A két hónap múlva esedékes francia elnökválasztás első fordulója előtt szinte mindenki biztosra veszi, hogy Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke vezető helyen fordul a második körre. Ilyen kedvező csillagállás még nem mosolygott a Le Pen lányra. Eddig az volt az általános vélemény, hogy a második fordulóban elnökké választásához nem lesz meg a kellő mennyiségű szavazat. Most azonban, ahogy telnek a kampány napjai, a francia közéletben egyre inkább érződik a félelem attól: mi lesz, ha áttörést tud elérni? Miért ne sikerülne neki is, Marine Le Pennek az, ami Donald Trumpnak, hogy lesajnált helyzetből ő is csodát művel, és megszerzi a francia államfői tisztséget?
A nemzetközi hangulat adott hozzá. Ha az Egyesült Államokban hatottak az „Amerika az első”, vagy az „Amerikát megint naggyá tesszük” jelszavak, miért ne működnének a franciák körében „a nép nevében” vagy „a nemzet az első” mondatok? Ráadásul a Nemzeti Front vezetőjének jelleme nem annyira kiszámíthatatlan, mint Trumpé, alkata nem annyira excentrikus, jobban megfelel a franciáknak. „Ha rám szavaznak, akkor nem fognak csalódni az áruban” – mondta egy kampányrendezvényén a francia politikus.
Ennek hangsúlyozása rettegést kelt azokban, akik amúgy is hajlamosak a félelemre. Le Pen programjának első pontja: elhagyni az eurót, vissza a nemzeti valutához, a frankhoz. Ennek költségeiről mindenféle horribilis összegek jelennek meg; a cél világos, el kell rémiszteni a lakosságot Le Pen nézeteitől. A másik nem annyira hangsúlyozott programpont viszont kilépés az Európai Unióból, ha az időközben nem változik meg. Az eurózónából való távozásra a francia társadalomban még csak-csak összegyűlne a többség, de az EU elhagyására aligha.
Ezért Le Pen is óvatosan fogalmaz: ha nem tudjuk megváltoztatni a brüsszeli bürokráciát, akkor újabb európai együttműködési formát kell kialakítanunk. Eddig semmi jelét nem tapasztaljuk a horrorforgatókönyvek megvalósulásának, amelyek Nagy-Britannia EU-ból való kiválása, a brexit megszavazása miatt rémisztgetnek. Ha lesznek is következményei, azokat majd csak az EU és London közti tárgyalások lezárultával, három-négy év múlva fogjuk érzékelni. Így a Le Pen által megálmodott francia távozás, a frexit is jelenleg sokkal simábbnak tűnik.
Az 1990-es, 2000-es években a francia Nemzeti Front egy elhanyagolható, rendszertagadó, szélsőjobboldali párt volt Európában. Ma már nem ez a helyzet. A nyugati demokráciákban szinte mindenütt felbukkannak olyan tömörülések, amelyek a nemzeti érdekek védelmét tűzik zászlajukra: Hollandiában ilyen Geert Wilders pártja, Olaszországban az Öt Csillag mozgalom, Németországban az AfD vagy Ausztriában a Norbert Hofer nevével fémjelzett Szabadságpárt. Korántsem állítjuk, hogy ezek a tömörülések mindenben egyetértenek, de vannak olyan kérdések, amelyekben kialakult az összhang köztük, és a legfontosabb, hogy ma már nincsenek egyedül.
Az egyik pont, amelyben ezek a pártok többnyire azonos nézeten vannak, az, hogy hatékonyabban fel kell lépni az illegális bevándorlás ellen. A Nemzeti Front volt az a tömörülés, amely mindig határozottan kiállt az iszlám radikalizmussal és terrorizmussal szemben. Minden egyes, Franciaországban elkövetett merénylet tömegével sodorja a párt hívei közé azokat, akik nem bírják elviselni a teszetosza európai és hazai megoldásokat. Az elnöki posztra pályázók közül az egyetlen, aki Marine Le Penéhez mérhető, keményebb szavakat használt, az Nicolas Sarkozy volt, akinek megvan a karizmája, eltökéltsége és szónoki tehetsége ehhez. Ő azonban ma már nem jelölt, ez is egy jó esély Marine-nak. Most a kampánygyűlésein a Köztársaságiaktól, az LR-től kiválasztott Francois Fillon kezdi alkalmazni a Sarkozy-féle határozott hangot a bevándorlás, az iszlám és a nemzeti függetlenség kérdésében, és úgy tűnik, hogy ez be is válik, mert a közvélemény-kutatók már a második helyen mérik a volt kormányfő eredményeit.
