Különleges évünk lesz az idei. Kétségtelen, mindegyik év sajátos, de itt most többről van szó.
Az Egyesült Államok napokon belül új, merőben szokatlan adottságú elnökkel folyatja, Európában több meghatározó országban nagy horderejű választás lesz, a terrorizmus és a migráció mellé felsorakozott – vagy másképpen: erősen eszkalálódott – a világméretűvé vált információs háború. Nálunk év végére megtudjuk, tovább nő-e vagy esetleg csökken annak valószínűsége, hogy a kilencvenes politikai fordulat óta először ugyanaz a politikai formáció harmadik egybefüggő ciklusába kezdhet.
Kezdjünk a saját házunk táján. Jövőre parlamenti választások lesznek, a mostani ciklus utolsó teljes évébe léptünk. Azoknak az ellenzéki pártoknak, amelyek előrehozott választásokban reménykedtek, lassan más muníció után kell nézniük. Azokból persze bőven van. Érdemes vázlatosan áttekinteni azokat az ellenzéki kritikákat, amelyek ebben a csaknem két ciklusban markánsan kirajzolódtak a gazdaságpolitika, illetve a sajtószabadság és a demokrácia terén. A fejlemények a pártok szintjén kerülnek bonckés alá, a civil szervezetektől – vannak olyanok? – itt és most elvonatkoztatok.
Gazdaságpolitika
Ha valaki egy keresőprogramban az ellenzéki pártok gazdaságpolitikája után kutat, igencsak meglepődik. Lényegében nincs elérhető adat. Érdemi forrást csak a Jobbik esetében talál egy több évvel ezelőtti összefoglaló formájában, ami – és ez sem akármi – technikai-gazdasági értelemben igen közel áll a mai kormányprogramokhoz.
2010 és 2013 közé tehető az az időszak, amikor az ellenzék fő kritikai arzenálja a gazdaságpolitikára irányult. A kétharmados fiaskó nyomasztó árnyékában ezekben az években a kritikák nem elemzésekben, hanem petárdaszerű hangrobbanásokban öltöttek testet. Kapaszkodót az jelentett az ellenzékieknek, hogy az általuk hátrahagyott örökségből külföldön is elfogadható makroszámokat kellett előállítani az IMF–EU-hitel visszavezetésével párhuzamosan, és ez bizony időbe telt. Emlékeztetnék címszavakkal. MSZP: a gazdaságpolitika elhibázott (Tukacs István, 2011), rémálom (Botka László, 2012), kudarc (Józsa István, 2013). DK: a Fidesz gazdaságpolitikája megbukott (Varju László, 2013), csődöt mondott (Molnár Csaba, 2013). A jobbikos Volner János is bukásról szólt már 2011-ben.
Az LMP elsősorban Schmuck Erzsébet különösen monoton tolmácsolásában folyamatosan zsákutcáról és életképtelenségről beszél, különös tekintettel arra, hogy miért nem többsávos a személyi jövedelemadó rendszere. Szembetűnő, hogy a pártok megidézett hangjai érdemben gyengébbek szakmai elődeiknél.
A 2010 óta érvényesülő, unortodoxnak is nevezett gazdaságpolitika eleve nem számolhatott a csak a fősodratú (mainstream) közgazdaságtanban hívő szakmai elit szimpátiájával. A közülük véleményt nyilvánítók három legsúlyosabb szakmai ellenvetése mellett – ha nem lennének EU-s források, nem lenne növekedés; ha nem lenne multis járműipar, nagy baj lenne; növekedési potenciálunk pedig rendkívül alacsony – természetesen nem lehet szó nélkül elmenni. Szinte megbocsáthatatlan tömörséggel a következőket szeretném rögzíteni. A növekedési potenciált illetően a kormánykritikus közgazdászelitnek, köztük különösen azoknak, akik negyedszázad alatt immár a harmadik színű „független” mezüket hordják, be kellene ismerniük, hogy a magyar növekedési potenciált a kilencvenes évek tépázták meg.
A liberalizáció, a privatizáció és a dereguláció triászának külföldről is erőltetett, kíméletlenül gyors bevezetése – ami ráadásul akkora korrupciós szmoggal párosult, amekkorával talán és remélhetőleg még egyszer nem kell szembesülnünk – lenyomta a növekedési potenciált. Amikor a kilencvenes években még tinédzser Mirkóczki Ádám a Jobbik szóvivőjeként minden idők legkorruptabb kormányaként aposztrofálja a mait, inkább sírjunk, mint nevessünk. Az akkori politikai elit aligha menthető fel. Az első két kritikát illetően pedig hadd utaljak a nagy formátumú liberális közgazdászra, néhai Antal Lászlóra, aki szerint a „ha” szócskának semmi értelme egy gazdasági év utólagos értékelésében, különös tekintettel a külső körülményekre.
Az uniós szabályozás nem teszi lehetővé, hogy egy tagállam közvetlenül támogassa a gazdaságát és az exportját. Ebben két paradoxon is rejlik. Az egyik az, hogy állami stratégia és segítség nélkül egy ország a fejlettek közé léphetett volna. A másik pedig az, hogy az Egyesült Államok közvetlen támogatást nyújt az autó- és a repülőgépiparnak, továbbá saját bankjainak, vagyis ordít a kettős mérce.
