Míg a korlátlan menedékjog nyújtását az azt ellenzők jóformán a krízis kezdete óta azon az alapon kritizálják, hogy az végső soron egy eszköz a nemzetállamok és a nemzeti identitástudat szétverésére, éppen az utóbbiakat megcélzók a valódi intencióikat nem merik vagy nem akarják a nyilvánosság elé tárni. Pedig tevékenységük nyomán a nemzeti csoportkohézió látványosan erodálódik. Mismásolásuk oka, hogy ők is tudják: a nagy ügyben, a nagy kérdésben, miszerint jó-e az egyenlőségmánián alapuló multikulturális társadalmi projekt vagy sem, nincs igazuk. Ezért a központi vitát megpróbálják technikai-jogi kérdéssé silányítani, melynek részletszabályain aztán szüntelenül lehet csámcsogni anélkül, hogy a lényegről szó esne.
Ennek egyik eszköze az Emberi jogok európai egyezménye (EJEE), kivitelezője pedig – az emberi jogi fundamentalista civilekkel együtt – az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB). Összességében véve igazából nem is az egyezménnyel van a baj, sokkal inkább a korlátlan bírói aktivizmust kialakító, és jogalkalmazás helyett jogalkotást végző strasbourgi bírósággal. A II. világháború tragédiája és kollektív európai traumája után természetesen érthető volt, hogy az 50-es évek elején a formálódó, de szűk körű és kezdetleges integrációs kezdeményezések mellett létrejöjjön valami szélesebb körű páneurópai platform, egyféle közös minimumként a tág értelemben vett kontinens számára.
Így alakult meg először csak tíz állam részvételével 1949-ben az Európa Tanács, majd annak égisze alatt hozták létre 1950-ben az emberi jogi egyezményt. A történelmi körülmények közepette került be tehát az egyezmény preambulumába „a béke és igazság” fenntartására utaló kitétel, azonban mivel akkoriban az Európa-álom nyomokban még józan észt is tartalmazott, az is, hogy az európai országok politikai hagyományok közös örökségével rendelkeznek. Az ENSZ második főtitkárának, Dag Hammarskjöldnek a saját szervezetére vonatkoztatott mondása – miszerint az „nem azért jött létre, hogy az emberiség a mennyországba jusson, hanem hogy ne a pokolba” – kezdetekben az európai emberi jogi projektre is igaz volt. Alapító atyái nem azért indították azt el, hogy később azt a feje tetejére állítva kreáljanak minden emberi vágyból és érzékenységből emberi jogot. Persze az istenfélő svéd diplomata idézett mondata ma bizonyára nem menne át a politikai korrektség szűrőjén, tekintettel annak vallásos, ezáltal az ateistákat sértő, ezáltal emberijog-ellenes mivoltára.
Ha valaki azt hinné, hogy utóbbi cinizmus valamiféle fantáziátlan abszurditás lenne, téved. Az abszurditás ma a valóság, és ebben az univerzumban normális alapkérdéseket nem tesznek fel, ellenben technikai részletszabályokra hivatkozva abnormális döntések születnek. Mint nemrégiben, amikor nyolcezer-hatszáz kilométeres messzeségből az embercsempészek segítségével a magyar határra vetődött két bangladesi migráns, majd miután nem engedték be őket az országba, a Magyar Helsinki Bizottság szépen kézen fogta őket, elvitte Strasbourgig, ahol is a bíróság emberi jogi szempontból kifogásolhatónak ítélte, hogy a migránsoknak nem volt megfelelő hozzáférésük a menekültügyi eljáráshoz – ezért elmeszelte Magyarországot. Igen, ebben a párhuzamos valóságban Hammarskjöldöt a világnézeti semlegességre hivatkozva kiutálnák, a nyolcezer-hatszáz kilométer távolságból érkező, Magyarországig országok és határok sokaságát illegálisan átlépő migránsok miatt a szuverenitásukat védő államokat pedig megbüntetik.
Az Alapjogokért Központ egy többlépcsős eljárás részeként az ilyen és ehhez hasonló stratégiai stupiditások miatt javasolta, hogy végső eszközként, ha más megoldás nincs, Magyarország lépjen ki az EJEE-ből. Az unióval sok a baj például, de onnan legalább pénzt kapunk – cinizmust félretéve hangsúlyozom: az nekünk jár – és egyéb kézzelfogható előnyöket, az emberi jogi egyezménytől és a bíróságtól azonban semmit se.
Cserébe viszont folyamatosan kioktatnak és orrunk alá dörgölik, a mucsai parasztjának hogyan kellene késsel, villával étkeznie az européer értelmiségiek és világmegváltó erkölcsi autoritások megálmodott miliőjében. Javaslatunk egész széles körben visszhangra talált egyetemi értelmiségiek és politikusok körében egyaránt. Előbbiek közül volt, aki egyenesen az „alkotmányos rend felforgatása” miatt bűncselekménnyel is megvádolt minket, a miniszterelnök viszont az Európai Néppárt minapi máltai csúcsán már az EJEB elkerülhetetlen reformjáról beszélt.
Utóbbi nagyon jó jel, de az elhangzott kritikák mellett sem szabad szó nélkül elmenni. Azok ugyanis egy korábban közismertté züllesztett városi legendára hivatkozva azt mondják – azonkívül, hogy az egyezményből történő esetleges kilépés „nagyon csúnya üzenet” lenne –, hogy az magával vonná az Európai Unióból történő kizárásunkat is. A kritikusok szerint ugyanis az Európai Tanács 1993-as, úgynevezett koppenhágai kritériumai az uniós tagság formális előfeltételeként kötelező EJEE-tagságot írnak elő, azt elfogadtuk a társulási megállapodás aláírásakor 1991-ben és a csatlakozási szerződéssel 2003-ban. Sőt nemcsak akkor, de a lisszaboni szerződés ratifikálásával is, hiszen annak nyomán az egyezményi tagságot a hatályos uniós jog is előírja a tagállamok számára.
Na, most ebből egy árva szó nem igaz.
Értem én, hogy a jog arról szól, hogy a normákat értelmezzük és bizonyos szempontok szerint interpretáljuk, de azért azokat elolvasni sem ártana néha. A koppenhágai nyilatkozat, valamint a társulási és csatlakozási szerződések valóban hangsúlyozzák általánosságban az „emberi jogok” fontosságát, de az európai emberi jogi egyezményről mint az uniós tagság feltételéről egy szót se szólnak. Ugyanez igaz az uniós szerződések szövegére: hangsúlyozzák az emberi jogok fontosságát és elismerik az emberi jogi egyezményben foglaltakat, mint az unió általános elveit – de semmi több.
Ugyanezt a vitát egyébként két évvel ezelőtt lejátszották az Egyesült Királyságban is, ugyanezzel az eredménnyel: az akkor belügyminiszterként tevékenykedő Theresa May, illetve tory politikusok vetették fel, hogy lépjenek ki az EJEE-ből (is), és a hosszas vita után arra jutottak, hogy ez elviekben lehetséges lenne az uniós tagság érintése nélkül is (az már más kérdés, hogy végül utóbbi felmondása mellett döntöttek).
Egyébiránt nemcsak magát az egyezményt, de az EJEB tevékenységét is erős kritikák érték az elmúlt időszakban, szóval a testület tevékenységének igencsak aktivista és hatáskörtúllépő jellegének felvetése csak itthon, a nyugati világ tudományos munkájára állítólag vájt füllel rendelkező értelmiségiek körében kelthetett nagyobbacska felháborodást. Leonard Hoffmann, egykori brit főbíró 2009-ben elég erős szavakkal illette az emberi jogi bíróság nemzeti bíróságokat kioktató tevékenységét – „a sast tanítják repülésre” –, mivel szerinte Strasbourg nem volt képes ellenállni annak a csábításnak, hogy önhatalmúlag szélesítse kompetenciáit.
Sőt, egy volt belga alkotmánybíró, Marc Bossuyt az Alapjogokért kritikáival egybecsengően – és becsületszó, ezt csak utólag fedeztük fel – arról ír több helyütt, hogy a strasbourgi bírák a nemzeti jogalkotók elé vagy egyenesen felé hajlamosak helyezni magukat. Így a legkülönfélébb állami szabályokon találnak emberi jogi fogást, amivel olyan döntéseket vonnak hatáskörükbe, amelyekre az egyezményt megkötők akarata eredetileg nem terjedt ki. Bossuyt azt is lényeglátóan emeli ki, hogy aki pedig kritizálni meri a megfellebbezhetetlennek beállított EJEB-döntéseket – „Strasbourg szólt, az ügy le van zárva” –, azokat intellektuális szilenciumra ítélik. És a sort még lehetne folytatni, az EJEB kritikájának ugyanis valóban tengernyi irodalma van.
De azért, hogy a CEU bezárásán hüppögő akadémiai-értelmiségi szférának még legyen egy kis rettegnivalója, a következőket vetem fel. Ha a bangladesiek ügyében hozott ítéletet a kormánynak nem sikerül eredményesen megfellebbeznie, viszont az egyezményből történő kilépés politikai korlátokba ütközne, javaslom megfontolásra, hogy Magyarország kormánya szükséghelyzetre hivatkozva az EJEE 15. cikke alapján függessze fel egyoldalúan az egyezmény alkalmazását. Másodlagosan azt, hogy ha magát az egyezményt nem is, de annak 11. jegyzőkönyvét, amely rendelkezik az egyéni panaszkérelmek kiszélesítéséről és a bíróság jelenlegi struktúrájáról, mondja fel.
Harmadlagosan pedig azt, hogy a kormány forduljon az Alkotmánybírósághoz, hogy az, folytatva a kvótaügyben tavaly meghozott döntését, az alkotmányos identitás védelmének elvét terjessze ki valamennyi, nemzetek fölötti bíróság által hozott, szuverenitássértő döntésre. Mindezt persze keresztülvinni nem lesz egyszerű. De J. F. Kennedy szerint sem azért tűzték ki célként a holdra szállást, mert az könnyű dolog lett volna – hanem éppen azért, mert nehéz.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója