„Merre, te szegény cinka, merre, szemből jő anyád, hátulról a berbécs, jobbra mart, balra ügy, most merre?” Sántha Attila: Iszkiri a guruzsmás berbécs elől
Egyike vagyok azon kevés perverz humanoid lénynek, aki Tamás Gáspár Miklós minden sorát el szokta olvasni. TGM a magyar gondolkodás pandamackója: sosem lehet rá haragudni. Szeretem a kihívásokat, és TGM fincsi, igazi rejtély. Néhány intellektuális vágyam közül az egyik az, hogy megfejtsem, megértsem őt.
TGM egy jó ember, ez látszik rajta, csupa szelíd okosságot és okos szelídséget tükröz az arca. Írásaiban is meg szeretné váltani a világot, nekem legalábbis ez jön le belőle… meg az, hogy ezt mindig olyan hosszan teszi. Mármint terjedelmes írásban, mintha flekkre fizetnék. De én nem tudom elképzelni, hogy TGM-et érdekelné, hogy mennyit fizetnek az írásaiért a szűkölködő ellenzéki fórumok – szerintem TGM nem is fogad el honort, azt csak a kormánypárti lapok bértollnokai teszik. TGM egyszerűen ilyen, ő hosszan tud bölcs lenni, nem pedig tömören. De sebaj, mert nekem TGM-re mindig van időm.
TGM annyira jó ember, hogy Orbán Viktort is csak úgy szelíden eltessékelné, még a kezét is nyújtaná neki segítségül, hogy tudjon valahogy kikászálódni a miniszterelnöki székből. Más ellenlábasaival ellentétben TGM nem fojtaná belé egy kanál vízbe, dehogy, sőt tepertős pogácsát és bodzaszörpöt csomagolna neki, és integetne is: derűsen elnézné, amint eltűnik a délutáni fényben nyugdíjas éveinek helyszíne, Le is Csút, Fel is Csút irányába.
Igen, TGM így szeretné. Ilyen békésen, szépen. Ha nem így történne, nagy bajok támadhatnak kis hazánkban. Ezt legutóbbi interjújából tudjuk meg, amely a Magyar Nemzetben látott napvilágot, folyó év február 8-án és A jobboldal felelőssége címet viseli. Leginkább arról szól, hogy bármelyik pillanatban robbanhat ez a puskaporos hordó, amit Magyarországnak hívnak. Például csoda, hogy nem tört ki a polgárháború, amiért Orbán Viktor csak azt vallotta be a vagyonbevallásában, ami az ő nevén van.
Igen. Csoda. Egy hajszálon múlott az, hogy nem özönlötték el a körutat a dühös emberek, akik azt ordítják vérben forgó szemmel, hogy „Nem csak 720 ezer forintja van a Zorbánnak!”, és nem jöttek szembe azok, akik azt üvöltik, hogy „De, csak 720 ezer forintja van a Zorbánnak!”, aztán ezek az emberek ezért csúnyán megölték volna egymást és máris mekkora baj lett volna.
Huh, ezt megúsztuk. De tényleg csak egy hajszálon múlt.
Óriási baj van, mert itt egy zsákmányszerző politika zajlik, mondja TGM, ennek bizonyítékaként OLAF-jelentések hullanak az égből. Rohad szét minden, az állami intézményrendszer lezüllött. A gazdasági Damoklész-kard is ott lebeg a fejünk fölött: „Mi van, ha válságba kerül az autóipar? Magyarországnak kampec.” Még az a szerencse, hogy ezt a válságot csak Magyarország szívná meg, Németország, Anglia, Franciaország és a többiek egy csöppet sem, mert ott az autóipar csak a GDP jelentéktelen hányadát teszi ki. Sajnos még csak percekig lehet kivándorolni ezekbe a válság kímélte, nagyszerű, multikulti demokráciákba, mert az emigráció lehetősége is megszűnik, mert a világon egyre autoriterebb rendszerek alakulnak ki, Magyarország mintájára.
