A kafetéria tulajdonképpen egy régen alkalmazott munkáltatói kedvezmény felélesztése állami támogatással. A munkáltatók korábban rendszeresen nyújtottak munkavállalóiknak természetbeni szolgáltatásokat, például bölcsődéket, üzemi étkeztetést, üdültetést, iskoláztatási támogatást, nyugdíjba vonult idősek támogatását stb. (Ezek manapság elvétve vannak.) Ez lényegében a bérek burkolt csökkentését jelentette. Részben ennek a helyzetnek a megváltoztatására vezették be az államilag támogatott kafetériarendszert. A támogatás eleinte teljes adómentességet, később csak komoly adóteher-csökkentést jelentett. A kafetériában kiosztott összeg így a munkavállalónak többletérték. A másik oldalon is ez történik, a munkáltató a kafetériában költségkímélően tud fizetni az alkalmazottainak.
A kafetéria tehát – mondjuk ki – sajátos béremelés volt, amit az állam a fogyasztás szerkezetét is javítandó, támogatott. Az állam így anélkül tudta a munkáltatókat béremelésre ösztönözni, hogy beleszólt volna a döntéseikbe. Egy másik célja a rendszernek a hazai fogyasztás szerkezetének javítása. Az ugyanis nagyon torz. Jelentős összegeket költünk élvezeti cikkekre, és ami még feltűnőbb: presztízsjavakra. Eközben romlott a táplálkozás minősége, és a munkavállalók rekreációját segítő, egészségét támogató üdülés és vendéglátás igénybevétele. A rendszerben keletkezett jövedelem felhasználása pedig a nagy sikerű szociális célú üdültetést tette lehetővé. A bérekkel kapcsolatos pénzforgalom egy része így a kafetériautalványok forgalmazóihoz került. A pénz forgatása pedig, tudjuk jól, haszonnal jár. Ez a haszon a mostani rendszerben visszaforgatható volt, éppen a korábban említett szociális célokra. Ennek köszönhető a rendkívül sikeres szociális üdültetés.
A haszon tehát nem csupán az eddig említett szereplőknél, hanem az utalványokat forgalmazóknál is keletkezik. Ezt kell végiggondolni. Ha az Európai Bíróság döntésének következményeként nem lehetséges az utalványrendszer forgalmazásának a hasznát intézményes módon visszaforgatni szociális célokra, akkor keresni kell arra módot, hogy ez a haszon nagyrészt annak jusson, akiktől a pénz származik. Ezek pedig a munkáltatók. Azért ők, mert a pénzt előre átutalják az utalvány forgalmazóinak (megveszik az utalványokat), a munkavállaló azonban nem vásárolja el azonnal azokat. Így egy ideig a pénz az utalvány forgalmazójának javát szolgálja.
Ez a pénz számára olyan jövedelemforrás, amiről a vállalkozó lemond. Miért kell a vállalkozónak „előre megfizetnie” az utalványt? Miért nem fizethet a vállalkozó halasztva az utalvány forgalmazójának? Hiszen a forgalmazótól a pénzt halasztva kérik. A rendszert tehát érdemes újragondolni a finanszírozás oldaláról is. A finanszírozás rendszere ugyanis – részben éppen azért, mert állami támogatás van a rendszer mögött – szabályozható. Hiszen az állam nem csupán a kafetériában nyújtott bérkiegészítéseket támogatja a jelen rendszerben, hanem közvetett módon az utalványrendszer forgalmazóját is azzal, hogy a forgalmazás hasznán túl a finanszírozás haszna is náluk csapódik le. Ha ezt a hasznot ezentúl nem lehet szociális célokra felhasználni, akkor érdemes újragombolni a rendszert. Ha bér helyett a munkavállaló elfogadja az utalványt, akkor annak hasznát a munkáltatónak miért kell átengednie az utalvány forgalmazójának? A forgalmazónak a forgalmazás haszna jár, a finanszírozónak – a munkáltatónak – a finanszírozás haszna.
Ha pedig ez így van, akkor meggondolandó, hogy a késleltetett fizetés előnyével a bért fizető vállalatok is élhessenek. Megvizsgálva azt, hogy az utalványokat ténylegesen mennyi idő után hívják le pénzként a forgalmazótól, lehetne az utalványok megfizetését is eddig az ideig – legalább részben – késleltetni. A halasztott fizetésekre több mód áll rendelkezésre, de meggondolandó a pénzvilág e célra jól bevált eszközének, a váltónak a használata. A halasztott fizetéssel (például váltó kiállításával) a munkáltató így forgóeszközhöz juthatna, és tudjuk, hogy a kis- és középvállalkozásoknak ez óriási jelentőségű lenne.
Mindeddig általában beszéltünk a vállalkozók magas bérterhéről. Azt is látni kell, hogy a bérteher súlya a hazai vállalatszerkezetben rendkívül aszimmetrikus. Az a bérteher, amely magas a kis- és középvállalkozásoknak, alacsony a külföldi bérversennyel szembesülő nagyvállalkozásoknak. Ezért jogos elgondolkodni a rendszer újragombolásakor azon is, hogyan lehetne elsősorban a kis- és középvállalkozásoknak biztosítani az utalványok halasztott megfizetését. Ahogy az EU-s szabályozás a hitelezésben is lehetővé teszi a kis- és közepes vállalatok pozitív megkülönböztetését (nagyobb tételű foglalkoztatás esetében a nagy cégek esetében is), ezért minden valószínűség szerint arra is van mód, hogy a foglalkoztatásban elsődleges szerepet játszó cégeket kedvezményezze elsősorban az utalványok megfizetésének állami szabályozása. Megfelelő állami szabályozással tehát a rendszer finanszírozásának előnyeit arányosabban élvezhetnék az utalványokat forgalmazók és a tényleges finanszírozók, a vállalkozók.
A szerző közgazdász, egyetemi oktató