A brutalitáson túl az elmúlt időszak Nyugat-Európában végrehajtott terroristamerényleteinek van egy közös nevezőjük: minden valószínűség szerint korábban fel lehetett volna fedezni a szélsőséges bűncselekményekhez vezető radikalizálódás folyamatát, ha létezik a szükséges érzékenység mind a lakosság, mind a jelentős társadalmi szereplők körében, illetve ha ez utóbbiak között van egy szilárd alapokon nyugvó, rendszeres együttműködés. A párizsi, brüsszeli, nizzai, németországi, de a korábbi (például a londoni) merényletek is jól illusztrálják, hogy az elkövetők radikalizálódási folyamata számos lehetőséget adott arra, hogy környezetük tudatosítsa az egyre kézzelfoghatóbb viselkedésbeli változásokat, és időben közbelépjen.
A radikalizálódás folyamatát az internet is jelentősen felgyorsíthatja, a virtuális világ régóta kedvelt toborzási felülete a szélsőséges csoportoknak. A közösségi fórumok kifejezetten fiatalokra szakosodott propagandaanyagai kimeríthetetlen forrásai az agresszió erkölcsi, ideológiai vagy vallási igazolásának. A vélt vagy valós igazságtalanságokat bemutató, gyűlöletkeltő, bosszúért kiáltó videók tovább taszíthatják a válaszokat kereső vagy már elkötelezett egyéneket a szélsőségek útján. A felgyorsult radikalizálódási folyamat és a terroristamerényleteket jellemző kiszámíthatatlanság egyaránt indokolttá teszi a korai figyelmeztető jeleket észlelő, megelőző technikák létrehozását.
Az erőszakos radikalizálódás ideológiától független
A radikalizálódás mint jelenség a szélsőséges ideológiák és politikai erőszak összefüggésében azt a folyamatot hivatott leírni, amelynek során az egyén hajlamossá válik az ideológiai vagy politikai célok elérése érdekében alkalmazott erőszak elfogadására, támogatására és alkalmazására. A terrorizmusba torkolló erőszakos radikalizálódást többféle ideológia táplálja, nem korlátozódik pusztán a radikális iszlamizmusra, noha kétség sem fér hozzá, hogy jelenleg a radikalizálódás ezen műfaja jelenti a legtöbb nyugat-európai országban a legjelentősebb fenyegetettséget.
Az amerikai Pennsylvaniai Egyetem pszichológusai éveken keresztül készítettek mély-interjúkat terrorista bűncselekményekért elítélt személyekkel. Egyik legfontosabb megállapításuk volt, hogy ezen személyeket nem lehet pusztán patológiai esetként kezelni; ez egyrészt nem felelne meg a valóságnak, másrészt pedig félrevezető módon szűkítené a megelőzéssel foglalkozó szakemberek körét – szinte kizárólag a mentális egészséggel foglalkozókra. A vizsgált alanyok történeteiben viszont több olyan közös elem volt, amely a pszichológusok szerint fogékonyabbakká tette őket az erőszakos radikalizálódásra. Ilyen a düh, az elidegenedés és a jogfosztottság érzete, a meggyőződés, hogy a jelen politikai struktúrák nem biztosítanak számukra kellő lehetőséget helyzet(ük) megváltoztatására, azonosulás a szociális igazságtalanságok áldozataival, a cselekvési kényszer érzete.
A szemlélet, miszerint az állam elleni erőszak nem erkölcstelen, olyan baráti társaság vagy közösség, akik szimpatizálnak az üggyel, valamint az elvárás, hogy az adott mozgalomhoz való csatlakozás szociális előnyökkel jár (kalandok, bajtársiasság, megerősödő identitás). Mindezen egyéni motivációs tényezők fellelhetők számos, politikai erőszakot szorgalmazó ideológián belül, ezért kell az ideológiaspecifikus intézkedések foganatosítása előtt egy általánosabb megelőző rendszer alapköveit lefektetni. Az eddigi tapasztalatok azt is mutatják: gyakran a véletlen műve, hogy az adott személyt milyen szélsőséges csoport próbálja meg behálózni – egy szervezett bűnbanda, egy szalafita dzsihadista csoport vagy egy anarchista mozgalom.
