Magyarország 2013-ra sikeresen stabilizálta államháztartási helyzetét, 2015-re pedig a magyar monetáris politikában történt meg ugyanez. Az első megállapítást alátámasztja, hogy kiléptünk az uniós túlzottdeficit-eljárásból, míg a második tény azt hozta magával, hogy hazánkban csökkent a hitelek kamatszintje mind a vállalkozások, mind a lakosság számára. Az utóbbi két évben az alacsony alapkamat mellett is stabil szinten tartható volt a forint árfolyama.
Mindezek következtében Magyarország mind a három hitelminősítőnél kikerült a spekulatív kategóriából, és így egyre könnyebben finanszírozza magát. Eközben a külső finanszírozásunk – hála az EU-források lehívásának, és főleg 2009–2010-től a pozitív külkereskedelmi mérlegnek – jelentősen javult, az adósságon belül újra csökkenni kezdett a devizahányad, sőt jó reményünk van arra, hogy ezt folytatni tudjuk a következő években. Az utóbbi negyven évben most történt meg először, hogy nem azért kell a külföldi működő tőkének udvarolni, hogy a fizetőképességünk javuljon, és emellett még növekedni is tudunk.
Mindezen történelmi eredmények lehetőséget adnak számunkra ahhoz, hogy végiggondoljuk azt, mit tegyünk az eddigi fejlesztési és államháztartási politikánkban ahhoz, hogy hazánk kikerüljön a vesztes periferiális helyzetből, és a centrumba vezető, évtizedekkel ezelőtti finn utat járja be, ne pedig a mostani portugál vagy a fájdalmas görög utat vigye végig. Hiába volt az utóbbiaknál egy mesterséges felzárkózás, ez inkább mennyiségi, mint minőségi volt, de idővel lemerült a motor, amit aztán újra be kellett indítani, de ez csak drága olajozással volt lehetséges.
A vitathatatlan sikerek mellett ebben a kegyelmi helyzetben látni kell a lehetséges kitörési pontokat. Hazánkban például a munkatermelékenység regionális sorstársainktól eltérően az utóbbi időben nem javult, ami a közmunkások statisztikai beszámítása mellett arra vezethető vissza, hogy a hagyományos magyar tulajdonú cégek (főleg a kis- és középvállalkozások) nem léptek ezen a téren előre. Az MNB elemzése szerint még regionálisan is nagyobb a különbség a főleg multik uralta nagyvállalatok és a hazai kkv-szektor versenyképessége között, de a külkereskedelmi statisztikák is jelzik, hogy a magyar többségi tulajdonú cégek exportja stagnál (kb. 15-16 milliárd euró körül), és a növekedés csak a külföldieknek köszönhető.
Az alacsony magyar beruházási ráta mögött az áll, hogy csak a multinacionális cégek vagy a közpénzekből történő beruházás tud bennünket kilendíteni a felzárkózó országhoz képest alacsony beruházási rátából, legyen az finanszírozva EU-pénzekből vagy a külföldi (orosz vagy kínai) gigaprojektekhez kapcsolódó kamatos hitelekből.
Mi kell ahhoz, hogy a magyar tulajdonú cégek modernizálódjanak? Merjenek nagyobb hatékonysággal előálló termelésbővítésbe kezdeni? Ehhez most az olcsó pénz rendelkezésre áll. Ámde kell még bátorság ahhoz is, hogy ezt meg tudják tenni, vagyis a sikeres kisvállalkozó érezze, hogy az állam a növekedését védi nemcsak a hazai piacon, hanem segíti a külhoni kilépést.
De a sikeres vállalkozókat megvédi a nem kért felvásárlási ajánlatoktól, és ösztönzi őket arra, hogy bekapcsolódjanak a magyarországi vagy nemzetközi termelési értékláncba. (Itt az áttörés a nálunk dolgozó multinacionális cégek részéről az ún. beszállítói programban még nem történt meg.) Mi kell még? Munkaerő. Jelenleg nemcsak az a gond, hogy a jó szakemberek elmennek, de az is, hogy a nagy külföldi cégek az ösztönzések révén elviszik a magyar vállalkozások elől a hazai használható munkaerőt. A kettő együtt sok.
A GKI elemzései szerint az utóbbi három évben kétszer akkora támogatást adtunk a nagyberuházóknak, mint az előző három évben, ami nyilvánvalóan emelni tudja a beruházási rátát, de azzal is jár, hogy elviszi nemcsak a munkaerőt a kicsik elől, de felborítja velük szemben a versenyviszonyokat is. Csak a kisvállalkozóknak kellene adni munkahelyteremtési támogatást, akár a csekély összegű támogatási rendszerek tágításával.
