Az ál- és félművészet mivoltára állandóan rámutatni.
(Kodály Zoltán)
Kodályt olvasok mostanában. Mennyire hiányoznak a tiszta, egyenes beszédű emberek a művészet nyilvánosságából! A tekintélyek. Az ízlés biztonsága. Az élő igazság. A hiteles ember, akire hallgathatunk, aki által vezettethetnénk magunkat. Szinte minden kulcsfontosságú pontról elűzték őket. Ma is elriasztják az embereket a felelős, fajsúlyos embertől, mondván: autoriter, populista, diktatórikus, uraskodó, úrhatnám stb. Pedig még a démoni XX. században is voltak „bujdosó királyok” a közösségekben. Felszínre is kerülhettek ideig-óráig, igaz, az utóbbi 40-50 évben mindenünnen kilökték őket. A kínai mondás szerint egy rossz hang a muzsikában romba döntheti a birodalmat. Egy jó példa viszont a rossz minden igyekezetét tönkreteheti. Retteg is a „fürge huncuti” (Hamvas) magatartás tőle, hiszen akkor vége a szabad rablásnak, vége a felelősség nélküli lézengésnek, vége a kártyavár-(világ)birodalomnak.
Mi lesz velünk igaz művészet nélkül, igaz emberek nélkül? Léteznek-e ma ilyen emberek, vagy igaz, hogy egy civilizáció vége felé már bujdosó királyok sincsenek? Reménytelen, hogy ma egy megfelelő ember a megfelelő helyre kerülhessen? Valóban kilátástalan a helyzet?
Holott sosem volt ennyi kulturális esemény, az intézmények sokasága működik, termelik a megkövetelt nézőszámot, a számok, a mutatók „előremutatók”. Pedig a kereskedelem, e végletesen anyagelvű foglalkozás szempontjai nem alkalmazhatók a szellemi tevékenységekre. Valójában halálosak a művészetre, a kultúrára. Kodállyal indítottam, a zenére nézve: ebben a műfajban legveszélyesebb a hazugság. Hallgatóját a legvédtelenebb ponton kezdi ki. Éppen ezért nem a nézőszám, nem a mennyiség számít: ha kell, egy embernek játszani, ha kell, egy emberért muzsikálni. A zene igazsága a perdöntő. A zene sugárzása előbb-utóbb megteremti a maga közösségét. Ha jó és igaz. Kodály: „Méreg a rossz zene. (…) Cenzorért kiált.” A szellem szabályainak kellene megfékeznie a rombolást és mértéket szabnia az anyagelvű, anyagias világ minden tevékenységének, így a ma uralkodó kereskedésnek is. Kitartani a szellem és az igazság szabályai szerint? Kiknek? Ma? Ráadásul egy intézményben? Egy hónapra sincs ehhez elegendő szusz. Minden elárultatott.
Vessünk egy pillantást a művelődési intézmények által nyújtott kultúrára, vegyünk csak időben és térben közeli példákat: sorjázni lehet a beteg jelenségeket. (Akinek nem inge-gatyája, ne vegye magára!)
A Magyar Állami Operaház egy rockzenész musicaljét emeli piedesztálra. Operaház: rockzene/musical…? Ráadásul a darabban női ruhában táncoló kisfiú sugallt perfid témavilágát rossz szó nem éri. Valószínűleg büszkék reá. Az előadók között pedig már médiasztárocskák virítanak. A művészetből még az „m” betű sem az. A Művészetek Palotájában több a bár-, mint a komolyzenész. Mindenevő gyorsétterem palotája jó ideje.
A Kodály nevét viselő kecskeméti iskolában a magyar Richard Claydermant (Havasi Balázst) hallgatják. Kodály hitvány zenének nevezte a hasonló jelenségeket. A Liszt Ferenc Zeneakadémián Lajkó Félix nyitja az évet, már régóta. Vele, meg más szórakoztatóipari figurákkal vélték a szimfonikusok megtalálni az új szimfonikus partizenét egy minapi szegedi koncerten. Művészetről szó sincs. Egyre szaporodnak a híg szórakoztató zenét produkáló szimfonikus zenekarok e tájon, versenyt futnak a hajukat lobogtatva futkározó hegedűsökkel, a rövid szoknyában pedálozó zongoristalányokkal.
A bárok világa immár nyíltan befészkelte magát a kulturális intézményekbe. Ne legyünk naivak: hamarosan a komolyakat lökik ki maguk közül. Bartók országában senkinek nem tűnt fel, hogy a magyar népdal napján alig akad hiteles népdalelőadó az ünnepi pódiumon, a többség álnépzenész csupán? Kevesek veszik észre, hogy a táncházmozgalom reprezentatív műsoraiból éppen a legjobbak, a hű szolgák hiányoznak. Akiknél még ott az élet súlya, a lét ősi ritmusa. Őket már kiebrudalták a gyengébbek és hitványabbak.
