Az újságokban úgy jelenik meg a PISA-botrány, mintha olyan hír lenne, amely a jelenlegi kormány bűne. Holott 2000-ben jelentek meg először a sokkoló eredmények, és azóta minden tesztmérés után megismétlődnek. A probléma háttere, hogy a posztmodern liberális világ gondolkodásának középpontjában a tömegek joga áll a korábbi elitprivilégiumokkal szemben. Erre utal a nemzetközi vizsgálatok szemléletmódja is, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a tömegek alacsony teljesítménye leronthatja az ország átlagát.
A liberális humanizmussal összekapcsolódott posztmodern filozófia áthatotta a XX. századot. Az oktatás, a művelődés korábban az elit privilégiuma volt. Ebben hozott változást a posztmodern, amely elismerte a tömegoktatás létjogosultságát. Ugyanígy van ez más területeken is, az elitkultúra mellé a tömegkultúra állt (vizuális kultúra, filmművészet), az elitművészet is tömegművészetté vált. A legtovább a felsőoktatás őrizte meg elitjellegét. A posztmodern azonban megkérdőjelezte ezt a privilégiumot is. Homogén iskolából heterogén iskola lett. Jean-Francois Lyotard posztmodern filozófus szerint a tudás nem esik többé az állam hatáskörébe, eladható árucikké válik. A tudás megváltozott státusa megváltoztatta a módszereket, amelyekkel megszerezzük, tároljuk azt.
A nemzetközi felmérések elemzése kapcsán az oktatási szakemberek már 2002-ben a tudás megváltozott karakterére hívták fel a figyelmet. Vajon mit jelent ez? Emlékeznünk kell arra, hogy a legmarkánsabb vélemény az volt a PISA-eredmények értékelésében, miszerint a gyenge eredményeket nem a romló minőségű tanítás okozta, hanem az időközben megváltozott tanulásfelfogás. Korábban ismeret-központúság jellemezte, ami megfelel a mi oktatási hagyományainknak. A tanulás egyenlő az ismerettel elve jellemzi a kelet-európai országokat és a korábbi felméréseket. Az eredmény attól függően alakul, hogy mit tekint tanulásnak az a szervezet, amelyik a felmérést végezte. Paradigmaváltás történt tehát a világ nyugati felén, és el kell döntenünk, hogy akarjuk-e követni. Az oktatás nemzeti sajátosságai, de az adott régió kulturális és történelmi hagyományai is meghatározóak. Míg a távol-keleti és az angolszász országok matematika- és természettudományi oktatása közismerten problémacentrikus, addig a kelet- és közép-európai országok a lexikális elméleti tudást kérik számon.
Láthatóan új trend alakult ki az oktatási követelmények terén. Az ismeretekkel szemben az a tudásfajta értékelődött fel, amelynek elsajátítása természetes környezetben, életszerű tapasztalatok szerzésével történik. Ami a nagy nemzetközi felmérések tudásfelfogásában megjelent, az a fejlett országok törekvéseit vázolja arról, hogy miféle tudást tartanak fontosnak. Már 2000 óta világossá vált, hogy akik eddig megbecsültek voltak, az amerikai szemléletmódú vizsgálat szerint ma gyengének minősülnek. Több különböző területen dolgozó kutató egyetért abban, hogy hazánkban az alacsonyabb iskolai végzettség szinte szükségszerűen együtt jár a redukált kulturális és írásbeliségi szokásokkal. Másrészt az alacsony iskolai végzettségű szülőktől származó gyerekek számára sem az intézményes nevelés, sem más intézmény nem képes felzárkózást, kompenzációt biztosítani. Nagyobb mértékű előnyt jelent a teljesítményben a jobb családi háttér.
Azt gondoljuk, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” liberális elvére építkező világ nonszensz módon elvárja, hogy minden réteg egyenlően teljesítsen, sőt a PISA-tesztekben egyenesen kiköveteli. Ám mindig a család kulturális tőkéje a meghatározó, amit csak minőségromlással lehet áthidalni úgy, hogy a tömeg is egyenlően jöjjön ki belőle. Így szorult lassan háttérbe a klasszikus tudás a világban, helyét átvette a tömegtudás, a praktikus ismeret. A felsőoktatásban már korábban észrevehető volt a minőségromlás.
A PISA-tesztekben rosszul szereplő országokban láthatóan nem sikerült egy szintre hozni a hátrányos helyzetű tömegeket. A jól teljesítő gyerekek esetében a titok kulcsa a kulturális tőke – amit „hajszálcsövesség” néven emleget a szakirodalom –, ami szimbolikusan a láthatatlan hajszálcsöveken keresztül cseppenként kerül be a gyerek vérkeringésébe a családban, ahová születik. A tömeg felemelésére, a hátrányok kiküszöbölésére a cigány fiatalok oktatásának felzárkóztató programjait indították el hazánkban. A Phare ’99-es program keretében pedig francia–magyar oktatási együttműködés jött létre. A hátrányos helyzetű fiatalok nevelése érdekében a francia „kiemelt oktatás” megközelítés meghonosítása, adaptációja folyt. Cél volt a francia modell alapján kiemelt oktatási körzetek és hálózatok létrehozása. Azok a körzetek, ahol nagyszámú hátrányos helyzetű fiatal oktatása folyik, kiemelt anyagi és oktatási gondoskodásban részesülnek mind a mai napig. Nagy összegű pályázati pénzek folynak be manapság is ezekbe a régiókba.
A mai jobbító szándékot – például a korábbi kis létszámú felzárkóztató osztályokat, vagy a nyíregyházi görög katolikus kezdeményezést a roma gyerekek felzárkóztatására – azonban gátolja a liberális szegregációhisztéria. A lemaradás már az óvodában megkezdődik, a liberalizált óvodakezdés azonban itt is gátló tényezőként lépett fel a korábbi években. Konklúzióm, hogy a kulturális tőke meglétét vagy hiányát sohasem lehet maradéktalanul kiegyenlíteni. A tömegoktatás, a tömegtudás lefelé köröző spirálja okozza a minőségromlást. A másik kérdés, átvesszük-e a nyugati oktatásfilozófiát, amely a klasszikus műveltségtől a „bunkóság” felé halad. Valójában a gyakorlatiasabb oktatás beemelése, a kettő ötvözete és nem a cseréje lenne megfelelő.
A szerző pedagógus-filozófus