2017 (és 2018) mindenesetre semmiképpen sem lesz zsákutca, a számokat illetően egészen biztosan nem. Magas növekedési ütem, kiegyensúlyozott államháztartási adatok, növekvő bérek kísérik majd hétköznapjainkat. Most jutottunk el ide, de teljesen mindegy, mert az ellenzék ezt úgyis a 2018-as választásokra keni majd, ám valamelyik félnek zsákutca lesz, az biztos.
Sajtószabadság, demokrácia
Nagyjából három-négy éve észlelhető, hogy az ellenzéki bírálatok súlypontja a sajtószabadság, illetve a demokrácia „védelmének” irányába csúszott át. Ez korántsem jelenti azt, hogy a gazdaságpolitikai kritikák elcsendesedtek, sőt, de hangerejükben elmaradnak az új hajtástól, aminek fő motívuma szerint hazánkban diktatúra van.
Ezen időszak fő jellemzője egy sajátos kettősségben ragadható meg: egyrészt exponenciálisan nőtt az itthonról külföldre történő, döntő többségükben hamis alapokra épülő panaszkodások, árulkodások és feljelentések száma, másrészt itthon parlamenti és utcai molinók, flashmobok, performanszok, valamint színházi előadásoknak álcázott kormányellenes méreginjekciók színesítették az eszköztárt. Bármilyen furcsa, ezt az ámokfutásra emlékeztető folyamatot éppen az európai migrációs folyamatok médiakövetkezményei lassították le azzal, hogy kiderült: milyen is a sajtószabadság és a demokrácia, mondjuk Németországban.
Személy szerint jómagam nem tudok olyan témát megnevezni, amiről a hazai sajtó valamelyik szereplője ne írhatna szabadon. Persze a legutóbbi idők számos, nemegyszer meghökkentő változást hoztak.
Csak emlékeztetőül: a 2010-es választások előtt, amikor is erős baloldali médiaszél fújt, a Fidesz–KDNP-nek sokat segített a Hír TV, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz és a Lánchíd Rádió. Mára az ismert okok miatt sok minden átalakult a tévés, a rádiós, a nyomtatott és a netes piacon. Vannak új szereplők (Magyar Idők, Karc FM, 888.hu), és vannak a tulajdonos vagy a megváltozott helyzet által átprofilírozott médiumok. Ilyen az Index a maga újdonsült Jobbik-barátságával, a Magyar Nemzet, a Hír TV, a Lánchíd Rádió ellenzéki hangneme, a középre húzó Origó, továbbá megszűnt szereplők (Népszabadság). Ám domináns erőfölénye egyik oldalnak sincs.
Folytassuk a legszembetűnőbb, és a cikk elején is említett külföldi újdonsággal, az információs háborúval, ami a mi életünket is érdemben befolyásolja.
Gigászi harc az álhírek ellen
Kölyökkorától nevelkedik barátainknál egy igen aranyos német juhászkutya, fajtatiszta származással. A minap kiderült, hogy a szíve nem bírja a futást, immunrendszere gyenge, elméletileg gyógyíthatatlan. Túltenyésztett, mondják a szakemberek.
A szegény eb drága gyógyszereken tengődik, talán mit sem érez jövőjéről, de nem nyávog, és nem vadászik egerekre. Azok, akik – és lássuk be, sok tízmillióan vannak ilyenek – bármelyik fejlett nyugat- vagy észak-európai országban, illetve Kanadában és az Egyesült Államokban évtizedeken át kritikátlanul nézték, olvasták és hallgatták a mindent tudó, és mindent csak egyféleképpen tálaló fősodratú liberális médiavilág híreit, szintén „túltenyésztettek” lettek. Nekik abszolút elfogadható az, hogy a nemi erőszakot elkövető, ötfős csoport tagjai azért nem lesznek kitoloncolva az esetleges büntetés letöltése után, mert az anyaországuk számukra nem biztonságos. Nekik evidens, ha egy svéd házaspár rendszeresen látogatja lányuk nem bennszülött gyilkosát a börtönben. Nekik nem gond, ha egy, az utolsó hivatali napjait töltő amerikai elnök több tucat orosz diplomatát kiutasít hacker befolyásolásra hivatkozva, de valójában az elnökválasztás legitimitásának nyílt megkérdőjelezése céljából. Az ő útjuk nagyon hasonló az önkéntes szcientológiához.
A vezető médiavilág némi bocsánatkérés utáni új jelszava: harc az álhírek ellen, azaz szervezetten meg kell cáfolni a nem az ő szellemükben fogant híreket, amelyek között persze hamis hírek is lehetnek. Ez azonban bagoly mondja verébnek helyzet. Obama nagyon jelentős erőforrásokat csoportosított át ilyen célokra. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a másik fél sem volt rest. A már évek óta hatásosan működő Russian Today (RT), valamint a Sputnik News mellé elindult a CGTN, azaz a kínaiak globális tévéje, szintén soknyelvű médiumként. A harc kíméletlen lesz, ráadásul olyan párbajtőrcsörtéhez fog hasonlítani, ahol nagyon sok lesz az együttes találat, bíró pedig nincs.
Ha valami, akkor ennek a háborúnak a következményei árnyékolhatják be súlyosan a mi 2017-es évünket. Is.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár