„A szavaink mindaddig halottak maradnak, amíg a vérünkkel nem keltjük életre őket. Nem hagyjuk abba a harcot, amíg folytatjátok népem bombázását, bebörtönzését és kínzását.”
Ezt üzente a nagyvilágnak, de leginkább Nagy-Britanniának Mohammed Sidiqi Khan, a 2005-ös londoni terrorista merényletek feltételezett vezérelméje a merénylet előtt. De milyen népre utalt a pakisztáni származású családapa, amikor üzenetében az Irakot érő szövetségi támadásokra utalt? Hogy tudott egy Nyugaton született és felnőtt, egyetemet végzett ember egy olyan távoli néppel és országgal azonosulni, ahol soha nem járt, és amelynek a nyelvét sem ismerte?
A válaszokban rejlik a radikális iszlamista szervezetek máig tartó európai térhódítási sikereinek is a magyarázata: az identitásválságban szenvedő európai muszlim fiatalokat meg tudták szólítani egy hiánypótló és csábító narratívával, ami képes volt egyszerű válaszokat adni az egzisztencia bonyolult kérdéseire. Az identitásválság ideális táptalaja a liberális társadalmakban már rég érzékelhető elértéktelenedés és kiüresedés; a közösségek és a családok lassú porladása, az individualizmus szinte mindent felülíró ereje, és a személyközi kapcsolatokat felületessé válása. A globalizáció által megsokasodott identitások kezeléséhez egyre szűkebb eszköztár áll az egyén rendelkezésére, és ilyen körülmények között egyre több embernek lesz egyre nehezebb a Samuel P. Huntington által már bő évtizede feltett kérdésre válaszolni, hogy kik vagyunk mi. Ameddig az európai társadalmak nem lesznek képesek megfelelő válaszokat adni a szilárd értékrend és identitás égető kérdéseire, a radikális iszlamista eszmék mint csábító alternatívák tovább fognak gyűrűzni a célt és hovatartozást keresők körében.
A liberális társadalmak gyenge kollektív identitásából fakadó komoly problémákra már (az egyébként liberális demokráciákat általában kedvezően feltüntető) Francis Fukuyama is rávilágított néhány évvel ezelőtt. Egy 2007-ben publikált tanulmányában (Identitás és népvándorlás) kifejtette, hogy a posztmodern (nyugati) társadalmak nem képesek a vég nélküli tolerancián túl más pozitívummal megtölteni azt az értékrendet, amihez egykor a nemzeti és vallási identitás adta a kereteket. Az értékhiányt kiélezi a tömeges bevándorlás, hiszen a migránsok várhatóan sokkal jobban tisztában vannak azzal, hogy ők kik és honnan jöttek. Fukuyama szerint mindenekelőtt ebből a szemszögből kell nézni a radikális iszlamista eszmék térhódítását is: az iszlamista indíttatású terrorista merényletek elsősorban nem a hagyományos (igencsak differenciált) muszlim kultúrából fakadnak, hanem sokkal inkább a modern kori (elégtelen) identitási politikából.
Napjainkban ugyancsak aktuális az identitásválság kérdése, amikor becslések szerint jelenleg már több mint ötezer európai fiatal muszlim nő és férfi utazott olyan területekre, ahol egy brutális módszereket alkalmazó terrorista szervezet igyekszik vérrel átrajzolni a közel-keleti határokat annak érdekében, hogy egy középkori állapotokat felidéző társadalmat teremtsen. De ugyanezek az eszmék (és a vele járó életvitel) olyan európai hátterű egyéneknek is vonzó, akik a kiüresedett nyugati társadalmakban nem leltek értékrendre és hovatartozásra. Több kutató próbált az utóbbi években választ találni az identitás sokrétű kérdéseire, kivált az európai fiatal muszlimok körében. Egyes kutatások az egyének vallásos meggyőződésére összpontosítottak, mások inkább a radikalizálódás csoportdinamikai mozgatórugóira, a mentális egészségre, illetve a kalandvágyra. Viszont a számos egyéni történetben közös nevezőként jelentkezik a serdülőkori és fiatal felnőttkori sérülékenység, amelynek egyik neuralgikus pontja az identitásválság.
A szilárd identitás alkotja az egyén fundamentumának jelentős részét, amelynek szerepét, meghatározó fontosságát és erejét mindannyian érezhettük valamikor életünk folyamán. Ezzel egyetemben azt is tapasztalhattuk, hogy milyen jó és biztonságos érzés egy adott közösséghez tartozni, ahol önmeghatározásunk megerősítésére és sorsközösségre lelhetünk. A problémák ott kezdődnek, amikor egy adott társadalom nem rendelkezik már olyan szilárd értékrenddel, illetve olyan robusztus, társadalmi (és belső egyéni) rendet is elősegítő struktúrákkal, hogy azzal a többség valamily módon azonosulni tudjon. Az elsekélyesedett és széttöredezett társadalmakban az identifikáció folyamata végtelenné, képlékennyé és problematikussá vált, ezért mind a kulturális, mind a vallási hovatartozás kérdése – egy adott közösség iránt érzett hűség és elkötelezettség – korunk egyik legfontosabb kérdésévé nőtte ki magát. Az értékhiányban tengődő emberek keresésének potenciálját ismerte fel az al-Kaida és az Iszlám Állam is: a radikális ideológia eszközei ők, akiket logisztikai, toborzási vagy akár bűncselekményeket végrehajtó célokra egyaránt lehet alkalmazni.
„Nem vagy egyedül. Nálunk közösségre lelsz. Adunk neked identitást, testvéreket, hovatartozást és magasztos célokat. Nem kell azon gondolkodnod, hogy brit vagy-e vagy pakisztáni, bevándorló vagy-e vagy európai, a lényeg, hogy muszlim vagy, és ezáltal a másfél milliárdos ummahhoz, a globális muszlim közösséghez, tartozol. Az általunk elnyert identitás nincs földrajzhoz kötve, hanem egy intellektuális és ideológiai síkon mozog. A mi céljaink nem e világból valók. Ha azonosulsz a céljainkkal, garantált helyed lesz a paradicsomban.” Lényegében így lehetne összefoglalni annak az identitáscsomagnak az elemeit, amit a radikális iszlamista szervezetek kínálnak az identitást kereső, javarészt másod- és harmadgenerációs muszlimoknak. Az egyetemességre igényt tartó, tartalmasnak és szigorúnak vélt értékrend mellett nem nehéz meglátni, hogy mind a kiüresedett liberális, mind a posztmodern európai identitás súlyos lépéshátrányban van. Azok a fiatalok, akik az Iszlám Állam által uralt területekre utaztak, elsősorban a globális muszlim közösséggel éreznek sorsközösséget, nem pedig városukkal, országukkal, családjukkal vagy közvetlen környezetükkel.
A globalizálódott és felgyorsult világban egyik nemzet sem lehet közömbös az identitás kérdésével kapcsolatban. Amennyiben komolyan gondoljuk az európai, iszlamista indíttatású terrorista merényletek korai megelőzését, úgy a maga teljességében kell megvizsgálni a jelenséget. Ez valahol ott kezdődik, hogy lélektanilag megértjük, hogy miért válhat egy Európában született és felnőtt ember számára csábítóvá egy erőszakot is dicsőítő univerzalista ideológia, és ott folytatódik, hogy szembenézünk saját magunkkal, identitásunkkal és értékrendünkkel. A javarészt muszlim országokból történő tömeges bevándorlás minden eddiginél is jobban arra kényszeríti az európai társadalmakat, hogy a folyamatot önvizsgálattal kezdjék: az identitás hiánya nem identitás, és a gyökértelenség végletes űrt teremt. Az integráció kétoldalú folyamat, amely éppúgy érinti a befogadó társadalmakat, mint a befogadottakat.
Éppen ezért azt a kérdést is hangsúlyosabban meg kell jeleníteni a közvitákban, hogy miként lehetne a liberális társadalmak kiüresedett identitását és töredezett közösségeit újból tartalommal megtölteni és egy szilárdabb értékrendbe visszaintegrálni. A nemzeti és vallási sajátosságokat eltörölni kívánó európai identitás megteremtésének kísérletei között Kelet-Európa hagyományőrzőbb társadalmai felértékelődtek. Amennyiben a Nyugat nem képes felismerni ennek példaértékét és fontosságát, továbbra is taszítani fogják a hovatartozást kereső muszlim (és nem muszlim) fiatalokat a radikális iszlamisták végtelenül leegyszerűsített, ám szilárd identitást és közösséget biztosító erőszakos világába.
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet