Minden tevékenységük abban merül ki, hogy a Fideszt és a kormányt fikázzák, valamint személyes támadásokat intéznek kormánypárti politikusok ellen. Velük szemben, amikor a Fidesz ellenzékben volt 2002–2010 között, konstruktívan állt hozzá az akkori kormányokhoz: a Fidesz képviselői és politikusai szakpolitikákban nyilvánultak meg, alternatívát tudtak mutatni, és elmondták az embereknek, miért lesz nekik jobb, ha rájuk szavaznak. Éppen ezért nem érte őket derült égből villámcsapásként 2010-ben az elsöprő választási nyereség. Volt tervük.
Most viszont nincs semmiféle értékelhető terv, felmutatható stratégia és vitatható program, csak üres, nagyhangú nyilatkozatok a kormányváltásról. Nem, ez nem áprilisi tréfa. Ezek a pártok komolyan gondolják a 10-13 százalékos támogatottságukkal és nulla programjukkal, hogy a következő országgyűlési választásokon leváltják a még mindig kétharmad közeli Fidesz–KDNP-kormányt. Én nem tudom, hogy magukat vagy a szavazóikat akarják-e ezzel a nyilvánvaló sületlenséggel jobban áltatni.
De milyen ellenzék az, amely eleve vereségre készül, nem győzelemre? Az ilyen pártok még ellenzéknek is alkalmatlanok, nemhogy egy ország kormányzására! A politikai túlélés nem egyenlő a kormányképességgel.
Tulajdonképpen nem is a kormányzás a céljuk, csak a Fidesz-kormány megbuktatása. Másról sem beszélnek, erre vannak teljesen ráfixálódva. Fogalmuk sincs, hogy mihez kezdenének, ha hőn dédelgetett vágyálmuk egy nap valóra válna. Sőt valójában egy szót sem ejtenek arról, hogy mit tennének, ha kormányra kerülnének. Működő elvük könnyen leírható: minden rossz, amit a kormány csinál; ami egy cseppet is jó, azt pedig sokkal jobban is meg lehetne csinálni. Csak nem tudják megmondani, hogyan.
A mai magyar ellenzék mindent megtesz annak érdekében, hogy ami jó lehetne, az semmiképpen se sikerülhessen. Nehogy a végén még valaki a Fidesz–KDNP-kormányhoz kösse az adott intézkedést, nemzetközi sikert. Ez vezérelte őket az olimpiaellenes aláírásgyűjtés támogatásánál és az alkotmánymódosítás leszavazásánál is. Tulajdonképpen nem ellenzékként, hanem ellenségként viselkedtek; a magyar nép érdekei és a magyar sikerek ellenségeként. Ilyen hozzáállással ez a társaság csak azt érheti el, hogy egyre kevesebben fognak rájuk szavazni.
Vicces, hogy miközben nincsenek ügyeik, és nagyban gyűlölködnek meg provokálnak, egymással versenyeznek a mártírszerepért. Annyira alkalmatlanok nemhogy a kormányzásra, de még az ellenzéki szerepre is, hogy azt át kellett vennie a médiának és a tüntetéseket szervező „civil” szférának. Ők észrevették, hogy a fütyüléssel, tojásdobálással, lottónyertestől kunyerálással és egyéb szánalmas akciókkal csak leégetik magukat az ellenzéki politikusok, nem fognak így kormányt buktatni.
A legszórakoztatóbb dolog egyébként az, hogy miközben a kormánybuktatáson szorgoskodnak, jut idejük egymást is gáncsolni és kiröhögni. Ha összefognának, talán el tudnának érni valamit, ez azonban még hiteltelenebbé tenné az ellenzéki pártokat. Amennyiben ez lehetséges. Mégis az a magyarázatuk a népszerűtlenségre és sikertelenségre, hogy arról Orbán Viktor tehet. Azért, mert csak. Ez ilyen megdönthetetlen tételük, nem is szabad ezen vitatkozni. Pláne nem szabad felvetni azt, hogy esetleg a saját politizálásra, főleg kormányzásra való nyilvánvaló alkalmatlanságuk lenne az oka.
Valahol már nekünk kellemetlen, amit időnként képesek összebohóckodni. Az ellenzék hatékonyságának ugyanis nem a létszámuktól kellene függnie, hanem politikusaik hitelességétől és attól, hogy az általuk felkarolt ügyek mennyire fontosak az embereknek. Nagyon rossz a helyzetfelismerésük, így jelenleg nincsen közös ügyük a társadalommal. Sokszor (lásd CEU-ügy és a civil szervezeteket szabályozó törvény módosításának kérdése) végső elkeseredésükben már arra kényszerülnek, hogy meglévő vagy potenciális választóikat totálisan félrevezessék.
