Normális, keresztény kultúrájú országban senki sem várja el a tábori lelkésztől, hogy lőjön az ellenségre. Normális, keresztény kultúrájú országban a hadköteles polgárt sem feltétlenül kényszerítik fegyveres szolgálatra, ha az a meggyőződésébe ütközik. A haza szolgálatának számos más módja van, adott esetben nem kevesebb erőfeszítést, önfeláldozást kívánó. Normális, keresztény kultúrájú országban harcolni harcra fizikailag és mentálisan alkalmas, felkészült és kész polgárokat küldenek, gyakran akár önkéntes jelentkezés alapján.
A tábori lelkész feladata pedig az, hogy a katonák lelkét megóvja a gyűlölettől, amely háborús körülmények között túlzott bőséggel tenyészik, megóvja például attól, hogy indulataiktól vezérelve a polgári lakosság vagy hadifoglyok elleni erőszakoskodásra vetemedjenek. A tábori lelkész tudja a legjobban, érzi át meggyőződése okán a legmélyebben azt az emberi erővel feloldhatatlan feszültséget, amely a vallása szigorú „Ne ölj!” parancsa ellenére a kevésbé rossz esetben önvédelemből mégis gyilkolni kényszerülő katona lelkét feszíti.
A tábori lelkész ezért hivatalból keresi a megbékélés útját, a konfliktusok erőszakmentes megoldását részesíti előnyben.
Carl von Clausewitz régi, híres mondása, amely szerint a háború a politika folytatása más eszközökkel, manapság a visszájára fordulni látszik, és egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a politika kezd háborúvá válni, más eszközökkel. Nem öröm ezzel szembesülni, immár egy normális, keresztény kultúrájúnak remélt országban is, de a világban bármerre nézünk, mindenütt ugyanezt láthatjuk, nem utolsósorban azoknak a fél világon át turnézó „tanácsadóknak” köszönhetően, akik a negatív kampány háborús eszközeivel házalva pártsemlegesen sikerrel terjesztették el mérgező portékájukat.
A politika lassan egy olyan szakmává önállósult, amelynek immár bevett, majdhogynem megbecsült eszköze a negatív emberi érzések felszítása, az ellenérdekelt szereplők eszközökben nem válogató lejáratása, a legprimitívebb gondolkodású rétegek szellemi szintjére butított üzenetek szajkózása. A hivatását a kiművelt emberfők szaporításában, a nemzeti és egyetemes kultúra értékeinek megőrzésében kereső, az értelmes vita pozitív nemzetépítő szerepében hívő polgár számára hasonlóan nehéz beletörődni mindebbe, mint a „mindannyian testvérek vagyunk Krisztusban” tanítást élete vezérfonalának tekintő keresztény embernek a háború botrányába. Ámde az élet kegyetlen valósága mégis arra kényszeríthet, hogy számot vessünk azzal, hogy adott esetben hová vezethet a hideg vagy forró háborús eszközök használata.
Aligha akad magyar patrióta, akiben ne merülne fel keserűen, milyen mélységekbe taszította nemzetünket az, hogy 1918-ban, a legnagyobb nemzeti vész idején pacifista fantaszták és cinikus árulók elszabotálták még az ország színmagyar vidékeinek önvédelmét is. Hasonló érzések élhetnek a polgári-nemzeti oldalhoz tartozókban is, amiért 1994-ben a háromhatvanas kenyér demagógiájával, 2002-ben a huszonhárommillió román beözönlésével vagy a „köteles beszéd” kiforgatásával riogató cinikus gyűlöletkeltéssel szemben nem sikerült az ellenfél természetére szabott politikai választ adni.
A politikai propaganda visszataszító, de hatásos fegyvereinek használata az ellenoldalt meg nem szolgált előnyhöz juttatta, az országot pedig alig felmérhető anyagi és szellemi veszteséggel járó vargabetűkre kényszerítette. Elég arra utalnunk, milyen lesújtó véleményt fogalmaznak meg a névleg baloldali kormányok (neo)liberális politikájának eredményéről még a mai ellenzék olyan emblematikus személyiségei is, mint Róna Péter vagy Pogátsa Zoltán.
A polgári oldalhoz tartozók többsége szíve szerint „a jövő elkezdődött” pozitív üzenetével, észérvekkel operálva, az emberek jobbik énjére apellálva indulna a választási küzdelembe. Szociológiai felmérések azonban világosan megmutatták, hogy a pártpolitika ma már megszokottá vált eszköztárának bevetése, a bulvárpolitizálás alkalmazása nélkül ezek az üzenetek nem juttathatók célba kellő hatásfokkal. Főként hogy ezeket az eszközöket az ellenoldal már régen gátlástalanul és gyakorlottan alkalmazza.
Az ország szellemi-morális állapota miatt kénytelenségből alkalmazandónak látszó hideg polgárháborús eszközök kockázatai és mellékhatásai számosak. A politikai harc szándékolatlanul tovább rombolhatja az ország szellemi-morális állapotát. Olyan ez, mint a súlyos betegségek ellen kényszerűségből bevetett csonkolások vagy drasztikus kemoterápiás gyógyszerek. Értelmes cél érdekében használt kockázatos eszközök, amelyeket a kiképzett személyzetnek szakszerűen kell alkalmaznia. Nem is ajánlott feltétlenül, hogy bárki próbálkozzon vele. Sok más feladat van ezen túl is, amivel a közösség szolgálható.
A kemény politikai propagandának – vagy ahogy ma eufemisztikusan nevezni szeretik, a kommunikációnak – nem célcsoportja az a gondolkodó ember, aki képes stratégiai gondolkodásra, aki érdeklődik a nagy nemzetpolitikai problémák iránt és aktív részt kíván vállalni azok megoldásában. Az ilyen emberektől nem volna értelme elvárni, hogy a pártszlogenek szintjén vegyenek részt a közéleti vitákban; nagyobb feladat vár rájuk. Többre megyünk, ha ők a hasonló érdeklődésű, de politikailag nem feltétlenül elkötelezett embertársaink számára a stratégiai célokat próbálják megvilágítani, fontosságukat meg- és elismertetni és értelmes vitában megvédeni az ezek elérését szolgáló gyakorlati cselekvés útját-módját.
Emellett nagy szükség van olyanokra is, akik időben felismerik és lehetőség szerint tompítani igyekeznek a megkeményedő politikai közbeszéd miatt fenyegető kockázatokat és súlyos mellékhatásokat, olyanokra, akik a társadalom normális életműködését a már szinte permanens politikai kampány súlyos beavatkozásai során is igyekeznek helyreállítani és fenntartani. Ha úgy tetszik, ebben a küzdelemben is szükség van tábori lelkészekre, akiktől senki nem várja, hogy részt vegyenek a harci cselekményekben, ellenben nagyon is várható, hogy gondozzák a seregek lelkét, hogy el ne durvuljon a küzdelemben. Hogy akár lefogják azok kezét is, akik a harc természete által nem kívánt durvaságra vetemednének. És ezeknek a lélekőröknek ugyanúgy függetlennek kell lenniük a harc vezénylőitől, mint a tábori lelkészeknek a tábornoki kartól. Hivatásuk nem a harc, hanem a harc okozta sebek lehetőség szerinti gyógyítása.
Nagy szerencséje a polgári tábornak, hogy készen kapja a politikai küzdelem tábori lelkészeit valódi lelkészek, papok személyében, akik azon értékek képviseletére esküdtek fel, amelyeket a modern kampánytechnikák sajnálatos módon mindenki lelkében, a sajátunkban is veszélyeztethetnek. Akik a türelem, a szelídség, a békességszerzés, a megbocsátás, az alázatosság, az önfeláldozás, a befogadás, a nagylelkű osztozkodás evangéliumát hirdetik és kötelesek is hirdetni Pál apostol felszólítása szerint. Hirdetik azt, aminek meggyőződésünk szerint egyéni és társadalmi életünk alapjának kellene lennie, de ami sokszor szöges ellentétben áll a modern politikai technikák rutinjaival. Megszólalásaikat a kétezer éves, Európa jobb énjét megalapozó evangéliumi tanítás határozza meg, olyan tanítás, amelyet a keresztény papság legjobbjai a világ hatalmasságaival szemben időről időre, személyes érdekekre való tekintet nélkül, akár életük feláldozása árán is felmutattak.
Mindnyájan gyarló emberek vagyunk, indulataink hevében kiváltképp. Szükségünk van lelki horgonyra, amely nem hagy elsodorni, amely akár fájdalmasan, de az igaz úton segít megmaradni.
A szerző újságíró