A kissé hosszúra nyúló, azaz nagyjából 2015 tavasza óta tartó sziesztából felriadva ugyanis a politikusok rádöbbentek arra, hogy nem feltétlenül jó, és tulajdonképpen társadalmilag sem annyira támogatott az az elképesztő humanitásról – és persze szédületes ostobaságról – tanúskodó elgondolás, miszerint Olaszország befogadja a Földközi-tengeren átkelni próbáló összes létező bevándorlót.
Nem mintha a Fekete-Afrikából érkező migránsok garmadái a római dolce vitát zavarták volna meg, csak éppen az ország déli részén élő, egyébként jó szándékú és segítőkész embereknek lett elegük a végeláthatatlan áradatból. Az ugyanis könnyen belátható, hogy legyen bármilyen önzetlen és emberséges is valaki, egy idő után nem nézi jó szemmel, ha feldúlják az életterét. Nem is beszélve arról, hogy egy főként turizmusból élő ország imázsának semmiképp sem tesz jót, ha homokos tengerpartjait a menekültek által hátrahagyott szemét borítja, az óvárosok turistacsalogató szökőkútjaiban pedig bevándorlók lógatják a Nike cipőben elfáradt lábaikat.
Így aztán nagyot fordult az olasz kormány migrációs retorikája, és bár a menekültekkel szembeni szolidaritásról továbbra sem hajlandó lemondani, szeretné, ha végre Olaszországgal is szolidáris lenne valaki – legalább az EU-ból. Ezért most Paolo Gentiloni miniszterelnök és csapata minden követ megmozgat, és egyre hangosabb szemrehányásokat, de főként segélykiáltásokat fogalmaz meg az unió tagállamaihoz és Brüsszelhez. Hogy a közvetítő médiának minimális pluszerőfeszítést se kelljen tennie, az üzenet lényege egyszerű, már egy cikk címében elfér minden eleme.
„Olaszország megtelt”, „Olaszország nem képes több menekültet befogadni”, „Olaszország elérte a tűréshatárt” – olvashatjuk a szalagcímeket, és anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az üzenet igazságtartalmát – hiszen tudjuk, hogy csak idén több mint 85 ezren érkeztek az országba, és még legalább ennyien fognak az év hátralevő részében –, közben ne feledjük, hogy a jelen helyzetért ugyanaz a kormány felelős, aki most a tenger fenekére érve kapkod a levegő után.
A héten például a Frontex központjában próbálta az olasz belügyminiszter jobb belátásra bírni az uniós tagállamok képviselőit, hogy ne kizárólag az olasz partokra szállítsák a Földközi-tengeren összeszedett menekülteket, mert már nem tudnak mit kezdeni velük, vigyenek belőlük a környező országokba is. Ha nem, akkor Olaszország lezárja déli kikötőit a mentőhajók előtt. A fenyegető hangnemre hamar megjött az adekvát válasz is: Olaszország 2014-ben megállapodott az európai határ- és partvédelmi ügynökséggel abban, hogy a Triton műveletben a nemzetközi vizeken kimentett embereket az olaszországi partokon fogadják be. Még akkor is, ha nem olasz felségjelzésű hajók fedélzetén érkeznek. Egy percig se gondoljuk, hogy az olasz kormány önfeláldozós kedvében bólintott rá a borítékolt öngyilkosságra. Brüsszel ezért cserébe jelentős gazdasági-pénzügyi kedvezményekben részesítette az országot.
Igen ám, de közben Rómában – az országban általánossá vált elégedetlenséget látva – észbe kaptak és rájöttek, ebből könnyen baj lehet, hiszen a dél-európai ország hamarosan választások elé néz. A szavazatokra és támogatókra márpedig még a mediterráneumban is szükség van, Matteo Renzi, a tavalyi népszavazásba belebukott miniszterelnök pedig rövid visszavonulása után újra készen áll, hogy a jelenleg is kormányzó Demokrata Párt színeiben ismét az ország első embere legyen.
