Az ellentábor viszont nemzeti király megválasztását tartotta jobbnak, ezért Szent Lászlót soha nem koronázták meg, noha birtokba vette az ország nagy részét, számos területen fejlesztéseket hajtott végre, többek között megalapította a zágrábi püspökséget. Tizenhárom évvel később egységre jutott a horvát uralkodóelit, és 1102-ben Könyves Kálmánt horvát királlyá koronázták az Adriai-tenger mentén fekvő Tengerfehérváron, horvát nevén Biográdon. Ezt követően 816 esztendeig perszonálunióban élt együtt a két nép, a két nemzet. Közösen dolgoztak hazájuk gyarapításán, magas szintű kultúrát teremtettek az Északi-Kárpátoktól az Adriáig, együtt harcoltak tatár, török és más betolakodókkal szemben.
A Zrínyi család, a Frangepánok, a Festeticsek, Jurisics Miklós és mások fémjelzik közös múltunkat. Az európai történelemben példa nélküli, békés és gyümölcsöző együttélés volt ez. Valódi perszonálunióként működött, Horvátország tényleges és teljes körű autonómiát élvezett a közös királyságon belül. A XIX. század közepén keletkezett először feszültség a két nemzet között, kezdetben még több önállóságot, majd teljes függetlenséget követeltek horvát barátaink. A trianoni békediktátum után azonban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, majd a későbbi Jugoszláviában, nem azt kapták, amire számítottak. A XX. század szörnyűségeit, köztük a milosevicsi agressziót túlélve, végül 1992. januárjában ismerte el a világ Horvátország függetlenségét. Mindehhez alapvetően hozzájárult Antall József és kormánya. Rendszerváltoztató miniszterelnökünk nemcsak titkos fegyverszállítással, hanem a nyílt és a színfalak mögötti diplomáciai erőfeszítéseivel meggyőzte nyugati partnereinket Horvátország és Szlovénia állami szuverenitásának elfogadásáról. Az első Orbán-kormány kiemelten kezelte a magyar–horvát kapcsolatokat, a második Orbán-kormány pedig meghatározóan elősegítette délnyugati szomszédunk európai uniós csatlakozását.
Nagyon találóan jellemezte a két szomszédos nép történelmét Miroslav Krleza, a világhírű horvát író. Azt mondta: horvátok és magyarok között a történelem során annyi probléma adódott, hogy arról könyveket lehetne írni. De: a magyarokat és a horvátokat oly sok minden köti össze a történelemben, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól!
Horvátországgal 2013. július elseje óta ismét egy unióban élünk, most már nem perszonálunióban, hanem az Európai Unióban. 2013 nyarán még együtt ünnepeltünk felhőtlenül. Ezt követően a Krleza-féle könyvtárnyi irodalmat bővíthettük volna az elmúlt két esztendőben, de ez nem történt meg. Pedig globalizálódó világunkban a nemzeti érdekérvényesítés fontos eszköze a hasonlóan gondolkodók szoros együttműködése. A magyar–horvát társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai kapcsolatokban rendkívül sok tartalék rejlik, közel sincs kihasználva minden lehetőség. A két ország politikai és gazdasági érdekei egybeesnek a közép-európai térségben, sőt az egész kontinensen. A két nemzetet összeköti a közös történelmi múlton túl az azonos értékrend, a közös vallás és a kulturális hasonlóság is.
Mindezt felismerve javasoltam 2013 nyarán, hogy a magyar–lengyel barátság napja példájára, hozzuk létre a magyar–horvát barátság napját is. A magyar Országgyűlés IPU magyar–horvát baráti tagozatának fideszes elnökeként három képviselőtársammal (KDNP, MSZP, Jobbik) június 26-án benyújtottuk az erre vonatkozó határozati javaslatot. Természetesen ezt megelőzően egyeztettem a szábor partnerbizottságának elnökével és a horvát külügyminiszterrel. A parlament külügyi bizottsága egyhangúlag támogatta a javaslatot, de a tárgysorozatba vétellel vártunk, amíg a horvát parlamentben is benyújtanak hasonló javaslatot. Ez a mai napig nem történt meg. Miért? Mert a Mol–INA-vita megmérgezte a levegőt. Most pedig a menekültügy mérgezi tovább. Józan ésszel nehéz felfogni, hogy vannak felelős politikusok, akik nem ismerik fel az egymásrautaltságot, a két ország közötti együttműködés szinte korlátlan lehetőségeit. Egyes vélemények szerint ennek oka a zágrábi kormány baloldali mivolta. Én nem osztom ezt a nézetet. Szerintem egyes személyek tájékozatlanságáról, szűklátókörűségéről lehet csak szó. Az ezredfordulón Horvátországban eltöltött évek alatt azt tapasztaltam, hogy délnyugati szomszédunknál minden politikai irányzat híve a magyar–horvát barátságnak és együttműködésnek.