Például a legutóbb Kunhalmi Ágnes, aki azt állította, hogy az egyik kormányellenes tüntetésen, amelyet a Szabadság téren rendeztek nagyszombaton, egymillióan tiltakoztak. Javaslom, vegyen fel egy szemüveget, mert vagy nagyon félrenézte, vagy tudatosan hazudott (mint azt már tette néhányszor diákigazolvány-matrica- és nyelvvizsgaügyben).
Az ellenzék elkeserítő helyzetét jól jelzi az a tény is, hogy egy egyszázalékos párt elnökeként Juhász Péter ma politikai tényező lehet hazánkban. Hogyan? Füttyögéssel, zajongással. Kizárólag azért tudják az emberek, hogy ki is ő, mert a nemzeti ünnepeken híveivel együtt ordít és fütyül, elrontva mások megemlékezését. Szerinte ehhez joga van, a véleménynyilvánítás szabadságával él, azt gyakorolja. Érdekes, amikor a Fidelitas tagjai az ő sajtótájékoztatóján éltek ugyanezen jogukkal ugyanebben a formában, azt kifogásolta; de hát ilyen ez a kettős mérce. Azért szórakoztató nézni a szelfiboton lógó mobiltelefonnal készített videóit.
Ugyanilyen szellemi színvonaltalanságra példa, hogy az MSZP a józsefvárosi időközi választáson egy rappert, Pityinger László „Dopemant” indítja jelöltjeként. Olyannyira tisztában vannak saját népszerűtlenségükkel, hogy inkább indítanak egy vállalhatatlan stílusú celebet, mint saját pártjuk bármely politikusát. Szerintük erre van szükségük a VIII. kerületi lakosoknak? Én megsértve érezném magam. Főleg arra való tekintettel, hogy a „művész” a Himnusz trágár változatát adta elő egy pártrendezvényen (Együtt–PM). Életemben nem hallottam még példát arra, hogy valaki a nemzeti himnuszát pártpolitikai érdekekből meggyalázta volna. A magyar ellenzék még erre is képes.
Az LMP, bár most még parlamenti párt, egy év múlva már nem biztos, hogy az lesz. Schiffer András minden valószínűség szerint ezt hamarabb felismerte, mint a két társelnök, és időben elhagyta a süllyedő hajót. Szél Bernadett és Hadházy Ákos pedig egymásnak ellentmondó állításokat téve vezetgeti a pártot neki a szikláknak.
A Simicska-pénzből új lendületre törekvő Jobbik cukiskodása és néppártosodása nem a szélesebb szavazói bázist hozta el nekik, hanem vesztettek a támogatásukból. Nem csak szavazók, párttagok támogatását és bizalmát is: több helyi szervezet is nyíltan bírálta Vona Gábor pártelnök irányváltását. Vajon ezt az átalakulást rendelte az új mecénás? Talán inkább Vonát kellene elmevizsgálatra küldeni. Hiszen elég erőteljes pálfordulást hajtott végre a hanukai üdvözlettel és az alaptörvény-módosítás leszavazásával. Kétlem, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy most mit is képvisel; esetleg direkt populizmusból enyhített a retorikán. Abban biztos vagyok, hogy nem erre számítottak a választóik, amikor rájuk adták le a szavazatukat.
Mivel ma Magyarországon még csak csírájában sem létezik hiteles és életképes ellenzék, ezt a szerepet a baloldali-liberális média tölti be helyettük. Ugyanezt teszik egyébként a liberális jogvédő szervezetek is, legfőképpen a triumvirátus: a TASZ, a Helsinki Bizottság és az Amnesty International. Szinte a szájukba rágják, hogy mit kell mondaniuk, visítozniuk, éjjel-nappal mantrázniuk mindazoknak, akik „nem akarnak diktatúrában élni” és „féltik a sajtó- és szólásszabadságot”. Gyakorlatilag az ellenzéki sajtóorgánumok és civil szervezetek végzik el a munkát a pártok helyett. Természetesen tőlük függetlenek. Nyilván. Igazából az közös bennük, hogy csak a kormány megbuktatása a cél, a hogyan tovább mindössze másodlagos kérdés.
Éljen hát a negyedik és ötödik hatalmi ág, a demokrácia őrangyala, a magyar kormány valódi ellenzéke: a baloldali média és a liberális civil szféra!
A szerző a Fidelitas külügyi kabinetvezetője