Nagy termelőnek csak akkor kellene támogatást adni, ha Magyarországon bejegyzett kutatási-fejlesztési cégeken keresztül innovatív eredményt hoz, és ez a támogatási kifizetés csak a magyar szakértők eredményeinek itteni szabadalmazása után történjék meg. Ezen a területen kell elindítani a magyar kkv-tőkeképződést és a technológiafejlesztést. A beruházási adókedvezmények csak egy kisebb összegig lehetnek figyelembe veendők. A nagyvállalatok ilyen beépülő eredmények nélküli támogatását versenytársaink, például a csehek már évekkel ezelőtt elkezdték leépíteni. A telephelyi előnyök miatt jöjjenek.
Az eddigi tőkevonzási politika megváltoztatására van szükség több helyen. Egyrészt haladnunk kell afelé, hogy a digitalizált társadalom, a magyar vállalatok kutatása-fejlesztése (innovációja) segítése mellett abbahagyjuk azt a húszéves folyamatot, amivel olcsóvá tesszük a magyar munkaerőt a tőkevonzás érdekében. Miért? Mert ezáltal az értékláncokban automatikusan olyan helyre tesznek minket, ami az olcsó munkaerő kihasználását veszi célba, és nem a termelési folyamat szellemi előkészítését.
Ehhez kapcsolódik egyrészt, hogy az élőmunkaterheket nem kell tovább csökkenteni – eddig ez valóban fontos volt versenytársaink előnyös helyzete miatt –, hanem az ebből adódó bevételeket oktatásba és kutatásba – de csak ebbe – kell visszahelyezni.
Másrészt pedig abba kell hagyni a nemzeti valuta leértékelését. Az elmúlt tíz évben a ledolgozott órák utáni bér lényegében 6 és 7 euró között volt, aminek az is az oka, hogy a forintot az utóbbi néhány évben negyedével leértékeltük – nem egyedüliként a régióban –, ez kisebb-nagyobb mértékben jellemző volt a csehekre, lengyelekre és románokra is. Most le kell horgonyozni, be kell lépni a dánokhoz hasonlóan az euró előszobáját alkotó ERM-II árfolyam-mechanizmusba (ők 17 éve vannak ott), ahonnan természetesen válság idején ki lehet lépni a valuta kényszerű leértékelésével, de békeidőben ottmaradásunk jelzi azt, hogy az ország kiszámítható stabilitásra tör, és nem kívánja a termelékenység növekedését helyettesíteni a valuta folyamatos leértékelésével.
A dánok ráadásul nagyobb védőernyőt is kapnak az Európai Központi Banktól, mint a sima, euróövezeten kívüli EU-tagok.
Ha nem indulunk el azon az úton, hogy a versenyképességet nem mesterséges leértékelési politikával helyettesítjük, akkor odajutunk, mint az euróövezet déli perifériája, amely nem tudta ennek hiányát megemészteni, nem készítette fel a gazdasági és társadalmi szereplőit ennek a fegyvernek a kiiktatására és helyette más, aktív versenyt növelő tényezők mobilitására.
Ehhez kell az EU-tól további pluszforrásokat kérni, amit szintén csak a versenyképesség erősítésére – a kkv-k segítésére a fejlesztésekben és azok adaptálásában – kell felhasználni. Sokat segítene az is, ha drasztikusabb adósságcsökkentéssel tudnánk a még mindig magas kamatkiadásainkat mérsékelni, és így ezt a pénzt – ami jelentős részben még mindig külföldi kézbe vándorol – inkább itthon tudnánk tartani.
Ehhez kell társulni a magyar tulajdonú cégek megerősödése és regionálissá tétele ügyében tett lépéseknek, képzésekkel erősíteni bennük a külpiacra nyitás lehetőségével való barátkozást. Legalább a Kárpát-medencei kilépésükben kell egy komoly áttörés.
Az nem lehet, hogy erős magyar cégként még mindig csak a szocializmusból néhány szerencsésen átmentett nagyvállalatot tudunk felmutatni, és az új Magyarország ilyet kinevelni vagy magyar kézben megtartani csak kevésbé tud. Márpedig a cégmenedzselési képességet csak így tarthatjuk a kezünkben, ami az egyedüli út a hazai tőkefelhalmozáshoz.
Itthon csak olyan középvállalat-erősítő politikát érdemes követni, ami jó eséllyel megteremti a nemzetközi versenyképességet is ebben a kicsi és gazdaságilag nyitott országban.
Sok általam érintett kérdésben már van szakmai, sőt időnként politikai nézetazonosság. Remélhetőleg a végrehajtásban is lesz bennünk erő arra, hogy ehhez tudjunk nemcsak igeneket, hanem nemeket is mondani.
A szerző volt EP-képviselő és külgazdasági államtitkár