A felelősség így egy tollvonással átkerült az unióra és a környező országokra. Ám ebben azért szintén van igazság. Hiszen az elesetteket tárt karokkal váró, majd Olaszország keblén melengető Európai Unió ismét csak szavakban szolidáris. Gyakorlati segítség nem nagyon jön, helyette hetente (naponta?) tartanak mindenféle csúcstalálkozót, ahol kiállnak a közös értékek és Olaszország mellett.
Az egészben a legszomorúbb, hogy az első komolyabb pofon Európa új reménységétől, Emmanuel Macron francia elnöktől jött, aki a G20 csúcstalálkozó előtt az olasz válsághelyzettel kapcsolatban azt találta nyilatkozni, hogy „teljes mértékben szolidaritást vállal Olaszországgal”, de aztán rögtön hozzá is tette: Franciaország minden kötelezettségét teljesíti a politikai menekültek befogadására vonatkozóan. Az Olaszországba érkező emberek 80 százaléka azonban gazdasági migráns, márpedig a politikai és gazdasági indíttatású migrációt nem szabad összekeverni. A francia elnök tehát nagy szolidaritásában – széles mosollyal az arcán – tette helyére az olasz elképzeléseket.
Az a legironikusabb, hogy most Róma a Triton európai hadművelet felülvizsgálatát követeli az EU-tól, illetve a Frontextől, miközben nagyrészt nem ők, hanem az NGO-k szállítják a bevándorlókat az olasz partokra. Az NGO-kat viszont nem könnyű polkorrekt módon támadni – bár Róma elsősorban őket tiltaná ki a délolasz kikötőkből –, hiszen bebizonyosodott: bajba kerül az, aki rosszat mond a civil szervezetekről.
Carmelo Zuccaro szicíliai főügyésznél ezt senki nem tudja jobban, hiszen ő áprilisban azt merte nyilatkozni, hogy bizonyítéka van arra, a Földközi-tengeren dolgozó migránsmentő civilek összejátszanak az embercsempészekkel. A főügyész ellen azonnal vizsgálat indult, Zuccaro pedig ebből leszűrte a magától értetődő tanulságokat. Pár hete ugyanis Szicíliában jártam, és szerettem volna felkeresni őt, ő viszont az asszisztensével csak annyit üzent: soha, semmilyen körülmények között nem nyilatkozik többé a médiának.
Emlékszünk még, amikor a nemzetközi médiát elözönlötték a képek Lampedusa mentőmellényektől zsúfolt szigetéről, amely elsőként nézett szembe a Líbiából Európába tartó menekültek korábban nem tapasztalt áradatával. Valószínűleg mindannyiunk szemébe beleégett annak a szír kisfiú holttestének a képe is, akit a törökországi Bodrumnál vetettek partra a hullámok. Még két év távlatából sem szabad megfeledkeznünk a 2015 áprilisában történő, minden idők eddigi legnagyobb hajószerencsétlenségének számító katasztrófáról sem, amikor is egy menekülteket szállító hajó több mint 700 (!) emberrel a fedélzetén süllyedt el Líbia és Olaszország között, és ebből mindössze pár tucat életet sikerült megmenteni.
Utóbbi azért is lényeges, mert ez volt az a momentum, amikor az Európai Unió észbe kapott, és összehívta Brüsszelben az első olyan csúcstalálkozót, amely kizárólag az Európát sújtó migrációs válságra – és a gyászra – koncentrált. A gesztus akkor is szép volt, és még most is az, a baj csak az, hogy Líbia partjairól a pénzzel kitömött zsebű embercsempészek még most is a tenyerüket dörzsölve lökik el a bevándorlókkal zsúfolt lélekvesztőket, miközben az unió egy lépést sem tett a megoldás irányába. Sőt, pontosan ugyanott toporog, ahol két évvel ezelőtt. A menekültek márpedig továbbra is jönni fognak, akkor is, ha csak Szicíliáig vagy a délolasz partokig jutnak, hiszen segély és szállás ott is van, az pedig senkit nem hat meg, hogy Líbiának nincs számonkérhető kormányzata.