Az Európai Uniót alkotó nemzetállamok sokszínűek, ezért a népvándorlással kapcsolatos problémák megoldására vonatkozó feladataikat sem lehet uniformizálni. Földrajzi helyzetükből, gazdaságukból, történelmükből és társadalmaik összetételéből adódóan más és más küldetésre predesztináltak egy olyan európai krízis megoldásában, amelyre egyelőre Brüsszelben keresik a választ. Mert Európa van veszélyben Moszkvától Londonig, Szarajevótól Stockholmig, nem pedig az unió.
A menekülthullámot képező tömegben lehetnek számosan, akik nem tudják, hogy Európában is élnek nincstelenek, munkájukat vesztett nélkülözők, kisnyugdíjasok, a multivállalatok árnyékában tönkrement kis cégek vezetői. Nem feltételezik, hogy boldogulásukhoz feltétlenül beszélniük kellene az angol, a német, a francia vagy akár a magyar nyelvet. És talán a többség még csak nem is sejti, hogy spontán életösztönüktől hajtott menetelésük hátterében mögöttes erők és érdekek húzódnak meg. Olyanok, amelyek azt sugallják nekik, hogy „kis befektetés” mellett is csodálatos európai élet vár rájuk. Szervezett bűnözői csoportok, amelyek már most is eurómilliárdokat kerestek rajtuk, és az Európát tudatosan támadni akarók, olyanok, akik úgy gondolják, az öreg kontinens is bűnös. Bűnös, mert Irakban, Afganisztánban háború dúlt, Líbiát és Szíriát polgárháború tette tönkre, vagy az „arab tavasz” káoszba döntött jó néhány jobb sorsra érdemes országot: Egyiptomot, Tunéziát, Marokkót és a többieket.
A többségében Irakban kiképzett profi katonatisztek, titkosszolgálati ügynökök most látták elérkezettnek az időt arra, hogy a „hadszíntér” változzon, és a saját országaikban kialakult káoszt exportálják Európa földjére is. A tábornokok felkészültek, pontosan tudják, hogyan kell az új stratégiát szolgáló rendszert megszervezni, hogyan kell hálózatot építeni, mi az összeköttetési rendszerek lényege, hogyan működtessék azt és hogyan használják ki az ellenfél gyenge pontját. Ráépültek és életben tartották a bevándorlási hullámot, mert a terrorcselekményük részben az invázió maga.
A menekülthullám okozta humanitárius katasztrófa vagy a védelmi rendszereket blokkoló zavar önmagában is gyengítő körülmény. A menekültügyi hivataltól a hadseregen és a rendőrségen át az ideérkező százezrek minden szervnek munkát és terhet jelentenek. Elvonják a figyelmet és az erőket egyéb feladatoktól. Komoly költségvetést igényelnek és tapintható káoszt okoznak a befogadó államok életében.
Az európai titkosszolgálatok erre jól láthatóan nincsenek felkészülve. És nem azért, mert elfelejtették a szakmát, vagy mert kevesebb energiával dolgoznának, hanem mert ekkora tömeget képtelenség ellenőrizni.
Jómagam beutaztam a világot Amerikától Ausztráliáig, Dél-Afrikától a Távol-Keletig és a Közel-Keletet is jócskán. Bármerre jártam – igaz ez Szíriára is –, két dolog kellett a beutazásomhoz: útlevél és vízum. A védelmi rendszerek, a titkosszolgálatok csak úgy tudnak előszűrni, ha adatok állnak rendelkezésre; ha nincs információs bázis, lehetetlen megállapítani, ki az, aki biztonsági kockázatot jelent, ki az, aki potenciális terroristajelölt lehet, vagy akinek a neve felmerült már egy korábbi akció során. Nincsenek listák, amelyeket összevessen a terrorizmussal gyanúsított személyek névsorával, és nem léteznek adatbázisok, amelyeket átadhatna, kicserélhetne a társszervekkel. Ez komoly lépéshátrányt jelent. Mint ahogyan az is – és ez régi örökség –, hogy az elmúlt évtizedekben nemhogy közös uniós titkosszolgálati adatbázis nem jött létre, de sokszor egyes tagállamok elhárítása és hírszerzése is riválisként tekintett egymásra.
De miben is áll az ellentámadás logikája és stratégiája?