Ahogy Orbán Viktor 1999-ben megfogalmazta, a valódi stratégiai partnerségnek. Ennek igazolásául álljon itt egy villanásnyi történet a néhai baloldali miniszterelnökről, Ivica Racanról. 2002 júniusában a Jellasics-palotában tartott fogadáson, a Fidesz váratlan választási veresége után, Racan odajött hozzám, és azt mondta: „Nagykövet úr, bár a testvérpártunk győzött önöknél, higgye el, őszintén mondom, nagyon sajnálom, hogy ezek után nem Orbán Viktorral kell tárgyalnom országaink kapcsolatáról. Nagyon jól megértettük egymást.” Ennek a pártpolitikán felülemelkedő viszonynak természetesnek kellene lennie a magyar–horvát kapcsolatokban.
Mit veszítünk a kapcsolatok befagyásával? Felsorolni is nehéz lenne. Csupán néhány példa a gazdasági szektorból. Megvalósíthatnánk uniós pénzek felhasználásával a Budapest–Fiume vasútvonal első Orbán-kormány idején tervezett felújítását. Ezzel párhuzamosan részt vállalhatnánk a fiumei kikötő modernizálásában, megvalósítandó régi tervünket, miszerint Rijeka Közép-Európa első számú déli tengeri kijárata lenne. Az autópálya már végigfut ezen a szakaszon, korszerű vasúttal kiegészülve Budapest gyűjtené össze a többi visegrádi országból, a Baltikumból és Ukrajnából – esetleg Fehéroroszországból is – a dél felé irányuló áruforgalmat. Fiume ezzel komoly vetélytársává válna Triesztnek, nem beszélve Koperről, visszaszerezné ezáltal régi pozícióját. Kiépülne az ugyancsak több mint tíz éve tervezett észak–déli gázvezeték, amit lengyel barátainkkal kezdtünk el szorgalmazni 2000-ben. A menekültválság lecsengése után (bár a helyzet jelenleg katasztrofális, de semmi nem tart örökké) közös turisztikai programokat lehetne kínálni elsősorban tengerentúli turistáknak. (Ezekbe bevonható lenne Prága és Bécs is: a volt Monarchia három kulturális központját végigjárva az Adriai-tenger partján pihenné ki magát az amerikai, japán, kínai vagy orosz turista.)
A két barátság napja program rámutathatna arra, hogy Magyarországnak két igazi, történelmi múltban gyökerező stratégiai partnere van Közép-Európában: Lengyelország és Horvátország. Ahogy a visegrádi együttműködés több mint két évtizede alatt Varsó és Budapest volt e közösség motorja, mostantól Varsó, Budapest és Zágráb lehetne a Baltikumtól az Adriáig terjedő térség együttműködésének hajtóereje. (Csak érdekességként: e három ország Európa legrégebbi államai közé tartozik.) Ebbe az együttműködésbe beletartozna az Európai Unión belül lévő valamennyi volt „kommunista” ország. Az észak–déli közlekedési folyosók és energiavezetékek történelmileg szükséges megvalósításán kívül együtt léphetnénk fel az Európai Unióban közös érdekeink képviseletében. Átfogó és jól előkészített programok alapján, összefogva sokat tehetnénk a környezetvédelem területén, a szervezett bűnözés, valamint az illegális bevándorlás leküzdésében. Ez az együttműködés pozitívan hatna a Balkán Európai Unión kívüli országaira és a keleti szomszédságra egyaránt.
A napokban az alábbi közlemény látott napvilágot:
„A Magyar–Horvát Baráti Kör elnökségét aggodalommal töltik el a menekültügy kapcsán a közelmúltban a magyar–horvát viszonylatban történt események és nyilatkozatok. A két nemzet közel ezeresztendős kapcsolatának túlnyomó részében a legszorosabb együttműködés, testvérinek mondható együttélés volt a meghatározó. Az elmúlt 25 évben reneszánszát éli a két nép barátsága. 816 évig perszonálunióban, jelenleg pedig az Európai Unióban kell érvényesítenünk azonos értékrenden alapuló közös érdekeinket. Az ilyen szomszédsági kapcsolat példa nélkül áll Európában.
A fentieket figyelembe véve végzetes hibának tartjuk, ha aktuálpolitikai kérdések hibás és túldimenzionált kezelése veszélyezteti ezt a kapcsolatot. Ebből kiindulva tisztelettel kérjük mindkét ország kormányát és a közvéleményt befolyásoló médiát, hogy az Európai Unió jogszabályainak és szerződéseinek előírásait betartva cselekedjenek, és egymás iránti tisztelettel, visszafogottan nyilatkozzanak a másik fél lépéseinek értékelésekor.”
A szerző a Magyar–Horvát Baráti Kör elnöke