Merre, te szegény Magyarország, merre?
Ne tévesszen meg minket az a tény, hogy a Fidesz–KDNP 2006 ősze óta minden országos választást megnyert. Ne tévesszenek meg minket a mismásolt közvélemény-kutatások. TGM rengeteg emberrel elbeszélgetett, szinte minden magyar állampolgárral, és tudja, hogy nagy a gyűlölet és az elégedetlenség az országban. Úgyhogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Idéznem kell ezt a telitalálatot, az egyszerre magas- és mélyinterjú befejező szakaszából: „De a lényeg, hogy mindenki gondoljon arra: amikor 1989. december 22-én az emberek kimentek az utcára, »Éljen Nicolae Ceausescu!« tábla volt a kezükben, és ezt is skandálták először. Majd valaki elkiáltotta magát, hogy »Le vele!«. Előbb zavart csönd, majd mindenki ezt kezdte el kiabálni, és Ceausescunak helikopterrel kellett menekülnie.”
Ahogy ezt elolvastam, megértettem mindent. Végre, annyi idő és többkönyvnyi írás gondos átböngészése után megfejtettem a Mester titkát.
És most itt ülök ebben a jégveremben, Pest-Budán, 2017. február havában. A szoba nem csak hideg, hanem sötét is, mert áramszünet van, mint mindig ezekben a nehéz esti órákban. Borzalmas napom volt, hajnali háromkor keltem, hogy benne legyek az első hatvanban, akinek biztosan jut egy liter tej. De csak negyven üveggel hoztak, pont előttem fogyott el. Azért maradtam a sorban, hogy kiváltsam a negyed kiló kenyeret, a családom napi adagját. Az legalább összejött. De a sarkon megállítottak a zsaruk.
Igazoltattak, és bár minden iratomat rendben találták, kijelentették, velük kell mennem. Megkérdeztem, miért, mire kaptam egy pofont. De nem a rendőrőrse vittek, nem, hanem abba az épületbe, amiről mindenki suttogott. Órákig vártam egy szobában, míg végre belépett egy sebhelyes arcú férfi, és leült szembe velem. Megkérdezte, mit tudok egy bizonyos Tamás Gáspár Miklósról. Mondtam, hogy az égvilágon semmit, nem is hallottam róla. Erre felállt és hasba rúgott. Mire én töredelmesen bevallottam, hogy a minap olvastam tőle egy írást. Kérdezte: hol? Mondtam, hogy a Magyar Nemzetben. Szóval csak terjesztik a rendszerellenes propagandát, dühöngött a vallató. És hogy tett szert a szamizdat kiadványra? A buszon találtam, két ülés között…
Mire hazaértem, a kenyér már megszáradt, a hüppögő gyerekek nélkülem nézték meg a tízpercnyi esti mesét, már a híradónak is vége volt, az M Egyetlen hétköznapi – kétórányi − adása lejárt, és elvették a villanyt. Gyertyafénynél írom ezt a cikket, egy regisztrált írógépen. A gyomrom egyszerre korog és sajog, napok óta nem tudtam egy falat húst szerezni és ötször is belém rúgott az a rohadék. Meghalnék, de inkább haljon meg ő. Még csak néhány hétig kell kibírnom. Aztán március 15-én ünneplőbe öltözöm, kitűzöm a kokárdát és kimegyek a Múzeum körútra. Sokan leszünk, arcunkon ünnepi, de vérfagyasztó mosollyal. Tapsolunk. Még azt is megvárjuk, hogy befejezze a beszédét. De nem fog tudni fölszállni a helikopterre, nem ám. Nem fogjuk hagyni, mi kiforgatottak, megalázottak, elnyomottak, éhezők. Véget vetünk ennek a rémkorszaknak.
TGM Magyarországán. 2017-ben.