Az utóbbi időben sokan sok helyről, sokféleképpen értékelték a Jobbik antiszemita, rasszista rétegpártból néppártnak nevezett képződménnyé való átalakulását. Ezt a kaméleont megszégyenítő teljesítményt a Jobbik pártelnöke és házi filozófusa, Vona Gábor vezényelte le.
Ilyen szintű metamorfózis a hernyóknál és a pillangóknál megszokott, de a pártok közegében bizony olyan ritka, mint piros hó a karibi térségben. Itt nem egy párt kicsit jobbra- vagy balratolódásáról van szó, hanem egy totálisan új pártfilozófia meghonosításáról egy majdnem ellenkező értékrendet valló közegben.
A pálfordulásig a Jobbik mint egy bevallottan hungarista rétegpárt működött, és Szálasi Ferenc eszmeutódai sosem szégyenítették meg az 1944 telén regnáló nemzetvezető emlékét. (Ha egyáltalán lehetne ilyet tenni a nem túlzottan sikeres „magyar Führer” emlékével.)
Lássuk világosan, itt arról értekezünk, hogy a szervezet hajlandó volt a teljes értékrendjét feladni egy új szavazóbázis megszerzéséért. Ezt pedig úgy szerette volna elérni, hogy közben nem veszíti el azok szavazatát, akik magasra emelik az árpádsávos zászlókat a Magyar Gárda felvonulásain.
A hatalom megszerzéséért folytatott átalakulás során a Jobbik két célt tűzött ki maga elé. Az első a mind a baloldalból, mind a Fideszből kiábrándult szavazók megszerzése, a másik pedig a párt szalonképessé tétele egy esetleges baloldali pártokat is magába foglaló koalíció számára.
Mindezt úgy, hogy közben meg tudja tartani szavazóbázisát, az igazhívőket, a szélsőjobb elkötelezett támogatóit.
Ez a cél elsőre lehetetlennek tűnt, majd kiderült, hogy valóban az. Ha a Jobbik tovább folytatja ezt a kaméleonpolitikát, hamarosan a Munkáspárttal foghat össze, hogy egyáltalán be tudjon kerülni a parlamentbe.
De vizsgáljuk meg közelebbről, miért is nehéz a gyűlölet és kirekesztés pártját a néppárti státus felé vezetni!
Az első és egyben legfontosabb ok az, hogy a párt magja olyan igazhívőkből áll, akik nem egy program vagy a kormányváltás ígérete miatt álltak csatasorba, hanem éppen azért, amit ez a rétegpárt eddig szégyen nélkül prédikált: a rasszizmust, az antiszemitizmust, a kirekesztést, az irigységet és legfőképpen a párt elitjét képező sértett, sértődött, sérült emberek vízióját egy csak igazhívőkből álló nemzetről.
Ezt a förmedvényt nevezhetnénk akár proletárdiktatúrának is, de proletárok nélkül.
Véleményem szerint a Jobbik szavazói számára sokkal fontosabb a véleményük, a mások és a másság iránti ellenszenv kifejezése, mint a hatalom megszerzése. Ezért egyáltalán nem kompromisszumkészek, és még hazudni sem szeretnék, hogy ők nem azok, amik, mert nem szégyellik az eszméiket, a vezetőiket, és büszkén viselik a többségi társadalom megvetését.
Akkor most nézzük a másik oldalt, a potenciális új szavazók bázisát! Ők állnak ennek a bűvészmutatványnak a célkeresztjében, nélkülük nincs happy end ebben az operettben. Az első megcélozható csoport azok a Fidesz-szavazók lennének, akik valamilyen okból kiábrándultak a Fideszből és új otthont szeretnének szavazatuknak. A Jobbik az ő szavazatukra abból a megfontolásból számít, hogy egy jobbközép párt szavazói inkább egy bevallottan szélsőjobboldali párthoz csapódnának, mint a baloldal pártjaihoz vagy az egyre szaporodó közép-balközép törpepártokhoz.
A tétel leírva jól hangzik, de a megvalósulás realitása elenyésző.A magyarországi jobboldali, elsősorban keresztény közeg konzervatív, nem vevő a radikális megoldásokra. Ráadásul a Jobbik prominens politikusai kivétel nélkül a sár valamelyik árnyalatában pompáznak. Hirtelenjében nem tudnék egy olyan jobbikos politikust mondani, akiről nem áll a sajtó rendelkezésére egy vastagabb-vékonyabb dosszié.
