Baloldali honfitársaink egy része állandó harckészültségben van. Megszállottjai egy rögeszmének, Orbán Viktor legyőzésének, ezáltal éjjel-nappal ökölrázós, Lenin legszebb napjait idéző, permanens forradalmi hevületben fekszenek-kelnek.
Ezt a fajta totális ellenzékiséget az SZDSZ honosította meg Magyarországon – egy ideig nagy sikerrel. Az 1990-es választások előtt még harsány antikommunista párt (amely valójában épp maga kötött alkut az állampárttal a hatalomátmentésről) a második forduló éjszakáján rácsodálkozni kényszerült: rosszul mérték föl a nép gondolkodását.
Bár szinte mindenki utálta a kommunizmust (a tényleges haszonélvezőket leszámítva), és pokolba kívánta az addigi vezetőket (az MSZP 10 százalék alatt szerepelt a választáson), mégiscsak szimpatikusabb volt a „nyugodt erő”, az MDF.
A váratlan választási eredményt követően az SZDSZ már másnaptól alkalmazta a baloldal máig ismert módszereit: a kormány és az ország módszeres lejáratása külföldön, karaktergyilkosságok itthon, és persze a lakosság folyamatos tüzelése, lázítása.
Mindez működött: a kormány népszerűsége zuhant, s majdnem sikerült még az erőszakos buktatás is (taxisblokád). Majd jött a kommunista utódpárt kiengedése a politikai karanténból (Demokratikus Charta), amivel a Fidesz már végképp nem tudott azonosulni. A baloldalon máig nem tudják megbocsátani, hogy Orbánék kibújtak az SZDSZ kényszerzubbonyából, pláne hogy 1998-ban, a kisgazdákkal való kényszerkoalícióban, szerény többséggel, de a Fidesz választást is nyert.
Az előző kormányok fontos és szükséges lépései (az Antall- és a Horn-kormánynál is voltak ilyenek, legyünk objektívek) hatására az ország kezdett talpra állni. Az első Orbán-kormány jól és meglehetősen békésen dolgozott. Mai ellenségei közül a négy fal között sokan visszasírják az akkori Orbán Viktort.
Főleg, mert legyőzhető volt. A totális ellenzékiség még mindig működött. A riogatás, a gyűlöletkeltés (23 millió román, a tudatosan félremagyarázott „köteles beszéd” stb.) 2002-ben újra bejött. Antall József még abszolút mértékben, s 2002-ben még Orbán Viktor is érzett valamiféle belső kényszert, gátlást arra, hogy a becstelenség, aljasság ellen is próbáljon elegánsan küzdeni. Gyakorlatilag minden, amivel ma vádolják Orbán Viktort és a Fideszt, megtalálható volt a baloldal korábbi eszköztárában.
Mivel a politikát gólra – vagyis választási győzelemre – játsszák, annyira azért ne csodálkozzunk, hogy a jobboldal végre levetkőzte a noblesse oblige fölösleges béklyóit, és számos területen átvette a baloldal által rendre használt kommunikációs módszereket.
Sokan nem értenek egyet a mai kormány egyes gyakorlati döntéseivel, s rengeteg – akár jogos – elvi kifogás is merülhet fel a hatalomgyakorlás technikáit illetően. Ad absurdum, még az irányultsággal, az alapvető stratégiai kérdésekkel kapcsolatban is lehetnek viták. A választók körében azonban egyre kevésbé talál táptalajra a gyűlölködés, a totális ellenzékiség. Lehet, hogy Orbánnak szerencséje van, hogy épp az ő újabb kormányzásának idejére lett elege a lakosságnak.
A puszta szerencsét cáfolni látszik a Jobbik ideiglenes felfutása: ez a párt nem totálisan és nem mindenáron, kizárólag a Fidesz támadásával volt elfoglalva, hanem – legalábbis egy ideig – felvázolt valamiféle más irányt, nevezzük jóindulattal jövőképnek. Egyetértünk vele vagy nem, de mégiscsak képes volt a lakosságnak mondani valamit.
A Gyurcsány-féle agresszív gyűlölet, a megbélyegzéssel, fasisztázással és a sok-sok kamuzással együtt már csak egy szűkülő, kétségtelenül egyre elvakultabb és elvetemültebb tábort érdekel. Az MSZP a szimpatizánsok lassú kihalásával (vagy a Jobbikhoz vándorlásával) új szavazókat évek óta alig tud megszólítani.
