A globális értékrend rejtett módon veszi át az uralmat a lokális közösségi értékrendek felett. Nem vesszük észre, hogy magyar állampolgárokból egyre inkább „rezidensekké” – statisztikai számbavételnél itt-tartózkodóvá (a resideo latin szóból eredeztetve) válunk. A nemzettag és rezidens mivoltunk közötti húsba vágó különbséget egy példával szemléltetem.
A súlyosan eladósodott Görögországban az egymás utáni megszorító intézkedésekkel kifejezetten nemzeti tulajdonban lévő intézményeket árusítanak ki, így nemzeti infrastrukturális létesítményeket, kikötőket, stratégiai értékű gázvezetékeket stb. Hasonló volt a tét hazánkban az 1990-es évek közepén, amikor privatizálták a nemzet hálózati infrastruktúrájának jelentős részét. A rezidensek aszimmetrikus módon élhetnek a nemzetben: a nemzet közjavait élvezhetik, de a veszteségek viselését könnyedén megkerülhetik.
Az adósság nem csupán a vagyonban okozhat veszteséget, hanem a jövedelmekben is. Így sor kerülhet – mint hazánkban is tapasztaltuk többször – a bérek, a keresetek visszaszorítására, a nyugdíjak és egyéb szociális kiadások csökkentésére stb. Ezek a tételek jellemzően nem a külföldi állampolgárságú rezidenseket sújtják. Ellenkezőleg, a nemzeti adósságválság idején a külföldi állampolgár-rezidensek még kedvezőbb helyzetbe is kerülhetnek, hiszen jövedelmeik jelentős részét külföldi pénzben kapják.
Például a nemzettagok számára a pénz árfolyamának romlása munkájuk leértékelődését jelenti, a külföldi állampolgár-rezidens számára ez lehetőség arra, hogy árfolyamnyereséghez jusson.
A nemzettagok filozófiájában, magatartásformáiban sajnálatos módon a nemzet mint közösségi érték (ennek megfelelően, mint olyan vagyon, ami kockázatosan kezelhető) alig jelenik meg. Közösségeink egyre inkább elhalványuló jelentőséggel bírnak. Még arra sem figyelünk fel megfelelően, hogy a bankok hitelezési tevékenységükben mennyivel többre értékelik a közösségi létet az egyéni léttel szemben. Ezt érhetjük tetten például abban, hogy a bankok az egyedül élőket jóval kockázatosabb adósnak tartják, mint a közösségben élőket.
A közösség a bankok számára tehát önmagában érték, már csak azért is, mert a közösséget adósközösségként kezelhetik, bevonva például a családtagokat is a kezességbe. Ezt veszik számba a hitelezők a nemzetgazdaság külfölddel szemben kialakult adósságával kapcsolatban is. Az ő számukra a nemzetgazdasági adósság jól jövedelmező befektetési lehetőség. Ezzel szemben a nemzet számára az adósságszolgálatba torkolló adósság előbb vagy utóbb jövedelem- és vagyonveszteség. Tehát már sokkal inkább „kifektetés”, mintsem befektetés.
A nemzet mint érték a külföld számára megjelenik abban is, hogy az eladósodott nemzetet adósközösségként kezelheti. A nemzet mint adósközösség számukra komoly fedezet. Mi ezzel szemben közösségünk fedezeti értékét, illetve ennek az értéknek a kockázatát sokszor alig vesszük tekintetbe. Ez esetben rezidensként és nem nemzettagként, ott élőként és nem gazdaként cselekszünk. Például akkor, amikor a tengeren érlelt banánt többre értékeljük, mint a hazai friss gyümölcsöt és főleg annak termelőjét és természeti közegét.
Ha ugyanis mérték nélkül külföldi holmikat vásárolunk és mérték nélkül külföldi hitelforráshoz folyamodunk, akkor könnyen előállhat, hogy nem csupán az egyes szereplők, hanem az ország egésze úgynevezett devizahiteles lesz. Hogyan? Úgy, hogy a külföldi javakért mi forinttal fizetünk. Ha úgy gondoljuk, hogy forintunkkal a külföldi partner már meg is van fizetve, akkor nagyot tévedünk. A forint – bár nekünk ez sajnálatos – nem világpénz!
Az igénybe vett többlet külföldi forrásért a külföldi pénzpiacokon az országnak – talán így jobban érthetőbb – egyfajta „devizahitelt” kell felvennie. A devizahitelt pedig – mint a lakosság ezzel már szembesült – általában nem egyszer kell kifizetni kamataival együtt, hanem akár többször is. Ekkor feltehetjük az ismert kérdést: de ki fizeti a révészt? Anélkül, hogy a kérdést kimerítően megválaszolnánk, egy bizonyos: a forrás veszteségeit fizetni kell. Ez pedig forráskivonást jelent az ország jövedelemtulajdonosaitól. A bérből és keresetből élőktől, a korábbi devizahitelesektől, az állami kiadások élvezőitől, a vállalkozóktól.
