A farsang a vízkereszttől húshagyókeddig, más megfogalmazás szerint a másnapi hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. Hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemzik – áll a Wikipédia meghatározásában.
Emlékszem, gyermekkoromban mennyire vártam az iskolai farsangi napot. Volt, hogy kalóznak öltöztem, vagy éppen vadnyugati hősnek, mások indiánnak, postásnak. A mostani gyermekek általában valamelyik kedvenc mesehősük maszkjába bújnak.
Úgy tűnik, a farsang érettebb korú honfitársainkat is megihleti, a politikusok közül egyre többen öltöznek be miniszterelnök-jelöltnek. Legutóbb talán éppen Szigetvári Viktor öltötte magára ezt a szerepet az Együtt – a Korszakváltók Pártja színeiben. Könnyen megállapítható, hogy most ez a legnépszerűbb jelmez.
Miniszterelnök-jelöltekből nincs hiány, Szél Bernadettől lehetne sorolni a neveket Karácsony Gergelyig. Ismerünk olyanokat is, akik rövidebb távon, mintegy előfarsangi mulatságként bújtak a vágyott jelmezükbe, gondoljunk csak Lattmann Tamásra, Botka Lászlóra, de egy ideig Magyar György is megpróbálta magára erőltetni a nem neki méretezett „ruhát”.
A farsangra a vidámság jellemző, és hát valóban viccesek azok a szereplők, akik nemcsak mulattatásból, hanem valóban komoly szándékoktól vezérelve játszanának el ezzel a szerepkörrel. Mert mit lehet mondani azokra, akik szinte alig mérhető társadalmi támogatottság hiányában áhítoznak az ország vezetői pozíciójára? Ha nem viccelnek, akkor csak remélni lehet, hogy nem másról van szó.
Ugyanis azt is tudjuk, hogy sokan képzelik magukat például Napóleonnak. Közülük többen olyan elszántsággal, hogy ehhez külső segítséggel kicsi és zárt uralkodótermet is kaptak. Igaz, néhányuknak olyan szoros a jelmeze, hogy kezüket sem tudják a mellkasukat fedő kabát gomblyukai között eldugni.
Bízzunk benne, hogy miniszterelnök-jelöltjeink többsége nem gondolja, hogy az ő zsebükben is ott lapul a marsallbot. Azt ugyanis nem adják ingyen. Népakarat nélkül nincs mit előrántani, nincs mivel kormányozni.
Ahhoz előbb el meg kell nyerni a többség akaratát, de legalább annyi támogatottságot illik felmutatni a politikai porondon, hogy az illetőt ne nézzék bohócnak vagy ne adj’ isten őrültnek. Persze érthető, hogy miért ez a nagy tülekedés, miért olyan vonzó a miniszterelnöki maskara. Olyan országban eljátszani ezt a szerepet, amelyet sok év hányattatása után, nagy nehézségek árán lábra állítottak, ott bizony sokan szívesen ülnének be a kormányfői székbe.
Fordítsuk komolyra a szót! A miniszterelnöki szerepkör nem játszadozás, nem elég légvárat építeni. Láttunk olyan kormányfőket, akik felhatalmazás vagy puccs árán megkapták a lehetőséget, de hozzáértés híján a saját népük akaratának megcsúfolása után nagyot buktak, és előbb-utóbb kiderült: a király meztelen.
Ahhoz, hogy hitelesnek tekintsünk egy pártot, nem árt, ha a hatalomakarás mellett az alázatot is fel lehet fedezni vezetőik viselkedésében. Legalább ők vallják be – ha másnak nem is, legalább maguknak –, hogy valójában milyen súllyal bírnak. Ha ezt megteszik, akkor cselekedeteiket is illesszék a valósághoz.
Gondoljanak egy olyan jelenetre, amikor egy pehelysúlyú bokszoló húz kesztyűt, és kiabálva, hadonászva ringbe hívja nehézsúlyú sporttársát. Erre mondják, hogy ugyan, kérem, ők nincsenek egy súlycsoportban, ezt a mérkőzést így nem is lehetne komolyan venni. Lehet, hogy meg is sajnálnák az esélytelennek látszó felet, de ez ugyebár vajmi keveset hoz a konyhára.
Az igazi miniszterelnök az ország első szolgája. Induljunk ki ebből, ezt a szerepet pedig csak hozzáértő, hiteles, a saját feladata előtt fejet hajtó és az ország sorsáért valóban tenni akaró ember érdemelheti ki.