De kezdjük az elején! Az Európai Bizottság a múlt héten nyújtotta be az unió menekültpolitikájának megújítását célzó jogszabálycsomagjának első részét. A dokumentum a dublini rendszerként elhíresült rendelkezések utódját hivatott megteremteni, ezek a szabályok rendelkeznek arról, hogy ha valaki az EU területén menekültkérelmet ad be, akkor melyik országnak kell eljárnia az ügyben. Tudják, ha valaki Görögországban nyújtja be a kérelmét, akkor főszabály szerint Görögországnak kell eljárnia. Illetve kellene, de a múlt év során egyértelművé vált, hogy Görögország magasról tesz a közös szabályokra. Persze ne legyünk igazságtalanok, nem csak Görögország szegte meg ezeket a jogszabályokat: gyakorlatilag alig találunk olyan tagállamot, amely legalább kicsit is igyekezett volna betartani azokat. És az unió csak nézte-nézte, ahogy egyre több és több migráns érkezik, rendre elhangoztak olyan kijelentések, mint „közös európai megoldásra van szükség” és „meg tudjuk oldani”.
A helyzet viszont úgy áll, hogy a számtalan uniós csúcs, egyeztetés és nyilatkozat után sem sikerült megoldani a problémát, ha pedig jelen pillanatban úgy tűnne az olvasónak, hogy valami előrelépés azért mégis mutatkozik, az kizárólag azért van, mert Törökország visszatartja az országból elindulni vágyók jelentős részét. Teszi ezt azért, mert elhiszi, hogy júniusban az unió eltörli a vízummentességet és a török állampolgárok kötöttségek nélkül utazgathatnak majd Schengen területén. Csakhogy az unió nem törli el a vízummentességet, amíg Törökország nem teljesíti valamennyi korábban meghatározott kötelezettségét. Például biometrikus útleveleket kellene kiállítania, amire jelen pillanatban nem képes és júniusra sem lesz az. Ezt nem én mondom, hanem az Európai Bizottság. Az, amelyik annak ellenére javasolta a törökök vízumkényszerének eltörlését, hogy maga is elismeri, több olyan mulasztás is fennáll, amelyet a törökök akkor sem tudnak júniusig orvosolni, ha Németország minden újságírót börtönbe zár, aki bírálni merészeli Erdogan elnök urat. Ha pedig a törökök rájönnek, hogy vízummentesség, az aztán nem lesz, akkor ismét ráengedik Európára az új életet kezdeni szándékozó migránsok millióit.
Ebben a szorongatott helyzetben kellett tehát a „szerződések őrének” megtalálni azt a bizonyos közös európai megoldást, amit az elmúlt évben nem sikerült. Vegyük sorra tehát, hogy mit tartalmaz a bizottság javaslata. A tagállamok népességét és GDP-jét alapul véve meghatároznak egy arányszámot (nevezzük inkább kvótának), minden tagállam az összes migráns annyiad részéért felel, amennyi az új kvóta alapján rá esik. Hevenyészett számításaim alapján ez Magyarország esetében az összes migráns nagyjából 1,2 százaléka lenne. Lehetne vitatkozni azon, hogy ez sok vagy kevés. Felvethetnénk, hogy a népesség és a GDP nem vesz figyelembe olyan dolgokat, mint például ki bombázta porig Líbiát (Franciaország); vagy ki mondta, hogy mindenkit szívesen látunk (Németország); esetleg ki fasisztázta a magyar kormányt, amikor kerítést állított (Ausztria). Mindegy, ami történt, megtörtént, az 1,2 százalék pedig 1,2 százalék. Tehát leegyszerűsítve: az EU területére érkező migránsok 1,2 százalékát utaztatnák Magyarországra, ha megvalósulna a bizottság javaslata. Persze jelen pillanatban senki sem tudja, hogy mennyi migráns érkezik majd, nem is mennék bele mindenféle bizonytalan jóslásokba, maradjunk a bizottság előrejelzésénél, amely szerint idén másfél millió. Erre a számra vetítve az 1,2 százalék 18 ezer migránst jelent.
Mi van, ha mi ezt nem szeretnénk, nemhogy 18 ezret, hanem egyet sem? Sebaj – így a bizottság –, majd egy másik tagállam átveszi őket helyettünk. Nosza, ilyet is lehet? Igen, annyi van, hogy fizetni kellene egy kis „szolidaritási hozzájárulást”, mondjuk 250 ezer eurót. Összesen? Ja, nem. Migránsonként. Évente.
Akkor számoljunk egy kicsit! 18 ezerszer 250 ezer euró, az annyi, mint 4 500 000 000 euró, azaz 4,5 milliárd euró. Az MNB középárfolyamán átváltva pedig 1 417 500 000 000 forint, azaz ezernégyszáztizenhétmilliárd forint, ami nagyjából a teljes magyar GDP 4 százaléka. Nagyságrendileg annyi, amennyit oktatásra költünk. Ennyi erővel azt is mondhatnák, hogy ha nem fogadunk migránsokat, adjuk oda a Szent Koronát, vagy mondjuk minden tizedik szűz lányt. Nyilvánvalóan lehetetlen követelés mindegyik. Megállapodhatunk tehát abban, hogy a „szolidaritási hozzájárulás” egyetlen tagállamnak sem elfogadható alternatíva, így ha átmenne a javaslat, akkor ezt senki sem választaná.
Remélhetőleg azonban nem megy át, mert egyre több olyan ország van, amelyik nem hisz a „közös európai megoldásban”, az uniót pedig még mindig kötik saját szabályai, amelyek előírják, hogy egy javaslat úgy lesz jogszabály, ha az Európai Parlament és az Európai Tanács is támogatja azt. Joggal kérdezhetik, hogy ha nem lesz belőle jogszabály, akkor mi a baj? Csak egy újabb valóságtól elrugaszkodott brüsszeli javaslat, amit meg kell akadályozni.
És ezzel vissza is érkeztünk Törökországhoz és az ő vízummentességéhez. Ha ugyanis a török szultán (bocsánat, elnök) rájön, hogy szeretett állampolgárai annak ellenére sem utazhatnak vízum nélkül az EU-ba, hogy ő ezt megígérte nekik, akkor éktelen haragjában két választás kínálkozik majd. Vagy újra rászabadítja az emberáradatot az EU-ra, vagy ismét leül tárgyalni és a jelenlegi hatmilliárd eurónál több pénzt kér. Mondjuk a bizottsági javaslatot alapul véve 250 ezer eurót. Migránsonként. Évente. 2,5 millió emberrel számolva (nagyjából ennyi migráns van Törökországban) az pedig pontosan annyi, mint 625 milliárd euró. Nagyságrendileg a magyar GDP hússzorosa.
A szerző stratégiai igazgató, Alapjogokért Központ