Az okmány nélküli, szánalmat keltő tömeg tökéletesen alkalmas terrorsejtek Európába juttatására. Olyan alvósejtekről van szó, amelyeket képtelenség felderíteni. Nemcsak azért, mert beérkezéskor sem lehet regisztrálni őket okmányok nélkül, hanem mert a legfontosabb feladatuk a beilleszkedés. Ők nem tiltakoznak a határoknál történő elfogáskor, a regisztrációs protokoll idején, és nyugodtan üldögélnek a menekülttáborokban is. Nem hívják fel magukra a figyelmet, legfeljebb azzal, hogy egy talált gyerek üldögél mellettük vagy épp a nyakukban, vándorlásuk közben. Ráadásul egymást sem ismerik az egyes, öt-tíz főből álló sejtek. Így ha valamilyen csoda folytán néhányan le is buknának, nincs információjuk a többiekről.
A feltételezésekkel ellentétben nem azért érkeznek, hogy terrortámadást hajtsanak végre, hanem azért, hogy előkészítsék azt, hálózatot építsenek azok között a másod-, harmadgenerációs, Európában élő iszlám fiatalok között, akiket meg tudnak nyerni céljaiknak. Bázisokat építenek, logisztikai rendszereket, amelyek célja természetesen egy későbbi összehangolt rombolás Európa földjén.
De a népvándorlás talán legveszélyesebb mellékhatása – amivel az egyes tagállamok titkosszolgálatainak szintén feladata van – az, hogy az európai társadalmakban fokozzák a meglévő, vagy éppen csak latens feszültséget. Érezhető módon erősödhetnek a szélsőségesen radikális politikai szerveződések, az idegengyűlöletüket hangoztató félmilitáns szervezetek. Újra felszínre törnek az országok közötti vélt vagy valós érdekellentétek, hiszen ez a politikai frusztráció mindenkori következménye.
Teret nyer a vallási és kulturális sokszínűségből adódó különbség ember és ember között. Mert az teljesen egyértelmű, hogy a most ideérkezők nagy része – sajnos a kevésbé iskolázott része – nem fog, nem akar és nem tud alkalmazkodni a fogadó ország elvárásaihoz.
A bevándorlók nagy része áldozat, épp olyan kiszolgáltatott és szerencsétlen, mint mi, akik nyakunkba kaptuk a majdnem megoldhatatlant. Mégis túl kell lépnünk a bénultságon, rendeznünk kell sorainkat. Az európai kontinens akármekkora tömegeket befogadhat, de soha nem adhat otthont az anarchiának.
Sokan és sok fórumon elemezték már a népvándorlás okait és látható következményeit. Beszélgetések helyett azonban egyre sürgetőbbé válik a cselekvés. Olyan lépések sorának megtétele, amelyek akadályt állítanak a beözönlő tömeg elé, de legalábbis törvényi keretek közé kényszerítik a folyamatokat. Európa nem egyenlő az unióval, és brüsszeli terv készül ugyan, de a kontinens egésze szorul védelemre, Moszkvától Londonig, Szarajevótól Stockholmig. Ebből következik, hogy az összes európai ország vezetőit be kell vonni a megoldások kidolgozásába. Ez nem Angela Merkel és Francois Hollande, azaz Németország és Franciaország dolga, vagy lehetősége. Ráadásul az egyes országok szerepe más és más az önvédelem megszervezésében. Az Európa határain élőknek a fizikai védelem az elsődleges dolguk. Vannak, akik a befogadás konkrét élethelyzetét képesek kezelni, megint mások a finanszírozáshoz járulhatnak hozzá. Eközben mindenkinek feladata az európai egység képviselete. De bármely országról is legyen szó, a legfontosabb a higgadt hozzáállás, a belső politikai ellentétek félretétele. Látni kell, hogy az ellenfél képzett és jó stratéga. Nem engedhető meg, hogy az európai országok szükséges egységét meg tudják torpedózni, ahogy az egyes nemzetek belső békéjét és stabilitását is meg kell tudni őrizni.
A védelmi képesség növelése a közös operatív megoldásokban rejlik. Az illetékes rendvédelmi szerveknek szorosan együtt kell dolgozniuk, mert nincs és nem lehet nemzeti érdek ebben a kérdésben. A központosított adatbázis felállítása mellett a közös konkrét cselekvés megszervezése is feladat. Miközben védekezni kényszerülünk, tudatosan kell beépülni a bevándorlók logisztikai rendszerébe. Visszafelé kell modellezni a folyamatokat, keresve az ellenfél gyenge pontjait. S amikor elérkezik az idő, könyörtelenül le kell csapni, legyen a másik fél „csak” egyszerű embercsempész, vagy kiképzett operatív ügynök.
Európa még nem esett el, kapott egy váratlan mélyütést, de már ébredezik a kómából, megőrzi értékeit és az itt élők jövőjét.
A szerző a magyar hírszerzés egykori műveleti igazgatója