Utólagos bölcsességgel, több információ birtokában látszólag könnyű felfedezni és értelmezni az erőszakos radikalizálódáshoz vezető egyéni tényezőket, viszont a jövőbeli viselkedések hibátlan előrejelzésére már nem feltétlenül használhatók. Az emberi viselkedés mindenkor egyéni, társadalmi, szociális és pszichológiai tényezők összjátékaként formálódik, ezért a viselkedést jövendölő képességeink nehezen fejleszthetők.
Napjainkig sincs tehát olyan eszköz vagy képlet, amely kellőképpen előre tudná jelezni, hogy ki, mikor és miért szándékozik majd politikai célok érdekében erőszakhoz – vagy végső soron terrorista módszerekhez – folyamodni. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy szinte minden radikalizálódási folyamatban szerepe van az egyéni sebezhetőségnek és a személyes traumának – amelyeket a későbbiekben egy radikális csoport toborzás céljából kihasználhat –, ezért érdemes a radikalizálódásra utaló jeleket és az élettörténetet az objektív tények figyelembevételével egyszerre vizsgálni.
kulcsfontosságú társadalmi szereplők
A radikalizálódási folyamat hossza, illetve annak különböző fázisai egyén- és helyzetfüggők. Egyes esetekben hónapokba telik, más esetekben hetek alatt következhet be. Az elmúlt hónapok (vagy akár hetek) tapasztalatai szerint mind az észlelés lehetősége, mind a megelőzés reális esélye jelentősen csökkent, ezért is válik e tekintetben egyre nehezebbé a rendvédelmi szervek bűnmegelőző munkája. Az internet is jelentősen felgyorsíthatja a folyamatot – mint toborzási vagy már operatív, előkészítő felület a radikális csoportok számára, ahol megtalálható a részletes leírás a házilag gyártott robbanószerkezetekhez, érzelmi eltompulást (de annál nagyobb elszántságot) eredményező brutális tartalmú videók, a vallásjogi és/vagy
ideológiai igazolás és támogatás.
Tekintettel az erőszakos radikalizálódás nehezen megjósolható bekövetkezésére, hosszára és különböző lépcsőfokaira, szükség van egy szélesebb körű (szakemberi) kör bevonására a megelőző munkába, akik napi szinten olyan egyénekkel foglalkoznak, akik sebezhetőségükből fakadóan fogékonyak lehetnek a radikalizálódásra. Az eddigi európai tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy gyakran a rendvédelmi szervek képezik az első vonalat a radikalizálódás megfékezésében, holott leginkább közvetlenül a bűncselekmény előtti fázisban kellene hogy „sorra” kerüljenek.
Egyre több a magányos merénylő
Az elmúlt időszak Nyugaton elkövetett terrortámadásaiból többek között azt a következtetést lehet levonni, hogy egyre gyakoribb a magányos merénylő. Ők nem köthetők egy hierarchikusan működő, parancsra cselekvő szervezett csoporthoz vagy mozgalomhoz, sokkal inkább egy (globális) ideológiához. A bostoni terroristamerénylet mögött álló testvérpár, az orlandói merénylő, a nizzai véres támadás végrehajtója és a würzbergi vonat utasaira baltával támadó afgán kiskorú mind ebbe a kategóriába sorolandó. A magányos merénylő jelentős kihívást jelent az elhárításért felelős szervek számára, hiszen nehéz olyan fázisban információt szerezni a terveiről, amikor még hatékonyan megakadályozható az erőszakba torkolló bűncselekmény.
Európa gazdasági és politikai súlyához képest védelmileg kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen megfelelő közös védelempolitika és fegyveres testület hiányában, a békeidőkhöz mért rendvédelmi eszköztárral egyre küzdelmesebb a nemzetközi terrorizmus és a magányos merénylők elleni fellépés. Ezért van szükség a társadalom szélesebb körű bevonására a megelőző munkába.
Akik a radikalizálódás és terrorizmus megelőzésével foglalkoznak, tudják, hogy mindent nem lehet megelőzni, a baj előbb-utóbb be fog következni. Éppen ezért fontos, hogy a megelőzés terén ne legyenek elmaradások. Ehhez szakértelemre és a társadalom minden, együttműködésre kész erejére van szükség.
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet