Az a gyanúm: ha Kötcse bevonul a politikatörténetbe, az nem azért lesz, mert Gyurcsány Ferenc hétvégi birtokot vett ott magának. A jövő politológusai sem lesznek ostobák: nem keverik össze az okot az okozattal, az igazit a másolattal.
Tisztában lesznek azzal, hogy az őszödi szájhős ugyanazt a csillapíthatatlan sóvárgást érezhette, amit a költő úgy fogalmazott meg: „Az áruházak üvegén / a kasszáig lát a szegény.” Hiába a luxus, ha a milliárdos exminiszterelnök oda, a Dobozy-kúriába vágyakozik. „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” – sandít át a sövényen sorait citálva egy másik jeles poéta, de csak a kifelé fordított hangfalak harsány népzenei műsorát élvezheti. A lehallgatás is reménytelen: legfeljebb egy drónt küldhet fel, ezúttal mi rotyog a polgári kondérokban.
A kúria kapujában a szabad sajtó munkásai alázzák magukat. A tényekhez nem férnek hozzá, ezért véleményt kreálnak. A vendégként érkező polgárban még fel is éledne a szunnyadó szakmai szolidaritás: ifjú újdondászként magam is számos estét eltöltöttem a Horn-kormány idején a koalíciós egyeztető tárgyalások híreire várva mindenféle zárt ajtók előtt. A balliberális honatyák úgy intézték, hogy lekéssem a lapzártát, miközben a baráti sajtónak leadták a drótot. Ilyen volt az ezredvégen a hírverseny.
Kötcse persze más: nem kormányzati, hanem családi rendezvény. A polgári körök folyománya, amikor egy párt a saját kárán rádöbben, hogy nem fog menni az értelmiségi-művészi holdudvar nélkül. Keserű tapasztalás; s aligha véletlen, hogy a polgári köröket a Medgyessy-érától kezdve folyamatosan nyírták, fasisztázták. Ma már evidencia: kizárólag politikai machiavellizmussal, szellemi aura nélkül nem lehet hosszabb távra tervezni. Koppintanák is mindenfelől, a szétzilált szociktól a csenevész, életidegen, egy egész generáció becsületét eljátszó Momentumig.
Hiszen mint ahogy az idei kötcsei pikniken is elhangzott, a társadalmi beágyazottság a tét. Miként Kötcsét is másolni próbálná Botkától Vonáig boldog-boldogtalan. A lényegét – s a titokzatosságát – azonban szemlátomást nem sikerül. Talán mert megrekednek a külsőségeknél. Azt gondolják, ez afféle hermetikusan záró magyar Bilderberg-szeánsz; holott ez már a nagy számok törvénye és az eltérő filozófia miatt is lehetetlen. Mindenesetre egy megvalósult utópia olyan tekintetben: mi történne, ha a politika egét nem pettyeznék be Soros- és nem Soros-féle fizetett diverzánsok?
Az újságírói szolidaritást gyorsan legyűri bennem a polgári józanság. Az egyik programpontot, Jókai Anna Átvilágítás című búcsúkötetének bemutatóját következetesen Átváltozások formában emlegetik: senki nem pillant a borítóra. Szánalmasak a kapuban a meghívottakat lerohanó provokációik, a jobb híján gyártott lejárató „szenzációik”, a piaci légyre hasonlító mentalitásuk, amint filmezik: öt- vagy tízezrest dobok-e be az üldözött keresztényeknek.
Az Atv.hu „exkluzív” értesüléseit kritikátlanul átveszi a Hvg.hu, mi zajlik és hangzik el odabenn, a kerítésen belül; ám az egész politikai intimpistáskodás köszönőviszonyban sincs a valósággal – egyszerűen a hasukra ütöttek és kitalálták. Az ember elszörnyed, ha más jól értesült híreiknek is ekkora a konfabulációs indexe, tényleg bajosan tartozunk ugyanahhoz a szakmához.
Íratlan hagyomány, hogy a kerítésen belüliek ilyenkor lecsillapítják magukban a sajtómunkást, a hírversenyzőt, s belenyugszanak, hogy egy-két hivatalos nyilatkozat, rövid MTI-összefoglaló rögzíti még a fő műsorszámnak számító sátorbeli kormányfői expozét is. Ami pedig roppant tanulságos volna a szélesebb publikum számára is, ha az oldottabb hangvétel miatt nem forgatnák ki azonnal félremagyarázó-kommandók.
Jómagam – a nemzeti együttműködés rendszeréről szóló kötcsei Orbán-beszéd időben némiképp elcsúsztatott publikálásával – egyszer már letettem a voksomat a nagyobb nyilvánosság mellett, s nem is bántam meg: a választók a voksolás előtt ismerhették meg az új politikai berendezkedés erővonalait, s ennek tudatában szavazták meg a kétharmados alkotmányozó többséget a leendő Fidesz-kormánynak.
Akkor is kampány volt, akkor is voltak a polgári erők sorában óvatos duhajok, akik kontraproduktívnak ítélték a világos beszédet, de nem lett igazuk. Most is kampány indul, hasonló a helyzet, a politikai versenyfutás sem lefutott, s a politikai logika sem mindig értelmiségi alapozású – mégis szívesen osztanék meg néhány elementáris kötcsei benyomást.
Kötcse ugyanis kölcsönös tesztelés is a hatalom és értelmisége között, más, mint az évértékelések, s más Tusványoshoz képest is. Orbán azt teszteli, megvan-e még a vele együtt öregedő hátország bizalma; a hátország pedig azt, észnél van-e Orbán Viktor? Jelentem, utóbbival nincs gond. Egy olyan politikus vezeti az országot, aki illúziók nélkül látja Európa és a világ valószínű helyzetét 2020-ra, 2030-ra, 2050-re nézve.
A finom lelkű hallgatóság és kérdezősereg olykor már hallani sem szerette az igazságot, a valóságot. Engem épp ez tölt el bizakodással: a demográfiai és a vallásháborúk korában az önáltatás egyenlő a nemzeti öngyilkossággal. Orbán azzal együtt Európa egyik ritka reálpolitikusa, hogy némely megállapítása („Trianon meghaladásához soha nem álltunk olyan közel, mint ma”) és jövőképmotívuma („Kárpát-medencei középállamiság”, „a térség vezető állama”) zene a magyar fülnek. Talán a más logikájú, lebutított kampány után lesz mód kitérni olyasmikre is, mi is rejlik a négykategóriás dimenzióváltás víziója mögött (innovációban, nemzetszervezésben, hadseregépítésben és demográfiában).
Utóbbi tekintetben korántsem érdektelen, hogy – számomra örvendetesen – a hazai cigányság nem tehertétel, hanem esély és erőtartalék. A macroni huszonkét újságoldalas szörnyinterjúra való reagálás mellett egy értelmes diskurzusban pedig sztártéma lehetne a Kötcsén idézett kissingeri maxima is: „A történelem ritkán világos azoknak, akik benne élnek.”
De ritkán azért világos – reméli a miniszterelnök, aki szerint a magyar jobboldalban van igény a megértésre, míg a magyar és a nemzetközi baloldal változatlanul ideológiai fikciókhoz igazodik, beáldozva akár Európa jövőjét is. S idézte Szőcs Gézát (nem a kormányülést kétes sikerrel megörökítő klapanciaszerzőt, hanem a jószemű naplóírót):
„A luxemburgi óváros egyik híres épületének homlokzatán egy híres mondat olvasható immár sok-sok évszázada: Mir wölle bleiwe wat mir sin. – Azok akarunk maradni, amik vagyunk.” Luxemburgban, vagyis a művelt Nyugaton ezt tudták, csak elfelejtették, s most Magyarországot támadják azért, mert őrizzük az európai lángot. Például Kötcsén.