Az ezekben a dossziékban lapuló tények általában nem az illető politikus boldoggá avatásának előkészületeit tartalmazzák. Ezek a nagyon is emlékezetes szösszenetek a Duna-parti cipőkbe való köpéstől az országúti bokorban való állítólagos pisilésig nem elfogadhatók a nemzet vezetését rátermett emberekre bízni kívánó konzervatívok szemében. Inkább elképzelhető, hogy egy kiábrándult fideszes szavazó valamelyik nem ideológia alapján működő törpepártra adja a protestszavazatát. De még inkább valószínű, hogy amikor az urnához járul, és valóban választania kell, ez a bizonytalan szavazó mégis az általa jól ismert Fideszre fog szavazni, még akkor is, ha annak nem minden döntésével elégedett.
Talán valamivel nagyobb fogadókészség van a Vona-metamorfózisra bizonyos baloldali szavazók körében. A miértre a baloldalinak nevezett pártok jelenlegi állapota adhat választ.
Az MSZP összevisszaságban, a DK még mindig a legtöbb baloldali szavazó által elfogadhatatlannak tartott Gyurcsány Ferenc vezényletével, az LMP pedig baloldalinak alig mondható különutas pályájával elég sok szavazóban okozhatott kiábrándultságot.
Ezen baloldali szavazóknak egy részét talán megszólíthatja az összevissza ígérgető (lásd európai bérunió) és jól öltözött fiatalokat felvonultató Jobbik. Azt pedig egy pillanatig se gondoljuk, hogy a bűn csak a szélsőjobboldal privilégiuma, a baloldalon ugyanúgy találhatunk kirekesztő, antiszemita, gyűlölködő embereket, mint a társadalom akármelyik rétegében.
A Jobbik esetleges megerősödésének ellentmond a pártban dúló mérhetetlen belviszály. Nemcsak a barnainges eszméket büszkén felvállaló Novák Előd vagy a cigányságot leigázni kívánó alelnök elégedetlen az általuk vállalhatatlan opportunistának tartott Vona Gábor irányvonalával, hanem a Jobbik több más meghatározó személyisége is. Nem értik, hogy miért teszi ezt a párt elnöke. Nem értik, hogy miért nem tart ki a többséget taszító eszmék mellett. Nem értik, mert ők valóban hisznek ezekben a gondolatokban.
Vona Gábor viszont jól tudja, hogy ezekkel az eszmékkel nem lehet nyerni, ő pedig hatalmat akar. Hatalmat mindenáron, mert csak a hatalom teszi lehetővé az emberei pozícióba helyezését és az ország irányítását. Valahogy szeretné megértetni a párt támogatóival, hogy ő sem gondolja komolyan a jelenlegi álláspontját, de rejtegetni kell a valódi mondanivalóját, mert a tömegek megtévesztése nélkül a Jobbik sosem lenne képes nyerni.
Lehet, hogy mindegy, milyen politikát kíván folytatni Vona Gábor, hiszen hosszú távon a Jobbik bizonyosan sikertelenségre van ítélve. Véleményem szerint a párt a 2014-es választások környékén ért fel a zenitre. Rétegpártként tündökölt, és magát mint alternatívát hirdette a „bűnös” nagypártokkal szemben. Az ilyen üzenetre a szavazók akkor kíváncsiak, amikor az ország egyre rosszabb, gazdaságilag előnytelen irányba halad, vagy legalábbis a választók úgy látják.
A 2018-as választás előtt, amikor egy dinamikusan növekvő, sikeres gazdaságpolitikát tud felmutatni a jelenlegi kormány, ez egy rendkívül nehezen elfogadható üzenet. Ráadásul az ígéretek tompán hangzanak, és azok a választás előtti kötelező ígérgetésnek tűnnek. Bizonyos tekintetben sokban hasonlítanak egy teljesen más filozófiát valló, de a korrupcióellenes harc királyát, Hadházy Ákost felvonultató LMP-hez.
A választó felteszi a kérdést: hatalomra jutsz azzal, hogy fiatal vagy, még nem voltál hatalmon, és ellene vagy a korrupciónak? Rendben. És utána mit teszel? Ha leváltom az országot gazdasági stabilitásra vezető, a menekültáradatot megállító, az ország prosperitását előtérbe helyező kormányt, mit kapok tőletek? Miért lesz ez az új világ jobb nekem? Szerintem a legtöbb, még el nem kötelezett választó ezeket a kérdéseket fogja feltenni.
A válasz pedig nem lesz kedvező a Jobbik számára.
A szerző amerikai-magyar ügyvéd és üzletember