Az osztódással szaporodó, egyéb baloldali pártok pedig már nagyítóval is alig-alig látszanak.
Egyetlen baloldali párt volt képes időnként kilépni a totális ellenzékiség béklyójából: az LMP. (Miután a totális ellenzékiséget favorizáló fele lelépett, nem túl erős karriert befutva.) Számos gyakorlati probléma (tagság, társadalmi beágyazottság, infrastruktúra hiánya, kevés ismert politikus stb.) mellett a pártot sokáig gúzsba kötötte saját, sok esetben elvi síkon támogatható kérlelhetetlensége és olykor már dogmatikus, doktriner, neomarxista ideológiai jegyei.
Néha azonban az egyébként jó politikai képességű, számos kérdésben józan és realista álláspontot képviselő Schiffer András is elkövette azt a hibát, hogy „Orbán-rezsimről”, „maffiaállamról” stb. beszélt, és többször mondott hasonlókat utódja, Szél Bernadett is, ráadásul ő mindezt némi egzaltált üvöltözés kíséretében tette.
Jelentős a kontraproduktív hatás; annyira sokszor hangzottak már el ezek az unalmas frázisok, olyan sokszor le lett már rasszistázva, nácizva, rezsimezve minden és mindenki, aki nem osztja a politikailag korrekt balos kánont, hogy egyszerűen súlytalanná váltak a szlogenek.
Az állandóan farkast kiabáló baloldal semennyire sem tud már az el nem kötelezettekre hatni (ez nemzetközi szinten is megfigyelhető jelenség), az eleve a jobboldal felé hajlókban pedig azonnali összezárást, a korábban esetleg megjelenő, saját oldallal szemben kritikus hangok megszűnését idézi elő. Mert bármilyen – akár jogos – kritikai észrevételt is fogalmazunk meg a Fidesz-kormánnyal szemben, semmilyen alternatívát nem látni a baloldalon. A hitelességet és a relevanciát is sikerült teljesen lenullázni.
Kialakulhat-e a mainál egészségesebb politikai légkör? Szerintem igen. Szerencsés esetben sikerül egyszer eljutni oda, hogy lehet erősen drukkolni ennek vagy annak, de nem sorscsapásként megélni, 24 órás gyűlölködésbe és totális, szélsőséges ellenzékiségbe kapcsolni, ha a másik nyer. Az Egyesült Államokban két párt gyakorolja váltakozva a hatalmat. Mindkettőnek vannak elkötelezett hívei (úgynevezett regisztrált szavazók), és rengeteg olyan választó, aki mindig a pillanatnyi véleménye, a jelöltek személye stb. alapján dönt.
Az amerikai politikában van egy alapvető doktrína, amit itthon is többször sikerrel alkalmaztak már: a választási győzelem kulcsa az elkötelezett szavazótábor mozgósítása. Mára azonban az MSZP és általában a baloldal stabil szavazótábora szétesett vagy részben átment a Jobbikhoz. Itt tehát életbe lép(ne) az amerikai politika másik alapvető gondolata: Move to the center! – Irány a közép! Ezt Vona Gábor alapvetően jól ismerte fel, az óvatos középre húzódást követően azonban súlyosan eltaktikázta magát: a kiskutyák és cicák látványát még meg tudta emészteni a szavazótábor, Heller Ágnesét már nem. Mondjuk meg tudom érteni.
A baloldal viszont képtelen nemhogy középre húzódni, de még csak felismerni is azt, hogy a „közép” ma egészen másutt van, mint akárcsak egy-két évvel ezelőtt. A menekültkérdés nagyon sok dolgot megváltoztatott. Nemcsak a Fidesz ciklusközi népszerűségvesztését állította meg, de egész Európában óriási hangulatváltozást idézett elő. Előszeretettel beszél a politikailag korrekt világ (amibe sajnos sokszor a jobbközép erők is belecsúsznak Európa-szerte) a szélsőséges pártok megerősödéséről, bár valójában ezek nagy része egyáltalán nem szélsőséges.
Csak olyan hosszú ideig szokták meg a baloldali politikusok és a velük szövetséges, a társadalom- és kultúrpolitikában uralkodó értelmiségi körök, hogy az ő kánonjuk érvényesül, hogy nem vették észre (és még ma sem hajlandók észrevenni), hogy épp ők képviselnek már jó ideje egy nagyon is szélsőséges gondolkodást: az ateizmustól és a multikulturalizmustól kezdve a melegházasságon, genderizmuson és hipertolerancián át a bűnök és bűnelkövetők relativizálásáig.
Míg eddig a jobbközepet könnyen (és sokszor sikerrel) szélsőségesezték, ha az egy kicsit is karakánul és konzervatívabban viselkedett – hiszen kényelmesen ültek a balszélen, azt sulykolva, hogy ők vannak középen –, addig most egyszer csak újra a helyükre látszanak kerülni (középről ki a szél felé) a mai európai politikát uraló egykori ’68-as baloldali radikálisok. Persze természetes, hogy most is csak az eddigi eszközeiket képesek elővenni: a megbélyegzést, a fasisztázást. És egyre kevesebb sikerrel.
Elvileg egy új, fiatalokból, de legalábbis nem lejáratott arcokból álló politikai erő lehetne képes valós alternatívát mutatni. A szerepre egy ideig pályázó Momentum lufija azonban kipukkadt: egyetlen sikeres negatív akció (aláírásgyűjtés az olimpia ellen) még nem tesz valakit profi politikussá, és miután egyértelművé vált, hogy az SZDSZ örökségét magukkal hozó, ám igen szerény képességű srácoknak semmi érdemleges mondanivalójuk nincs, elég hamar lecsengett a Momentum-láz; gyakorlatilag médiapártként léteznek, agyonsztárolva, ám marginális támogatottsággal.
Elhangzott egyszer, hogy még nem lehet tudni, ki lesz Orbán Viktor valódi kihívója, de biztos, hogy ott volt az internetadó elleni tüntetésen. Szerintem meg tutira nem volt ott. Az internetadóról lehet vitázni (az internet szükségességéről, minél szélesebb körben való elérhetőségéről nem), de az ott felvonulók számára ez is csak egy kormányellenes, gyűlölködő megmozdulás volt, történetesen épp a szokásosnál trendibb, coolabb, a fiatalokat is érdeklő témában.
Azokat a fiatalokat, akik egyébként sajnos nem csak az internetre tekintenek úgy, mint nekik járó alapvető jogra, amelyért még dolgozni, fizetni sem kell. Pedig ingyenebéd tényleg nincs, és aki ezt politikusként nem tudja az első pillanattól, az kudarcra van ítélve, inkább előbb, mint utóbb.
Hogy ezt mikor ismeri fel, mikor érti meg a baloldal, azt nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy feltétlenül baloldali lesz-e az erre képes személy/erő – a baloldal ugyanis teljesen lejáratta magát egész Európában, s úgy néz ki, még továbbra is ezen dolgozik.
Mitől és kitől kell tehát Orbán Viktornak egyedül tartania? Ki lehet képes valamikor legyőzni? Vélhetően az, aki nem ész nélkül támadja, minden kérdésben és minden fronton. Aki akár még el is ismeri a kormány egyes érdemeit, nem patásördögözik, nem ismételgeti ugyanazokat a frázisokat. A magyar nép jelentős része – a VII. kerületi kézművessöröző, a VI. kerületi alter-színjátszókör és a XIII. kerületi felkapott bisztrók közönségéből, ebből a Bermuda-háromszögből maximum egy-egy tüntike idejére valamelyik hídig elmerészkedő, nagyon haladó gondolkodású budapesti hipsztereket leszámítva – láthatóan élni szeretne, és unja már az állandó hisztériát.
Meg azokat, akik folyton a morális bunkót lóbálják neki, és meg akarják mondani, mit kell gondolnia. Ad absurdum, a Fideszt egyszer majd leváltó, most még nem látható politikai erő alakulhat a párton belülről is. És innentől kezdve a „leváltás” sem egy tankokon érkező diadalittas bevonulás lesz lámpavassal, akasztásokkal, ahogy a Kettős Mérce és egyéb baloldali blogok publicistái szeretnék, hanem pusztán egy technikai váltás, amire demokratikus fejlődésű országokban évtizedek óta számos példát láthatunk.
Ahol nem kell rögtön kirúgni mindenkit az államapparátusban; ahol a kormány dolgozik, az ellenzék pedig a következő választásokig kibírja. Nem szervez havonta kormánybuktató sajtótájékoztatókat, hanem építkezik és koherens alternatívával képes előállni.
Az ígéretek, a demagógia természetesen velejárója a politikának, nincsenek és ne legyenek illúzióink, de a jövőkép nélküli puszta tagadás és gyűlölködés úgy tűnik, hál’ istennek ma már kevés.
A szerző a Karc FM szerkesztője