A következő Országos Táncháztalálkozó díszvendége egy balkáni esztrádzenekar (Boban Markovic), akit a balkáni zenét ismerők hollywoodi giccsnek tartanak. Sorolhatnám hosszan, hiszen minden zenei műfajban, sőt minden művészeti ágban ugyanez történik. Ne legyen illúziónk, hogy ennyivel beérik. Ez az „üzekedés” már régóta folyik a nyugati civilizációban, most minket fog elborítani. Ordenáré hazugság, hogy mindez csak „a magasabb szintű művészetre nevelés érdekében történik”. Aki ezt mondja, annak fogalma sincs a művészetről, hiszen „a szellem mindig csak föntről lefelé sugárzik.”
Egy anyagelvű civilizációban pedig minden lentről sugárzik, és természetszerűleg a haszon, a kereskedői szemlélet viszi a prímet. Minden eladó, minden elcserélhető. Ezért elsősorban szellemi háború folyik. Közben mi, művészek befogjuk a szemünket, mert gyöngék vagyunk, óvatlanok, gyávák. A fertőzés mindent elért, pillanatok kérdése, mikor borít el bennünket is e halált hozó fergeteg, hiszen a legtöbben még a betegségnek sem látják nyomát. A híg, a silány, sőt az ocsmány már a kerítésen bévül van, büszkén vigyorog, tudja, hogy ebben az álcavilágban övé a fölény, övé az utolsó szó. Mert a „lényében” életidegen apparátus mindig a hozzá hasonlatos, holt struktúrákat segíti.
A szisztémákba préselt (apparátus vezette – mint Hamvas mondja) újkori civilizációban mindenütt a társadalmi szerkezet, az intézmény vált elsődlegessé. Az életvezetés mint hatalmi szempont. A kultúrát, a kultiválást az életből leválasztó, elkülönült terepre kihelyező mentalitásnak nem is lehet más a vége, mint a kártyavárnak. A közvetlen, direkt élet, a szellemi megoldás ereje és döntést hozó helyzete, a minőség uralma, az anyagiakat helyén kezelő mérték mind kiveszett. A felépítmény bedarálta az életet. Az éltető nedvek felszámolásával végül persze maga az egész rendszer s véle az emberi közösség is kiszáradt. A megmaradt pőre ösztönvilág hatalmában vergődünk. Minden jó szándékú irányító, lett légyen az akár egy országló uralkodó is, ezzel kell hogy számoljon. Egy szellemtelen ösztönvilágot terelgetni a szellemi felé. Kedves kulturális intézményvezetők, mindenkinek választani kell: mit szolgálunk? Valójában nincs visszaút, még akkor sem, ha a tömegsúly nehézkedése nem tűri a szellem ellenirányát.
Ne fogjuk be a szemünket, ne legyünk gyöngék, még kevésbé óvatlanok, és főleg ne gyávák. Minden pillanatban nyitva áll a lehetőség a megfordulásra. De ne áltassuk magunkat: nem lesz megfordulás. Az emberek többsége nem belátó, a mai anyagba töppedt, egyre érzéketlenebbé váló embert csak egy embernél nagyobb erő „fordíthatja” meg. S ez borzasztó lesz. Itt tartunk most, és akinek van még szíve-ízlése, az levegőért kapkod, a mocsárból fel-felmerülve kétségbeesetten próbál éltető oxigénhez jutni. A hiteles ember fogyatkozását látva csak idő kérdése volt, mikor viszi el az ördög az egészet. Hát éppen mostanság. Ennyit a helyzetről. De normális ember nem adja fel, nem fekszik ki a keselyűk elé.
Egyfelől olyan zenei életet, olyan művészi életet kellene a jövő művészeinek kialakítaniuk, amelyek nem az intézményektől függnek. Nem baj, hogy a kenyérkereset nem a művészet lesz. Ez mind az embert, mind a művészetét csak gazdagítani, erősíteni fogja. Az önmagába fordult művészélet épp a művészetre és művelőjére veszélyes, amint arra nemegyszer Kodály is figyelmeztetett. Vissza az életbe, pontosabban a létezésbe – ez legyen az iránytűnk! Egy régi-új életrendé. A művészies életé, amely minden pillanatunkat áthatja. Ne iskolát – mestert keressünk! Ne pódiumot – élethelyzetet teremtsünk! Bármekkora lesz az ára, előbb-utóbb eljön az az idő, amikor újra a magról fakadt dolgokat növeszti ki az adott közösség, és ebből sok-sok munkával kifejlődhet egy természetes, szerves szellemi televény.
Mindeközben: „Az ál- és félművészet mivoltára állandóan rámutatni.” Nemcsak azért, mert tartozunk az igazságnak, hanem mert minden erőfeszítés a jövőt erősíti. Művelt talaj az aszály után is könnyebben terem. Másfelől azért az esélytelenek nyugalmával időnként kopogjunk be az intézményekhez is. Amíg nem alakul ki egy új létforma, ostobaság volna eldobni az egyre ritkuló alkalmakat a tiszta művészet felmutatására. Amíg vannak kevesek, akik éltetik. Bár ha épségben akarunk maradni, nincs más gyógymód, mint ki a mocsárból. Mindent újrakezdeni. Beragadva az intézményesített, a közvetett lét labirintusában minden erőnket leköti a ránk ömlő iszap lapátolása. Ezért, kedves barátim, mégiscsak azt sugallnám: ne kínlódjunk feleslegesen, az erőfeszítés az újrakezdésé legyen!
A szerző vajdasági magyar filmrendező, grafikus