelmezői ígérték. Fényét vesztette az euró, így az annak előkészítését szolgáló, feltétlen törvényként kezelt maastrichti egyezmény és az európai felzárkózást ígérő (kutatásban, foglalkoztatásban stb.) lisszaboni egyezmény.
A közelmúltban pedig a még több euróért és még több Európáért az a Franciaország szállt síkra, amely ezzel súlyos eladósodását is elfedni véli, remélve, hogy így az átterhelhető lesz a „közösbe”. Ebben a helyzetben sajnálatos módon egyre inkább hitelüket vesztik az olyan vezényszavak, mint például a tiszta piaci verseny, az átláthatóság, a központi banki működés politikai és gazdasági semlegességének követelménye vagy az, hogy az állam a rossz gazda, a magángazdaság pedig a jó gazda.
A legnagyobb probléma ezek után nem is az, hogy vannak megoldatlan vagy megoldásra váró ügyek, hanem az, hogy a fentebb felsorolt vezényszavak többé már nem képesek a rendszer legitimációjára – szakmám szerint a gazdasági vonatkozásokat emeltem ki. Eddig úgy tűnt, hogy ezen vezényszavak minden további nélkül alkalmazhatók érvelésre.
Lehet, hogy volt olyan, amit nem szerettünk, de mint tapasztalhattuk, arra alkalmasak voltak, hogy akár nem szeretett történéseket is (például az ország élete szempontjából fontos közüzemek privatizációját) legitimáljanak.
A rendszer működésének legitimációját most sokszor azzal segítjük, hogy vezényszavakkal válaszolunk a súlyos működési zavarokra is. Mondhatnánk, az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha módjára találunk mentegetőző szavakat a bajra, miközben dicsőítjük magát a rendszert.
Így például halljuk, hogy egy rendszer működése sohasem ideális. Mindig vannak – ahogy mondjuk – „zajok”, más megfogalmazásban „súrlódások” is, még a jól működő, egyszerű motorikus rendszerekben is. Miért ne lennének ilyenek a sokkal összetettebb társadalmakban? Erre a dicsőítő magyarázkodásra egy hazai példát hozok fel.
A globális pénzügyi válság létét (a Financial Times nevezi így a 2007–2008-as válságot) a hazai szakma a válság látványos kitörésekor és még azután is tagadta. Neves közgazdászok asztaltársaságában a hazai tudomány egyik ismert nemzetközi képviselője határozottan súrlódási problémaként jellemezte a 2008-as helyzetet és vészmadaraknak gúnyolta a válság szó alkalmazóit.
A rendszerváltás a globális világban már évtizedek óta megvalósulóban van, csak mi nem vesszük észre; vagy ha észrevesszük, nem veszünk róla tudomást. Felvetődik tehát a kérdés: mégis milyen rendszerben élünk? Már elhalványulóan jelenik meg az írott vagy az elhangzott elemzésekben a kapitalizmus szó. Abban élünk? A magam részéről én ezt a kérdést is felvetendőnek tartom.
Számomra alapvető kérdés az, hogyan viszonyulunk ahhoz a rendszerhez, amelyben élünk. Mit teszünk? Mit igazolunk vissza? Minek állunk ellen? Ha igaz az, hogy nem a gólya hozta a kapitalizmust, akkor az a kérdés, hogy mi hozta? És amit hozott, az a valami egyáltalán kapitalizmus-e?
Ha most nem kapitalizmus, hanem globalizmus van (felteszem), akkor a globalizmust sem a gólya hozta. Sem a mi számunkra, de az Európai Unió számára sem. Az új rendszerű globalizmus már ott van az EU-ban, és itt van a mi kisebb közösségünkben is.
Kicsit módosulnak például a statisztikai fogalmak. Magyar állampolgárokból egyre inkább csak földrajzi területen élő rezidensek leszünk. A háztartás egyre kevésbé a család háztartása, egyre inkább rezidensek egy piciny helyen együtt élő közegének fogyasztási szokása. A vállalataink egyre kevésbé termelő intézmények, hiszen sokszor nem is nevezzük már annak őket, hanem inkább „nem pénzügyi vállalatoknak”.
Vajon mit tudunk azokról a gazdasági valamikről, amiket a szakma „speciális célú intézményeknek” nevez (special purpose entities)? És a közembernek milyen képzetei keletkeznek azokról a bankokról, amelyeket a szakma árnyékbankoknak nevez? Az árnyéktevékenységről elég kétes elképzeléseink vannak. Miért váltak bizonyos árnyéktevékenységek a bankrendszer méltó intézményévé? Más területről véve a példát: a gyermeket a statisztika egyre kevésbé párokra vetíti, inkább női és férfi egyedekre.
Mit szól a pórnép ahhoz, hogy a gyermek a közgazdaságtanban leginkább élvezeti tárgy, ezért jogos az, hogy aki élvezi a gyermeket, az fizesse is meg annak az árát? A nagyérdemű nemigen hallhatott arról, hogy bizonyos vállalatokat egyes országokban a törvényhozás rendszerfontosságúnak minősít és ezzel különleges elbánásban részesíti őket. Hogyan lehet ez az intézmény átlátható, amelyről ráadásul nem is köztudott, hogy létezik?
A kúszó globális rendszerváltás egyre inkább átírja mindennapi szerepeinket is a világban. A bankokban tartott pénzünk bankbetétből egyre inkább átminősül egy kockázatos üzembe történő befektetéssé, amit baj esetén a bankok zárolhatnak is (erre konkrét törekvések vannak). A devizahitel-válságnak valójában erre az új közgazdasági szemléletre kellett volna ráébresztenie minket. Az „csak” egy elhibázott, túlzásba vitt kísérlet volt arra, hogy bemutassák: a pénzünkkel mi magunk is a globális brókerkapitalizmus részesei vagyunk. Pénzünket a bankban, a biztosító intézményekben befektetjük (kifektetjük), jól-rosszul.
A kereskedelemben ezt a befektetői (kifektetői) mentalitást már megvalósítottuk. Mégpedig azzal, hogy például nyáron a legolcsóbb gyümölcs a banán volt. Banán vásárlásával befektettünk a banántermelőbe – és kifektettünk a hazai gyümölcstermelőből. Tehát hazánkban a banánba kell befektetnünk, nem pedig almába, eperbe, erdei gyümölcsökbe stb. Ez már csak világos! Ha a földet művelő parasztok ezt nem tudják, hát akkor majd beíratjuk őket is pénzügyi iskolákba. Ez a pénz kultúrája, ha nem tudták volna eddig!
A részt vállalók, vagyis a részesek kapitalizmusában élünk tehát. Ha ezt megértjük, akkor cselekvéseink irányát is jobban ki tudjuk jelölni. Ez esetben az alkalmazkodásunk a világban történtekhez a mainál lényegesen jobb lehet. Ebbe az irányba tett fontos lépés, hogy a váltótörvény hamarosan a parlament elé kerül.
Önmagunk motivációs világát kell elsőként megcéloznunk azzal, hogy lokális világunkban alkalmazzuk a részesek gazdaságát. Ha pedig a részes kapitalizmust önmagunk és közösségeink számára is képesek leszünk kódolni, akkor talán képesek leszünk jobban alkalmazkodni ehhez a világhoz – a sajnálatosan fényét vesztő – Európában.
A szerző közgazdász, egyetemi oktató