A magyar sajtóban megjelentek olyan hírek, amelyek Emmanuel Macron kongresszusi beszédének egy kevés figyelmet kapó passzusát emelték ki. Azt a passzust tudniillik, amelyben a francia elnök „a hódítás szellemének felújítására” szólít fel. De vajon mit jelent Macronnál a hódítás? Revizionizmust? Agressziót? Vagy valami mást?
A Macron-beszéd eredeti leiratában nem a revizionista szempont az elsődleges. A szóban forgó mondat előtt ugyanis Macron sokkal inkább beszél belpolitikáról, az elmúlt egy-két évtizedről, mint külpolitikáról: „Ez a kötelezettség a határozott és mélyreható átalakulásé, szakítva a mozdulatlan vagy viharos, de mind kiábrándító eredményeket hozó évekkel. Ez a módja, hogy megtaláljuk, ami annyira hiányzik, az önbizalmunkat, az eszméink megvalósításához szükséges erőt.” A belpolitikai értelmezést erősíti, hogy az elnökválasztási kampányban Emmanuel Macron a par excellence területi hódítást, a gyarmatosítást és annak elnyomó következményeit emberiség elleni bűntettnek minősítette.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Macron nem akar nemzetközi befolyást szerezni, szíveket, rajongókat hódítani magának. És Franciaországnak. Nagyon is akar. Az új francia elnök külpolitikai ambíciója, a régi forradalmi és gaulle-ista hagyományokkal sok szempontból egyezően hatalmas és globális. Minden űrbe, különösen a britek és az amerikaiak által szabadon hagyott diplomáciai terekbe azonnal benyomul. A francia külpolitika ezekben a pillanatokban végtelenül racionális és – ne értse félre az olvasó – offenzív.
Az Egyesült Államok kilép a klímaegyezményből, és nem vállalja a morális vezetést ebben az ügyben? Franciaország vállalja, sőt, decemberben újabb klímacsúccsal demonstrálja elkötelezettségét. Persze közben Macron szimbolikusan mindenhol azt üzeni, milyen jó lenne, ha az Egyesült Államok visszatérne a megállapodás alá: ez egy ügyes win-win helyzet; ha ugyanis az Egyesült Államok nem tér vissza, az politikai mozgástérnövelő dolog a franciáknak, ha meg visszatér, az is francia diplomáciai siker. Nagy-Britannia kilép az unióból? A brexitet Franciaország arra használja, hogy kíméletlen kitartással növelje befolyását az unióban, a pénzügyi szektorban, mindenhol, ahol tudja. Nem véletlenül jelennek meg olyan hírek, amelyek – két és fél hónap után talán kicsit elsietve a dolgot, de – máris arról értekeznek, hogy Franciaország a világ első számú soft power hatalmává vált.
Eközben Macron tüntetően mindenkivel tárgyal, olyanokkal is, akikkel nyilvánvaló, hogy vitái voltak, vannak és lesznek. Legyen az Vlagyimir Putyin, Donald Trump vagy éppen Benjamin Netanjahu, látszik Emmanuel Macron külpolitikai módszere: találkozzunk, üljünk le, alakítsunk ki szívélyes jó viszonyt, ez ugyanakkor sosem akadálya annak, hogy a vitás kérdéseket és a kritikákat a lehető legegyértelműbben kitegyük az asztalra, ha kell, nyilvánosan is.
Emmanuel Macron külpolitikája hamisítatlanul francia, és bár esetenként szimbolikus, azért még nagyon is pragmatikus. A mosolyok és a jó személyes viszonyok kialakítására tett francia erőfeszítések mögött tehát mindig figyelni kell, mi a francia politikai és különösen gazdasági érdek. A kiküldött munkavállalókról szóló kelet–nyugat vitában elfoglalt pozíciójából is láthatjuk, hogy a francia elnök mennyire szem előtt tartja a hazai vállalatok érdekeit. Ma ő a keleti vállalkozások nyugati piacra lépését nehezítő új javaslatok leghangosabb és legszigorúbb szószólója. Mert úgy véli, ez a francia vállalkozások érdeke, és ezzel tudja a populistákat visszaszorítani.
A demokráciakritériumokról szóló üzengetések ehhez képest inkább szimbolikusak – és egyelőre másodlagosak. Macron számára Magyarország és Lengyelország, illetve V4-es partnereik német érdekszférának számítanak, így korlátozott fontosságúak: ha a francia cégek dolgai rendben vannak, a többi legyen Angela Merkel dolga. Ezzel a felütéssel indul a szeptemberi budapesti látogatása.
A szerző politológus, Franciaország-szakértő