A magyar nemzet adósközösségi teljesítményét a külföld számon tartja. Ebben óriási jelentősége van annak, hogy a nemzeti vagyont a külföld mintegy az adósság fedezetének tartja. (Lásd a görög nemzeti tulajdonnal szemben a hitelezőknek jelenleg busás fedezeti követelése van). A fedezeti követelmények ezen a szinten nem öltenek szerződéses formát, de az országokat – mint sokszor olvashatjuk – a hitelminősítők minősítik. Ezt a kockázatot nehéz tudomásul vennünk.
Kinek jutna eszébe, hogy pénzügyi megtakarításaink, de reálvagyonunk is végső soron (lásd a görög helyzetet) fedezetként szolgál a nemzet szintjén túlzott mértékű adósságvállaláshoz? Ez a helyzet akkor is beállhat, ha minden egyén – az ő szintjén – racionálisan döntött a külföldi forrás mellett. Együttvéve a külföldi kapcsolat aszimmetrikussá, egyensúlyhiányossá válhat.
Ez másképpen megfogalmazva azt is jelenti, hogy mintegy „fedezeti ára” van a nagymértékű élelmiszerimportunknak, a vállalatok külföldi hitelfelvételeinek, a költségvetés külföldi finanszírozásának. Még akkor is, ha ezt szerződésekben nem láttatják számunkra. Ezt az árat a külföldi források tulajdonosai előbb-utóbb jól megfizettetik, például – ezt is látnunk kell – az olcsó munkaerő iránti igénnyel.
Lássuk tehát be, hogy a nemzet egésze számára vagyoni érték a nemzettudat, a nemzet egészében való gondolkodás rutinja. A nagyvállalati kultúrában ez az azonosulási szükséglet nagyon is hangsúlyos. Itt az ideje, hogy nemzeti kultúránkban is alkalmazzuk ezt.
Ezek után gondoljuk át az eddigi összefüggéseket egy merőben más megközelítésben, mondhatnánk úgy, hogy nézzük meg a dolgokat a visszájáról is. Ha nagy az adósság, akkor nagy értéke kell hogy legyen a fedezetének is. Ezért ne csupán arra gondoljunk, hogy nagy terhe van az adósságnak, hanem arra is, hogy hasonlóan „nagy terhe”, tehát másképpen kifejezve, nagy súlya, nagy értéke van annak fedezetének, tehát a nemzet vagyonának is.
Ha ez nem lenne így, akkor messzire elkerültek volna minket a pénzügyi befektetők. Vegyük tudomásul, hogy Magyarország befektetési terep, méghozzá olyan, amely történelmileg biztos fizetési fegyelmet mutatott fel hosszú-hosszú évtizedek óta. A mi szempontunkból mindez azt is jelenti, hogy a magyar nemzet tekintélyes vagyoni fedezetet ural anyagi és pénzügyi eszközökben, tudásban, tapasztalatban, munkakultúrában, szocializációs és közösségi rendszereiben stb.
A külföldi adósság visszájára fordított megközelítésében tehát az vált számunkra hangsúlyossá, hogy nemzetünk nem nincstelen, hanem éppenséggel meglehetősen módos, hiszen a hitelezők a vagyonra hiteleznek. Itt az ideje, hogy belássuk, ezzel a vagyonnal a jövőben jobban is lehetne sáfárkodnunk. Ez a fedezeti vagyon jelenleg elsősorban külföldi bankoknak, illetve azok hazai leányvállalatainak szolgál üzleti forrásként jól jövedelmező pénzügyi befektetéseikhez. Ez a mi részünkről óriási pazarlás.
Érdemes feltenni a kérdést, hogy a külföldi befektetők által pozitívan értékelt tehetősségünk, és azzal együtt a lakosság jelentős pénzügyi vagyona miért nem szolgálja a hazai befektetést, a forráshiányos hazai vállalkozót és nem utolsósorban az eredményességhez szükséges termelési, kereskedelmi és fogyasztási értékláncok felépülését.
Vagyis miért nem tudjuk mi magunk a lakosság megtakarított pénzét a hazai befektetésekbe – ezt szolgáló pénzügyi eszközökkel – bevonni? Miért nem tudunk élni a garanciális rendszerrel támogatott váltórendszerrel, a kölcsönös, egymással szembeni elszámolásokkal elrendezett fizetésekkel, a helyi vállalkozásokba fektetett kötvényekkel, értékláncok önfinanszírozásával stb.? A sokra becsült befektetők sikere éppen az ilyen és ezeknél is bonyolultabb eszközök bőséges alkalmazásában rejlik.
Itt az ideje annak, hogy az MNB önfinanszírozó programja – ami az elmúlt években sikeresen működött a külső adósság csökkentésére – a gazdaság lokális önfinanszírozásában is meghonosodjék. A pénz tehát tegye a tulajdonképpeni dolgát! Minden megtakarított forint keresse az útját a finanszírozási eszközökkel rosszul ellátott hazai gazdaságba.
Ez annál is fontosabb, mert a gazdaság élénkülése könnyen visszarendezheti a régi beidegződéseket, és szabályozás hiányában a külső adósság újra felpöröghet.
A szerző közgazdász, egyetemi oktató