A június 26-i országgyűlési választásokon ugyanakkor egyetlen politikai párt sem szerezte meg a kormányalakításhoz szükséges parlamenti mandátumok abszolút többségét (176). A választási eredmények alapján megállapítható, hogy a Spanyol Néppárt a Ciudadanosszal együtt, 169 mandátummal sem tud kormányt alakítani, csakúgy mint a PSOE és a radikális, baloldali Unidos Podemos.
Ez utóbbi két párt összesen csak 156 mandátummal rendelkezik. A kétpárti váltógazdálkodásra épült politikai berendezkedés korszaka lezárult. A spanyol pártrendszer kétpólusosságát, amely három évtizeden keresztül a Spanyol Néppárt és a Spanyol Szocialista Munkáspárt politikai váltógazdálkodására épült, felváltotta egy olyan négypárti berendezkedés, amelyet a PP, a PSOE, az Unidos Podemos és a Ciudadanos politikai-kormányzati hatalom megszerzéséért folytatott versengése jellemez.
A választópolgárok szavazatainak csaknem kilencven százaléka négy nagy politikai erő, a Spanyol Néppárt, az Unidos Podemos, a Spanyol Szocialista Munkáspárt és a centrista Ciudadanos között oszlik meg.
Figyelembe véve a polarizált politikai erőteret, jelenleg két forgatókönyv képzelhető el a kormányalakításra vonatkozóan, feltételezve, hogy a pártok képesek lesznek kölcsönös engedményeket téve kompromisszumos megállapodásra jutni a kormányzás kérdésében.
Az első lehetőség a jobbközép Spanyol Néppárt és a mérsékelt baloldali Spanyol Szocialista Munkáspárt közötti nagykoalíciós kormányzás lenne. Ez utóbbi esetében a két nagy politikai erő összesen 222 képviselői mandátummal, kényelmes parlamenti többséggel tudná irányítani az ibériai országot.
A nagykoalíció, amelynek lehetőségét a tavaly decemberi választásokat követő időszakban a néppárti kormányfő, Mariano Rajoy többször is hangoztatott, az ellenzéki szocialista PSOE és annak vezetője, Pedro Sánchez ellenállása miatt meghiúsult.
A PP–PSOE kormányzása melletti további érv, hogy a két nagy politikai erő együttműködésével folytatni lehetne a már a néppárti kabinet idején megkezdett szerkezeti reformokat (munkaerőpiac, oktatás és államigazgatás), valamint biztosítani a külföldi befektetőket arról, hogy az ibériai ország egy kiszámítható és megbízható gazdasági partner.
A másik lehetőség – bár ennek jelenleg igen kicsi a valószínűsége – egy a Spanyol Szocialista Munkáspárt, az Unidos Podemos és a katalán függetlenségpárti erőkből, továbbá a Baszkföld önrendelkezéséért küzdő Baszk Nacionalista Párt részvételével megalakuló kormánykoalíció lenne.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy egy ilyen összetételű kormánykoalíció nemcsak a szövetséget alkotó pártok politikai programjai, hanem ideológiai téren fennálló érdekellentétei miatt a gyakorlatban aligha lenne működőképes.
Az egyik legfőbb törésvonalat a koalíciós kormányzás terén Katalónia kérdése és jövője jelentené. Míg az Unidos Podemos mellett a katalán jobboldali és radikális baloldali erők egyértelműen támogatják a Katalán Autonóm Közösség függetlenedését, addig a szociáldemokrata PSOE Katalónia jövőjét Spanyolországon belül képzeli el, és nem támogatja azt az elképzelést, hogy a katalánok népszavazás útján döntsenek önrendelkezésükről.
Az ibériai országban a kiegyenlített választási eredmények azt mutatják, hosszas tárgyalásokra és kölcsönös kompromisszumokra lesz szükség annak érdekében, hogy egy stabil parlamenti többségű kormány alakuljon. Ennek során a spanyol politikai elitnek nagyfokú önmérsékletet kell tanúsítania és arra kell törekednie, hogy a jelenlegi politikai patthelyzet mielőbb megoldódjon.
A legjobb megoldás az lenne, ha a Spanyol Néppárt és a szocialisták félretennék politikai érdekellentéteiket, és egy több évre szóló kormányzati megállapodást tudnának kötni. Amennyiben a kormányalakítási tárgyalások újból eredménytelenül végződnek, akkor elhúzódó belpolitikai válsággal és a gazdasági helyzet romlásával kell számolni. Rajoy néppárti miniszterelnök szerint egy harmadik parlamenti választás esetén már az egész világ Spanyolországon nevetne.
A szerző a Budapesti Gazdasági Egyetem tudományos főmunkatársa