Az elitellenes hangulat meglovagolása mindig is Le Penék kedvenc sportjai közé tartozott, nekik nem kellett várniuk Donald Trump példájára. Legyen szocialista vagy mérsékelt konzervatív kormánya Franciaországnak, mind úgy táncol, ahogy Brüsszel fütyül – ez ma is a nemzeti politika egyik alapeleme. 1981-től Párizsban a baloldal 22 évig, míg a jobb 14 évig kormányzott. Ennek eredménye a – francia mértékkel – nyolcmillió szegény – ez Marine látásmódja. Bár ezek a rétegek ritkán mennek el szavazni, érvnek kiváló. Ezért kell kiválni az eurózónából, amely csak a németeknek jelent előnyt. Legyen szó jobboldali vagy baloldali elitről, mindegyik rohadt: csepeg a korrupciótól, a lenyúlásoktól, a különböző mutyizásoktól. Franciaország jelentős pártjai közül csak egy van, amely tiszta, a Nemzeti Front, amelyet a hatalom közelébe sem engedtek – ez az érvelés a jobb szélen.
Marine Le Pen kezére játszik az is, hogy a mérsékelt jobboldali Fillon kampányában váratlan bukkanók keletkeztek, ne szépítsük, kiadós botránnyal kell megküzdenie családtagjai fiktív alkalmazása miatt. Úgy tűnt, hogy a mérsékelt jobboldalon Monsieur Tisztességes személyében megtalálták a megfelelő jelöltet, aztán vele is mellényúltak. – Nem megmondtam, arrafelé már minden gyümölcs rohadásnak indult! – mondhatja most mosolyogva Marine Le Pen. Rendkívül érdekes, hogy a franciák szemében a Nemzeti Fronthoz nem tapad korrupció.
Igaz, ők főleg az európai parlamenti pénzek, juttatások eltérítésében, lenyúlásában jeleskednek. A Le Pen lány ellen is folyik egy korrupciós vizsgálat, 300 ezer eurót jogtalanul használt fel pártja finanszírozására, de csak igen keveseknek jut eszébe megvesztegethetőnek minősíteni a pártvezetőt. Ez ügyben azt is megtagadta, hogy megjelenjen a francia ügyészség előtt; nem hagyja, hogy a nyomozó hatóságok beleszóljanak az elnökválasztások menetébe.
Már apja idejében is voltak pénzügyi elszámolási viták az Európai Parlamenttel, azokat is túlélték. Talán azért elnéző velük szemben a francia közvélemény, mert itt nem volt szó személyes meggazdagodásról, csupán kihasználtak néhány trükköt „elnyomott” pártjuk pénzelésére. A franciák kulturálisan ma is a földrész egyik vezető államának tartják magukat, ugyanakkor ellenérzésekkel viszonyulnak szinte mindenhez, ami a nagy brüsszeli központból érkezik. Ez olyan szellőket gerjeszt, amelyek dagasztják a Nemzeti Front vitorláját. Az Európai Unió hosszú ideje válságban van. Marine Le Pen vezetésével Franciaország adhatja meg számára a kegyelemdöfést.
A most vagy soha érzést tovább táplálja Marine Le Penben az, hogy a francia baloldal padlón van, ráadásul darabokban. Mélenchon a bal szélen, Macron a balközép tájékán, míg Hamon a szocialista névvel fémjelzett területen próbálkozik összegereblyézni a szavazatokat. A baloldalra az április 23-i, első menetben a franciák 45 százaléka szavazhat, a három jelölt között nyilván nem egyenlő arányban oszlanak majd meg a voksok. Az újsütetű, fiatal, „független”, de váltig globalizációpárti Macronnak van esélye, hogy Fillonnal ki-ki csatát vívjon, eldöntve a második hely sorsát, amely reményt adhat akár a végső győzelemre is. Le Pen első helyét az elnökválasztás első fordulójában nem vitatják, a várakozások szerint az eddig elért legjobb eredménnyel, 28 százalék körül fog végezni.
Az biztos, hogy a második fordulóban nem fog megismétlődni a 2002-es csúfos kudarc, amikor Jacques Chirac lesöpörte a pályáról Jean-Marie Le Pent. A francia elnökválasztások, amelyek korábban unalmasnak, lefutottnak ígérkeztek, mára többesélyessé és kiszámíthatatlanná váltak. Nem tudni, hogy Fillon el tudja-e feledtetni botlását, és a végén elsőként fut be. Vagy a személyében új, de politikájában ugyancsak ismerős Macron nyer? Vagy esetleg Marine Le Pené lesz a győzelem? A meglepetések korát éljük.