Néhány héttel ezelőtt az elvileg konzervatív német CDU–CSU német pártszövetség belement abba, hogy a német parlamentben megszavazza a homoszexuálisok házasodásának engedélyezését. Formálisan persze lelkiismereti szavazás volt, de a politikai célja egyértelműen az volt, hogy ezt a témát kivegyék a választási kampányból, mert a német közvélemény a rendkívül erős liberális propaganda miatt annyira elmozdult már az engedélyezés irányába, hogy az már kellemetlen lehetett volna a „konzervatívoknak”.
Miután még maga Angela Merkel is ellenezte az egyneműek házasodásának engedélyezését, nyugodtan mondhatjuk, hogy a CDU–CSU példátlan ideológiai engedményt tett egy, az ideológiai harc frontvonalában lévő kérdésben. Tulajdonképpen már a németek (ahogy mi is) annyira megszokták az egyre szélsőségesebb liberális ideológiai térfoglalást, hogy az ügy nem is vert fel nagy port. Németországot demokráciának szokás tekinteni, pedig hosszabb ideje egy ideológiailag elvileg nagyon különböző nézeteket valló pártokból álló koalíció kormányozza, de úgy, hogy még a szociáldemokratákénál is liberálisabb programot valósít meg. Ez a kormányzat pedig leválthatatlan, mert valamelyik nagy párt bizonyosan részese lesz a következő kormányzatnak is. Vagyis a liberális ideológia mint kormányzati tényező már nem lesz leváltható.
Pedig a demokrácia lényege az, hogy az aktuális kormányzat és az aktuális ideológia rendszeres időközönként egy reális esélyeket kínáló választási folyamat során az állam polgárai által leváltható és a kormányzat a számára nem kedvező eredményt is elfogadja. A demokrácia ebben az esetben nem igényel ideologikus kiegészítéseket, a lényeg a kormányzat természetes leválthatósága.
A demokrácia semmilyen garanciát nem nyújt a választásokon hozott döntések helyességére, csak azt szavatolja, hogy időről időre ez a lehetőség előáll. Rendkívül fontos szerepet játszott az, hogy a rendszer politikai pártjainak és (a legszélesebb értelemben vett) érdekcsoportoknak ideológiai tekintetben volt egy közös és működőképes érték- és józanész-minimumuk, amelyhez képest minden szereplő meghatározta magát, és amelyet a társadalmak hosszú távú fennmaradása folyamatosan igazolt. A múltból örökölt természetes szabályok, amelyek – ha egyensúlytalanságokkal is, de – képesek voltak biztosítani a biológiai reprodukciót, és az embereket egy sokszor rejtetten létező, de egyértelmű életrendszeren belül tartani, nem vonódtak kétségbe az eddig létező legszélsőségesebb ideológiák szempontrendszereiben sem. Egészen a jelenkori liberalizmus égisze alatt megjelenő ideológiai offenzíváig, amelyet egy totális politikai attak is követett. Sem a nácik, sem a kommunisták nem mentek el odáig a hagyományos emberi együttélés dekonstrukciójában, mint korunk liberálisai.
A hagyományosan antikapitalista (legalábbis a rendszert korlátozó) és nemzeti, tehát antiglobalista baloldali pártok helyébe észrevétlenül az egyébként a multinacionális vállalatok tulajdonában lévő és globalista liberálisok léptek. Egy olyan politikai berendezkedés kialakítása van folyamatban, a végállapothoz közeledve, amelyben csak egy ideológia, a liberalizmus létezhet. A szociáldemokrácia, illetve az eredeti, valóban az egyén értelmes szabadságára koncentráló liberalizmus már el is tűnt. A szélsőbaloldali ideológiák pedig kivétel nélkül a liberalizmus vezetőszárán vannak, ugyanúgy, mint a megalkuvó, gyakorlatilag társutas konzervatívok.
A konzervativizmus mint ideológia és mint attitűd is teljes védekezésbe szorult, folyamatosan olyan értékeket kénytelen védelmezni, amelyek kétségbevonására egyszerűen nincs felkészülve, sem filozófiailag, sem gyakorlatilag. Ennek oka alapvetően az, hogy a konzervatívok nem hajlamosak dekonstruálni a fogalmakat, hanem gyakorlati tapasztalatokból eredeztetik őket, vagyis védtelenek az életidegen, minden realitást nélkülöző, csak kommunikációs szempontból felépített és sulykolt álfogalmakkal szemben.
Azt, amit most a liberálisok követelnek, és egyre durvábban erőszakolnak rá az emberekre, sem az ösztönös, sem a tudatos konzervatívok nem tudják felfogni igazán, mert ezek új, eddig ismeretlen osztályai az abnormalitásnak, amelyeket a náci és a bolsevik propaganda legvadabb eszközeivel propagálnak már majd két évtizede, de úgy, hogy el tudták kerülni az emberek veszélyérzetének feléledését. A konzervatívok, a mindenkori normalitás egykori képviselői nem értették meg, hogy a médiademokrácia nem meggyőzi az embereket bizonyos nézetek elfogadhatóságáról, hanem hozzászoktatja őket az eltűrésükhöz, vagyis ahhoz, hogy ne védekezzenek a propagálásuk és utána az elfogadásuk ellen sem. Erre jelenleg a konzervatív pártoknak – különösen azoknak, amelyek a fősodorhoz tartoznak – semmiféle válaszuk nincs. Képtelenek megértetni az emberekkel, hogy a „nyílt társadalom” kizárólag a „zárt társadalom” által megtermelt erőforrásokon élősködik.
A liberalizmus jelenlegi formájában kétségtelenül valami teljesen új az emberi őrületek szomorú sorozatában. Az az illúzió, amit a liberálisok primitív „tudományvallásossága” alapoz meg, hogy a tudomány eszközeivel a világ nemcsak teljesen megérthető, hanem teljesen szabadon is alakítható, ez utóbbit nevezik egyébként szabadságnak, több illúziót ad az átlagembernek minden vallásnál és ideológiánál, ami eddig sikeresnek bizonyult. A történelemben eddig példátlan jólét pedig látszólag igazolja az ideológia megvalósíthatóságát. A konzervatívok magukra maradtak a normalitás megtartásáért vívott küzdelemben, és vesztésre állnak.
A folyamat most ért el Kelet-Európába, az itteni nem liberális elitek maradékai is felismerik (a cseheknél, a lengyeleknél és a szlovákoknál például), hogy ha országuk és etnikumuk az Európai Egyesült Államok tartománya lesz, a hatalmukat és a nemzetüket is teljesen elveszíthetik. Ne felejtsük el, hogy a progresszív elit korlátlan hazaárulási hajlama a legutóbbi időkig csak magyarországi sajátság volt, a kelet-európai liberálisok csak mostanában kezdenek gátlástalanul a saját nemzetük, a saját hazájuk ellen fordulni. Ez ott nem volt szokás idáig. Ezek a társadalmak konzervatívabbak és integráltabbak még, mint a nyugatiak. Csak most eszmélnek rá, hogy olyan ideológiai „betörés” áldozatai lehetnek, mint a szovjet megszállás idején.
Új helyzet van, a hagyományos európai politika keretei néhány év alatt teljesen széthullottak. A britek (angolként soha nem is voltak jelen) kivonulnak a kontinensről, Franciaországban egy szélsőliberális látszatpolitikus került hatalomra, akit csak a szélsőjobbal szemben tudtak megválasztatni (a hagyományos baloldal eltűnése mellett), Németországban pedig a jobboldali centrumpártok képtelenek megőrizni konzervatív identitásukat.
Spanyolország, Olaszország, Belgium pedig hosszú évek óta gyakorlatilag kormányozatlan, csak az újabb és újabb szélsőliberális törvénykezésben és a nemzeti-konzervatív pártok kiközösítésében van egység. A kicsit is akcionista módon konzervatív politikai mozgalmak egyedül maradnak, sőt sokszor ostoba módon maguk is részt vesznek a liberálisok által szélsőjobboldalinak nevezett pártok karanténban tartásában, illetve a liberális program megvalósításában.
Láthatólag még nem vált világossá a választók és a nem liberális értelmiségi csoportok számára sem, hogy a nem konzervatív politikai pártok hatalomra segítésével a választók a társadalmuk teljesen szélsőségesen liberális átalakítására mondanak igent. A liberálisok minden etikai, politikai, józan észen alapuló és tudományos konszenzust felmondtak, amire alapozva a polgári demokráciákat létrehozták és működtették. Ezt mi itt Magyarországon világosan érzékeljük, de a nyugati polgárok ezeket az őrültségeket már olyan régen hallják, hogy nem is emlékeznek a korábbi időkre.
És mindez úgy történt és történik meg, mintha az úgynevezett liberális értékek bármelyikének hatályba léptetéséről is lett volna bárhol bármilyen formális közösségi döntés. Azért lehet az ember fogalmát a politikai rendszer és a jogállam kijátszásával újradefiniálni, mert egyetlen jogrendszer és alkotmány megalkotói sem gondolták, hogy az ember és társadalom fogalmát önkényesen újra lehet alkotni úgy, hogy az minden természetes hagyománnyal és józan ésszel ellentétes legyen. Úgy változik meg minden, hogy a diktatúrák szokásos bevezetésével szemben a liberálisok nem hirdetik ki a hatalomátvételt, hanem úgy tesznek, mintha minden változatlan maradt volna. Úgy válunk formális demokráciákká, hogy észre sem vesszük. A liberalizmus minden szörnyűsége ellenére leválthatatlan lesz, minden ellenfele párialétbe kényszerül majd a formális szabadságok csodás világában.
Ma, talán Angliát kivéve, nyugaton a liberálisok gyakorlatilag a „népfrontpolitika” és a „szalámitaktika” keverékét alkalmazzák minden valódi politikai és ideológiai ellenfelükkel szemben. A korábbi jobboldali centrumpártokat felszalámizzák, a valódi, elveikhez ragaszkodó jobboldali pártokat pedig karanténba zárják.
Nem ismerős?
A szerző szociológus