A kormány újabb ipari parkok létrehozását tervezi. Az ok és a cél nyilvánvaló: a gazdaság élénkítése, a GDP növelése. Csakhogy nem mindegy, miként élénkítjük a gazdaságot, mivel növeljük a GDP-t. Tudjuk, növelik a GDP-t az összeszerelő üzemek is, csak nem eléggé, és a külföldi cégek hazavitt profitja és osztaléka is bár része a magyar GDP-nek, de nem mi költhetjük el például fejlesztésre. A legutóbbi statisztikák szerint ma Magyarországon körülbelül kétszáz ipari park van. Jellemző rájuk, hogy többnyire a jó közlekedési hálózatok közelében hozzák őket létre.
Az ipari park olyan tevékenységre kijelölt terület, amelyet az állam, az önkormányzat vagy vállalkozók alakítanak ki azzal a céllal, hogy oda – kedvező üzleti környezettel – vállalkozásokat csábítsanak. Ameddig ott vannak, addig adót fizetnek, amivel növelik a helyi bevételeket. Nem feltétele általában az ipari parkba költözésnek az, hogy a cég helyi munkaerőt alkalmazzon, helyi tudást hasznosítson, és az sem, hogy együttműködjön a helyi kisvállalkozásokkal. Az ipari parkokba ezért tipikusan a kínált kedvezmények miatt, gyakran rövidtávú szemlélettel, költségminimalizáló céllal költöznek be cégek, közöttük nagy arányban külföldiek. Ha pedig nem jön be az üzlet, akkor bezárnak, odébbállnak.
Az ipari parkok azzal, hogy megépülnek, illetve hogy cégek költöznek beléjük, rövid távon növelik a GDP-t, tartós és szerves fejlődést viszont nem eredményeznek. Fenntartható és dinamikus helyi és országos fejlődést az egymással együttműködő, a tevékenységi láncolatukba a helyi erőforrásokat, tudást, vállalkozószellemet bekapcsolni tudó és akaró cégcsoportok biztosíthatnak. Ezeket korábban klasztereknek, mostanában pedig inkább „üzleti ökoszisztémáknak”, vállalati gazdasági rendszereknek nevezik. Az ilyen vállalkozáscsoportok megtelepülése óriási lendületet adhat a helyi fejlődésnek, sokféle munkahelyet tud teremteni, és ezért megállíthatja a szakemberek elvándorlását. Ezek a vállalkozástípusok szervesen beépülnek a helyi közösségekbe, társadalmilag felelősen viselkedve nemcsak a rövidtávú profitmaximalizálást tartják szem előtt, hanem hosszabb távon gondolkodva együtt kívánnak fejlődni a helyi közösséggel, ezért támogatják például a helyi kulturális és történelmi értékek megőrzését, hiszen nekik sem mindegy, hogy milyen az a közeg, amellyel összhangban és nem tőle elkülönülten működnek. Ez pedig sokkal több, mint a helyi adófizetés!
De nézzük meg részletesebben, mit jelent egy ilyen vállalati gazdasági rendszer! Amíg a hagyományos ipari parkokba betelepülő cégek általában az ötlettől, fejlesztéstől induló és az értékesítésig tartó teljes értéklánc egyetlen vagy kevés szakaszára, gyakran csak az összeszerelésre, a termelésre vállalkoznak, addig az egymással hálózatosan összefüggő szervezetek uralják a teljes értékláncot. Éppen ezért tudnak sokféle munkát kínálni, a kutatás-fejlesztéstől a gyártáson át a marketingig. Az így együttműködő cégcsoportnak része lehet egy helyi szakképző iskola, vagy egy „közösségi egyetem” is, amelyik például megoldja a munkavállalók továbbképzését.
A hálózat együttes célja természetesen a kiváló minőségű és nagy hozzáadott értéket tartalmazó, minél inkább innovatív termékek és szolgáltatások kínálása a hazai és a nemzetközi vevőknek. Ezzel hozzájárulnak a jobb árat és így az országnak is nagyobb értéket biztosító export növeléséhez. A hálózat tagjainak sokszínűsége, egymástól való tanulása erősíti a vállalkozói szellemet, a kreatív légkört. Ennek következtében a cégek nem egyénileg, elszigetelten, magányos farkasként, hanem egymást erősítve versenyeznek a piacon, és kapcsolatrendszerüknek köszönhetően akár nagyobb cégekkel is felvehetik a versenyt. A megtermelt nyereséget visszaforgatják egyrészt a cégekbe, másrészt a hálózatba. Ezzel a hálózat együttesen sikeresebb tud lenni, mint a cégek egyenként. Ennek az az oka, hogy maga a jól működő hálózat is versenyelőny. Persze egy ilyen hálózathoz erős bizalmi légkörre, nyitottságra, együttműködési képességre és készségre, és hosszú távú szemléletre van szükség. Azonban ha sikerülne az ipari parkok mellett, illetve a jövőben helyettük, a vállalathálózatok kialakulását ösztönözni, akkor ezek a laza hálózatok, éppen a helyi fejlődést segítő működésük miatt, rendkívül fontos szerepet tölthetnének be a regionális különbségek csökkentésében is.
A modern nagyvárosok program mellett az üzleti hálózatokra támaszkodva egy okos kisvárosok vagy okos falvak program is beindítható lenne. Hiszen megvan az a veszély, hogy ha a nagyvárosokra túl sok fejlesztési forrást fordítunk, akkor még jobban nőhetnek a regionális különbségek. Az különösen nagy veszélyforrás, hogy ha csak a nagyvárosok modernizálódnak, elszívják a munkaerőt a közeli, sőt esetleg a távolabbi környezetükből is, ellehetetlenítve ezzel a kisebb városok, falvak felzárkózását. Hiszen a felzárkózásnak két fő forrása van: a beruházás és a humánvagyon.
A gazdaság fejlesztése fontos állami feladat, azonban az ehhez használt eszközöket úgy célszerű megválasztani, hogy a ráfordítások a lehető legnagyobb társadalmi-gazdasági eredményt, hatást váltsák ki. Az ipari parkok inkább a múlt, a tudást, az együttműködést és az innovációt felértékelő vállalati üzleti hálózatok pedig a jelen jó megoldásai. Ezért érdemes ezek kialakulását támogatni, továbbá üzleti környezetüket a lehető legrugalmasabbá, vállalkozás- és innovációbarátabbá tenni. Ha ez sikerül, akkor nagy valószínűséggel a GDP növekedése kevéssé függ majd a külső környezettől, az EU-s forrásoktól, és ily módon nő a magyar gazdaság sokszínűsége, továbbá csökken függősége, a válságoknak való kitettsége.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár